Avagy egy nemes cél lejtmenete... Gondolom, sokan ismerik a South Park című animációs sorozatot, ami még 1997-ben indult. Ha nem is nézik, talán tudják róla, hogy szívesen figurázza ki a celebeket. Még egy Járványügyi különkiadás is készült, szóval a rendezők becsületére legyen mondva, lépést tartanak a világ eseményeivel. Ám a napokban az is kiderült, hogy a készítők a jövőbe látnak.
2019-ben debütált a sorozat Csajklán (Board Girls) című része, amelyben Erős Nő, a sorozat egyik új szereplője részt vesz egy nőknek szóló sporteseményen. Erős Nő erős, ám a versenyen felbukkan a még Erősebb Nő, aki nem csupán nála, de az összes többi nőnél is erősebb, mivel nem sokkal a verseny előtt még férfi volt... És hogy miért írok egy tizennyolc pluszos animációs sorozatról női magazinba? Nos, azért, mert ez történik a való életben is. A szemünk láttára megy át a szatíra valóságba.
(© Tanaka Tatsuya)
Az első transznemű olimpikon
A nők 1900-ban Párizsban mérettethették meg magukat először az olimpián. A feminizmus egyik diadala volt ez, bár a nők a szavazati jogokért még jó néhány évig tepertek. Szeretném megjegyezni, hogy a feminizmusnak nem az volt a célja, hogy a nők ugyanolyanok legyenek, mint a férfiak. Hanem az, hogy a nők is rendelkezhessenek a saját életükről. Választhassanak például. Itt nem csupán politikai választásról van szó, hanem a választásról általában, ami a világ sok részén még mindig nem adatik meg a nőknek.
Gondoljunk csak bele, hogy ma, amikor egy kattintással információk millióit érhetjük el, még mindig létezik gyermekházasság és női körülmetélés. A transzneműség a sport és a nők világában azonban egy új fonal. Vannak, akik történelmi eseményként írnak róla, mások elképednek rajta, de tény, hogy az olimpiai játékok történetében idén először vesz részt transznemű sportoló női versenyszámban.
Egyenlőek vagyunk, de nem egyformák!
A nő és a férfi egyenlő, de ez nem azt jelenti, hogy egyforma. Ez az a dolog, amiről nagyon sokan megfeledkeznek. Ha látná egy femináci, hogy milyen alcímet írtam ide, biztosan rávágná a kezemre a laptop fedelét. Ámde mégis leírom, mert ez az igazság: az az ember, aki férfitestbe született, jócskán különbözik attól az embertől, aki női testbe született. A különbség nem csupán külsőleg nyilvánvaló, hanem biológiailag is. A férfinak jobb az anyagcseréje, a nő teste lágyabb, a férfi erősebb és így tovább. Ezért is vannak elkülönítve egymástól a férfi- és a női sportágak.
Mi, nők például puhábbak vagyunk. Ez nem csupán az embereknél van így, hanem az állatvilágban is. A biológiában testerő szempontjából nincs egyenlőség, és ezen felesleges lamentálni. Így lettünk kitalálva, Isten által megteremtve, vagy épp így fejlődtünk ki: kinek melyik változat tetszik. A férfiak erősebbek, és amikor együtt versenyeznek a nőkkel, sérüléseket is okozhatnak nekik.
Teljesen nyitott embernek gondolom magam, aki tudja, hogy vannak transznemű emberek. Hiszem azt, hogy az ember érzi, ő kicsoda vagy micsoda, női vagy férfilelke van, hiszen senki se ismer jobban minket, mint saját magunk. Ám az az olimpikon, aki férfitestbe született, a pubertáskort is férfitestben éli meg, és a férfiak között kezdi meg a sportkarrierjét, érett férfikorban viszont már női kategóriákban versenyez – fizikai adottságainál fogva bizonyára fejhosszal megelőzi majd a női testbe született gyöngébbik nemet.
Szóval, nem vagyunk egy kategória. A transzneműek szerepeltetése a női sportokban hatalmas igazságtalanság a női nemmel szemben.
És nem vagyok maradi, mert nem nevezném ezt a nagy eseményt történelmi eseménynek... Jól tudom persze, hogy a transzfób medált akasztják majd a nyakamba, mert nem lelkesedem. Azonban én soha semmilyen igazságtalanságért nem fogok lelkesedni, mert a társadalmi és mindenféle más igazságosság híve vagyok. Így, bármennyire is vallom, hogy nekem az égvilágon senkivel sincs bajom (kivéve a bunkó gyökereket), ebben a mai, egészségtelenül „political correct” világban pont én leszek a kirekesztő. Szóval így néz ki ez a mai woke-kultúra!
A woke-kultúra
A woke kifejezést nehéz lefordítani magyarra. Egyrészt azért, mert a mi kultúránk jelentősen különbözik attól a nyugati kultúrától, ahol ez a jelszó megszületett. Másrészt mi, közép-európaiak (legalábbis a V4-esek) hajlamosak vagyunk arra, hogy a problémáinkat elfojtsuk, mintsem hogy szembenézzünk velük – és általában a kevésbé rosszal is beérjük.
A mai olvasatban az a woke, aki (szó szerinti fordításban) „felébredt”, tehát felvilágosult a rasszizmussal vagy bármi mással kapcsolatban. És nem is csupán felvilágosult, hanem aktívan kiáll a társadalmi igazságosság mellett és a megkülönböztetések ellen.
Ez mind szép és jó, csak ahogy a szép és jó feminizmusból kinőttek a feminácik, akik gyűlölik és a hátuk közepére sem kívánják a férfiakat – úgy a woke-kultúrából is kinőttek a vadhajtások. A woke-mozgalom a 2010-es években született. Nagyjából egyidős a Black Lives Matter (a fekete életek számítanak) megmozdulással. A rasszizmus kérdésébe nem mászom bele, mert nem élek abban a társadalomban, ahol a BLM tevékenykedik, de amit látok belőle az interneten keresztül, az meglehetősen elbizonytalanít. Pontosan ugyanez a helyzet a woke-kal is.
Néhány követője annyira agresszív módon próbálja meggyőzni a közvéleményt az igazáról, hogy közben ellenszenvessé válik – s vele együtt ellehetetlenednek a mozgalom céljai is. Elég beírni a YouTube keresőmezőjébe, hogy woke: és ezrével özönlenek a cringe woke, azaz a kínos woke-videók. Miután beléjük nézünk, mindjárt megértjük az egyre növekvő ellenszenvet a szélsőséges feminizmus, a BLM mozgalom és a woke-kultúra iránt.
Az egyik kedvencem (tipikusan angolszász woke-jelenség), amikor fiatal nők és férfiak fröcsögve panaszkodnak arról, hogy női vagy éppen férfi névmással utalnak rájuk. Kikérik maguknak ezt a megalázó bánásmódot – miközben pusztul a világunk, 23 percenként hozzáadnak egy kislányt egy felnőtt férfihoz, gyerekek vetnek véget az életüknek, és így tovább. Fogalmam sincs, hogy a névmás-botrány mikor éri el a mi országainkat is, de kétségtelen, hogy lassan eléri. Nem lesz akadály, hogy nálunk nincs semmi alapja, hisz a magyar nyelvből hiányzik a nyelvtani férfi és női nem. Eljön még az az idő is... Nyelvújítás 2.0.
Ez már nem tolerancia! Ha valaki nem ért egyet a woke-kultúra minden egyes elemével, akkor arra az emberre azt szokás a mondás, hogy ő egy „gonosz ember”. A woke-kultúra némely hívei úgy hirdetik a toleranciát, hogy közben ők maguk nem tolerálnak senkit, és a saját őrült agyszüleményeiket akarják lenyomni a másik ember torkán.
Ezek a mozgalmak már nem a kisebbségekért, a feminizmusért, a társadalmi igazságosságért harcolnak, hanem csak úgy, a hecc kedvéért csinálják a cirkuszt. Holott milliónyi őszinte ügy van, amiért érdemes lenne utcára vonulni.
Amiért érdemes ébredezni!
A történelem során rengetegen éltek elnyomásban. Most is vannak helyek, ahol szükség van a küzdelemre. Szükség van arra, hogy az ifjúság tudja, nem csak heteroszexuális emberek léteznek, és az is fontos, hogy a meleg fiatalság ne érezze magát kiközösítettnek a nemi irányultsága miatt – és hogy a transzszexuális emberek is megkapják azt az életet, amire vágynak. Fontos, hogy önmagukra ébredésük kiteljesedő út legyen, és ne cisznemű és mentális zavarokkal küszködő emberekkel versengve kelljen elfogadtatni magukat.
Szükség van arra, hogy ne keverjük össze a pedofíliát a homoszexualitással! És nem utolsósorban: szükség van arra, hogy küzdjünk a nők jogaiért, főleg azokban az országokban, ahol a nőknek nincs beleszólásuk a saját életükbe. Szükség van arra is, hogy a női aktivisták kiálljanak amellett, hogy a nő dönthessen a saját testéről. Mert hogyan is néz ez ki ez a gyakorlatban? Jogot adsz annak, aki még meg sem született, miközben elveszed attól, aki már a világon van?
(© Tanaka Tatsuya)
Szükség van arra, hogy küzdjünk a tanuláshoz való jogokért – és küzdjünk a saját emberségünkért. Annyi területen volna szükség woke-kultúrára, hogy sorolni sem bírjuk. Ámde arra az igazira. És nem arra a woke-kultúrára, amelyik a történelmi személyiségek szobrait döntögeti (olyanokét, akik egy teljesen más világban, más értékek és más morális kódok szerint éltek). S akiken olyasmiket kérünk számon, amiről ők, pont a történelmi kor okán, nem tudnak számot adni. Elmondhatjuk, hogy mára éppen azok a kulturális és társadalmi mozgalmak válnak kirekesztővé, amelyeknek az volt a céljuk, hogy ne legyen kirekesztés.
PC-babák!
Visszatérve a South Park-hoz... A sorozatban felbukkantak a PC-babák, az Erős Nő gyerekei, akik mindig hisztiztek, ha valami nem volt politikailag korrekt. Őszintén bevallom, sokkal jobban örülnék annak, ha ez a szatíra tényleg csak szatíra maradt volna. Mert túlságosan sok a PC-baba... Nincs egészséges vita, nincs párbeszéd, nincs elfogadás, nincs tolerancia.
Csak nyafogás meg hiszti van.
