Annak lényegét, hogy mit jelent igazából a bolognai rendszer az oktatásban, akkor értettem meg, mikor riport közben az egyik cukrász kislány kijelentette, hogy ő egyetemre megy. Egyetemre? – csodálkoztam. Hisz ahhoz gimnáziumi érettségi kell, ő pedig az iskolaidő egy részét terepen töltötte (mármint a konyhában). Emellett a lány nem volt a legélesebb kés a fiókban, az egyetemen viszont le kell ülni a fenekünkre, és tanulni.
Ugyanígy jártam a cserfes kis elárusító lánnyal, aki fodrászképzőben érettségizett, de csak azért ment oda, mert „valahova menni kellett kilencedik után”. Miközben a reggeli kiflit pakolászta a sarki kisboltban, öntudatosan kijelentette, hogy ő aztán nem fog gürizni. Beadta a jelentkezését marketing szakra Nagyszombatba, s ha elvégzi, menedzser lesz belőle, s beül egy irodába a körmét reszelni... (Ezen aztán mindketten nagyot nevettünk.)
(© Tanaka Tatsuya)
Akkor már tudtam, hogy nem csupán gimnáziumból mehet egyetemre a diák. Hogy már nem úgy van, mint régen, a nyolcvanas évek végén, mikor még én koptattam az iskolapadot. Akkor mezőgazdasági középiskolával mezőgazdasági főiskolára lehetett jelentkezni. A szakmunkásképzők háromévesek voltak, ahol szakmát tanultak a diákok – és eszükbe sem jutott, hogy ők akár pszichológusok is lehetnének. A gimnázium az általános műveltséget alapozta meg, és a felsőfokú iskolai tanulmányokra készítette fel a diákokat.
Volt egy kollégám, aki gépszerelőnek tanult, mert özvegy édesanyja nem tudta taníttatni, de ő mindenáron újságíró szeretett volna lenni. Erre az esti iskola adott lehetőséget: Pozsonyban esti tagozaton leérettségizett a Duna utcai gimnáziumban, s utána léphetett csak be a járási újság szerkesztőségébe. A műveltségi hálóján azonban hatalmas lyukak voltak, mert nem széles merítésben tanulta például az irodalmat: Homéroszt vagy Victor Hugót nem ismerte – pedig később irodalomkritikusnak állt.
Elitképzés kontra tömegoktatás
A kilencvenes évek elején még hihetetlenül kemény felvételi vizsgák voltak. Ma megszokott dolog, hogy a diák egyszerre jelentkezik jogra és pszichológiára, míg régebben a szigorú felvételik miatt senki nem tudott két irányba elindulni, olyan sokat kellett készülni a felvételire. Nehéz volt bekerülni az egyetemre, az egyetemek tartották az elitképzés színvonalát. Én a Comenius Egyetemen tanultam zsurnalisztikát, a szakra mindössze 26 diákot vettek fel.
Ma már a (régen) nívós szakokra sem kell felvételizni, a felsőiskolák feladták a hadállásaikat, mert a diákok a könnyebb ellenállás felé indultak el, magyarán: a kutya sem jelentkezne hozzájuk.
A bolognai típusú rendszer bevezetésével aztán minden megváltozott. Ennek köszönhetően ma tömegképzés folyik, a hallgatói létszám is jócskán megnőtt. Nem titok, hogy ez a minőség rovására megy, a diákok tudása között is nagy az eltérés. Hogy ez mit jelent?
Az a diáklány, aki életében nem hallott még Naomi Wolfról, mert az írónő a fodrászképző tantervében nemigen szerepel, nehezen fog boldogulni az irodalomelmélet órán a kiadványszerkesztői szakon. Vagy mégis boldogulni fog, mert a pénz beszél, a kutya ugat; az iskolák ma fejpénzből élnek, s nem lehet minden gyönge tanulót kidobni (mert akkor fel sem kellett volna venni). A kígyó itt a farkába harap, mert az egyetemek vagy színvonalat tartanak, és akkor nem lesz diákjuk, vagy mindenkit felvesznek, és „demokratikusak” lesznek, de akkor a színvonalból jócskán lejjebb kell adniuk.
Nincs felvételi
Az első változás, ami a bolognai rendszer bevezetésével megtörtént az oktatásban, hogy sok helyen megszűnt a felvételi. A felsőoktatás felbomlott egy három plusz kettes rendszerre, ahol az első három év általános képzést nyújt, az utolsó két évben pedig specializálódni lehet.
Az első három évben a főiskolák igyekeznek megszűrni a hallgatókat, hogy tényleg csak az arra érdemesek kezdjék meg a magiszteri képzést. (Ez persze nem mindig sikerül.) Ennek következtében az az elitképzés, melynek régen az egyetem volt a színtere, lassan megszűnt. A hallgatói létszám nagyon megnőtt, másrészt a diákok tudása közt nagy az eltérés. Sokan egyenesen az oktatási rendszer válságáról beszélnek.
Tudni kell, hogy a bolognai rendszer sok országban már megbukott, egyes északi országok már nem ebben oktatnak. Az oktatók nálunk is látják a hátrányait. Nemrégiben egy egyetemi adjunktussal beszélgettünk, aki elmondta: mikor az irodalomelméleti tanszéken volt tanársegéd, a tanulói csoportokban legfeljebb 12 fő lehetett. Ma már több mint 30 diákjuk van. Márpedig 30 diákkal nem lehet egyénileg foglalkozni; nehéz odafigyelni arra, kit miben kell fejleszteni. Professzionális diskurzusokat is nehéz ennyi fővel folytatni. Pedig az a jó, ha a diák maga is elkezd gondolkodni azon, amit hall. Azokon az órákon pedig, ahol 150 diák vesz részt, szinte lehetetlen az egyéneket megkülönböztetni. Emellett a bolognai rendszer nem ad elég időt az elmélyülésre.
A tanulókkal rengeteg anyagot kell átvenni (régen elmélyültek, pár szöveget elemeztek egy félév alatt); az oktatónak rengeteg óraszámot kell letanítania, olyasmit is, amihez esetleg kevésbé ért. Így kevesebb ideje marad a kutatásra, ami hosszú távon nem jó, hisz később nem sok újat fog tudni tanítani.
Nincs kreditem, jaj!
A bolognai képzés más problémákat is hozott magával: sok diáknak gondot okoz a kreditrendszer. Minden tantárgynak van kreditszáma, a nehezebb tantárgyak több kreditet érnek. (A kredit igazából a tanulásra fordított időt jelenti, egy kredit 30 órányi tanulást jelent.) Nagy veszély, hogy minimális kredittel is továbbjuthat a diák a következő évfolyamba – így mindig átcsúszik, az utolsó évben azonban már nem tudja összeszedni a hiányzó pontokat. Itt nincs kire mutogatni, hiszen a hallgató – legalábbis ez az elv – maga állítja össze az órarendjét. A bolognai rendszer buktatója sokak számára éppen az, hogy szabadságot ad. Egy fiatal emberke viszont ritkán tudja, hogy mi legyen belőle, ha „nagy lesz”.
A húszéves emberkének hirtelen terveznie kell, előre gondolkodni, felelősséget vállalni, s ez nem mindenkinek felel meg. Mint minden szabad rendszer, ez is csak bizonyos embertípusoknak jó. A diák beadja a jelentkezését a főiskolára, de nem biztos, hogy ott azt találja, amit elképzelt. Sokan elsőben, másodikban ébrednek rá, hogy rossz lóra tettek. Szerencsére lehetséges a mobilitás, van is átjárás az egyetemek és a különböző szakok között. A másik tapasztalat, hogy sok fiatal nem az érdeklődése alapján választ pályát, hanem aszerint, hogy éppen mi a divat. Ma mindenki menedzser akar lenni, olyan szakmát akar, ahol úgymond „nem kell dolgozni”. A szülő is ez felé nyomja a gyerekét, pedig egyre inkább a szakmának – és a szaktudásnak – van értéke. Okos és ügyes emberből van kevés, nem diplomásból.
