1830. március 10.
Ott ültem a szobámban az ablakom alatt, és vártam. A hajamat Panni, a húgom rendezte csigákba, a sminkemet magam készítettem. Hódítani akartam édesanyám gyöngyberakásos bíborvörös ruhájában, és erre bizony esélyem is volt. A szekrényéből loptam el. Amióta édesapánk elhunyt – Isten nyugosztalja! –, feketében járt. Pedig szép nő volt annak idején, s szép nő azóta is. Jaj, mennyi kérője volt még mindig, de nem kívánt újabb házasságot kötni.
Megkeseredett, s engem és a húgomat is ugyanerre a keserűségre ítélt. Hiába a sok úri összejövetel, mi csak otthon horgasztottuk a fejünket, és rimánkodtunk szakadatlanul, hogy édesapánk miért párbajozott egy számára ismeretlen hölgy becsületéért. Anya mondta, nem csalta meg őt apám soha, csak a rossznyelvek nem nyugszanak ezen a környéken. Hát reméltem, hogy azon az estén nyugodni fognak, mert szökni készültem, legalábbis egy éjszakai kaland kedvéért.
Majdnem nyolc óra volt. A házban ilyenkor már csend honolt. Margit, a főkomorna ez idő tájékán már a saját családjáról gondoskodott. Anyám hat órakor nyugovóra tért, mivel számára a hajnali négy óra az ébredés időpontja. Panni húgom maga is úgy tett, mint aki alszik. Nem akarta megzavarni a ház nyugalmát, hogy minél észrevétlenebbül ki tudjak settenkedni. Magamra kanyarítottam a kabátomat, a csuklyát pedig az arcomba húztam, így vártam, hogy az óra elüsse a nyolcat. Amint megkondult, lenyomtam az ablakom kilincsét, és csak épp annyira tártam ki, hogy ki tudjak mászni rajta. Majd amikor a művelet sikeresnek bizonyult, óvatosan becsuktam magam mögött.
Az ablakpárkányom alatt borostyán húzódott a falon, azon keresztül másztam le. Az évek során tökélyre fejlesztettem a lopódzást, ezért biztos voltam benne, hogy most is ugyanolyan kecsesen érkezem majd le, mint addig bármikor, de tévedtem. Hirtelen megreccsent egy ág. Ijedtemben elengedtem a növény indáit, és hátrazuhantam. Halk sikkantás hagyta el a számat, és magamban azon imádkoztam, hogy puhára essek. Mielőtt azonban földet érhettem volna, erős karok kaptak el.
A szívem a torkomban dobogott, de megéreztem a rózsa–menta kölninek és a szivarnak különleges egyvelegét, amit annyira szerettem. Wesselényi Miklós báró, az én drága Miklósom kapott el.
– Tán madárnak képzeli magát, kedvesem? – suttogta pajkosan a fülembe, mire halkan kuncogni kezdtem.
– Ó, csak kíváncsi voltam, milyen erős a karja.
– Nos, ha megbizonyosodott róla, akkor talán mennünk kéne, mielőtt valaki észrevesz bennünket.
– Tán szégyell engem, jó uram? – Úgy rebegtettem a szempillámat, ahogy annak idején anyám tette, mikor édesapánkat akarta meggyőzni arról, hogy elvigye őt az operába. Miklós megemelte kesztyűs kezemet, és puha csókot hintett a kézfejemre, úgy válaszolt.
– Én Önt, drága Borbála, soha nem tudnám szégyellni. Ön a világ legszebb teremtése. Éppen ezért nem tehetem kegyeddel, hogy hírbe hozom. Várnunk kell még! Előbb megesküszünk, aztán mindenhová úgy viszem majd kegyedet, mint egy igazi trófeát. Hadd lássák az urak és hölgyek, hogy mennyire egymáshoz tartozunk!
Szavai hallatán arcomat melegség öntötte el, de lecsendesítettem a vérmérsékletemet, hiszen igaza volt, előbb házasságra lépünk, aztán tudtára adhatom a figyelmére áhítozó hölgyeknek, hogy ez a páratlan szépségű férfi csakis az enyém, és senki másé.
Miklós felém nyújtotta a karját, és a lovához, egy gyönyörű fekete telivérhez vezetett. Kissé szorongtam, hogy összekoszolom anyám ruháját, de az arcomra nem hagytam kiülni a csalódottságot a hintó hiánya miatt. Ragyogó mosolyt villantottam az udvarlóm felé, és vártam, hogy a nyeregbe ültessen. Sosem szerettem oldalnyeregben lovagolni, de úrihölgyként a kötelességem volt. Amikor Miklós is elhelyezkedett mögöttem, nekivágtunk az éjszakának.
A hideg levegő meglehetősen csípte az arcomat, ahogy átvágtattunk a városon, de az izgalom miatt mégsem fáztam igazán. Úgy ítéltem meg, hogy bizonyosan ezt a napot választja majd, hogy megkérje a kezem. Édesanyámnak pedig, azt képzeltem, majd másnap teszi fel a kérdést. Szinte láttam magam előtt, mennyire különleges lesz ez a pillanat, és hogy milyen boldog leszek, amikor igent mondok. Lovaglás közben úgy intéztem, hogy a testem minél inkább az udvarlóméhoz simuljon. Érezni akartam a belőle áradó energiát. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy milyen intim közelségben vagyok hozzá, hogy észre sem vettem, már meg is érkeztünk.
A Duna partján állította meg a lovat. Előttünk a vízen egy hajó ringatózott árván, megannyi gyertyával megvilágítva. A fodrozódó víz tükrében ott tündökölt a hold és a csillagok. Amint a báró leemelt a lova hátáról, a semmiből egy hegedűs lépett elő, és kezdett különleges muzsikába. Minden képzeletemet felülmúlta ez a meghitt környezet és ez a romantikus dallam. A gyomromban a pillangók vad táncot jártak. Amikor Miklós felkísért a hajójára, ahol egy kis kabinban csodálatosan megterített asztalka foglalt helyet, úgy éreztem, menten elalélok. Pusztán az lepett meg kissé, hogy a személyzetnek nyomát sem láttam. Csak a hegedűs húzta a nótát folyamatosan odakint.
– Miklós, ez gyönyörű! – Ámuldoztam, miközben igyekeztem kipislogni a könnyeket a szememből. Úgy éreztem tényleg megtörténik, amire oly régóta vágytam. Borbála báróné, hát nem hangzik csodálatosan?!
– Kegyednek a nyomába sem érhet, drágám! Kérem, foglaljon helyet, én magam kívánom felszolgálni önnek a vacsorát! Megkínálhatom ezzel remek évjáratú tokaji nedűvel?
Nem várta meg a válaszom, elvette a poharat, és úgy töltötte meg, hogy közben végig a szemembe nézett. Mindeközben az ajtóból beáramló huzat egy kósza tincset fújt az arcomba, amely aztán rátapadt rúzsos ajkaimra. Lassú mozdulattal nyúltam oda, hogy leszedjem az odaragadt tincset. Lesütöttem a szemem, ahogy észrevettem a parázst a tekintetében, mire Miklós elkáromkodta magát.
– A fenébe a borral, akarom magát! – Azzal ajka az enyémre tapadt.
1830. március 12.
Napok óta ki sem mozdultam a szobámból. Oda az erényem, oda a becsületem, és Miklós még mindig nem kérte meg a kezemet, pedig az az éjszaka, jaj, csodálatos volt! Elképzelni sem tudtam volna szebbet. Vártam, hogy még a hajón felteszi a nagy kérdést, de nem tette. Meggyőztem hát magamat, hogy először édesanyámtól fog engedélyt kérni a frigyre, hiszen valóban így illendő, de valamiért napok óta nem kért tőlünk bebocsáttatást.
A Duna vize közben borzasztóan megduzzadt, az emberek pánikba estek, hogy a folyó el fogja önteni a városunkat. „Ugyan már, botorság!” – mondta Margit. Szerinte felesleges pánikkeltés az egész árvízhistória, semmi több. Én azért egy kicsit aggódtam, hiszen mi sem laktunk túlzottan messze a parttól, de aztán, amikor Miklós már harmadik napja nem tette nálunk tiszteletét, már kívántam, bár elöntene engem is a víz. Anyám közben levelet kapott a nagynénénktől, amiben meghívott minket egy kis családlátogatásra, így aztán a húgommal együtt elutazott. Én itthon maradtam krónikus fejfására hivatkozva. Margit mindenféle gyógyteákat készített nekem, hogy meggyógyítson, amelyeket mind kiöntöttem. Este aztán elküldtem, hogy már eleget gondoskodott rólam, foglalkozzon inkább a családjával. Vonakodott ugyan, de azzal érveltem, hogy a melléképület nagyon közel van.
Amikor elment, telezokogtam a párnámat bánatomban.
1830. március 13.
Hatalmas zajra ébredtem, fojtott sikolyok, jajveszékelések hatoltak a fülembe az álmom ködfátylán át. Az ágyam mintha mozgott volna alattam. Rémültem ültem fel. Az egész ház rezgett. Az ablakhoz rohantam, hogy megnézzem, mi történik. Döbbenetemben a számhoz kaptam a kezem. Az ablakomat kívülről szinte teljesen ellepte a víz. Az üveg megnyikordult. Felsikoltottam. Margit után kiabáltam, de választ nem kaptam. Hiába rimánkodtam segítségért, senki nem hallott meg. Közben az ablaküveg úgy recsegett, hogy attól féltem, betörik, és én ott pusztulok a szobám kellős közepén. Elhátráltam tőle, és kinyitottam a szobám ajtaját. Lefelé nem mehettem, hiszen a házunk alja teljesen víz alatt volt, így az emeletre vezető lépcsőhöz rohantam.
Kettesével vettem a fokokat, miközben magamban fohászkodtam, hogy az üveg bírja a terhelést. Amikor feljutottam, bevetettem magamat az egyik vendégszobába. Itt is azonnal az ablakhoz siettem. Erre a szintre szerencsére nem ért el a víz. Kinyitottam az ablakot, és kihajoltam rajta. Úgy tűnt, a Duna mindent elöntött, ameddig a szem ellátott. Jajveszékelő emberek hangjait sodorták magukkal a hullámok. Bajba jutott állatok próbáltak a víz felszínén egyensúlyozni, miközben a víz sodrása különböző házak javait hordozta hátán. Gyerekek sírtak, asszonyok, férfiak kiáltoztak, én pedig ott álltam arra gondolva, hogy nincs menekvés. Még úszni sem tudtam, hogyan menekülhettem volna hát meg? A földre rogytam, és zokogni kezdtem. Attól féltem, nemhogy Miklós felesége nem leszek, de még a halálom is szörnyű lesz.
A ház újra és újra megremegett alattam, mígnem meghallottam a végzetes hangot. Reccs, reccs, reccs. Az ablakok betörtek az alsó szinten. A bezúduló víz hangjával együtt sikoltottam. Reménykedtem, hogy nem ér el hozzám a víz. Remegtem a félelemtől és a hidegtől. Aggódtam a komornánkért és a családjáért. Lehúztam az ágyról a meleg takarót, és magam köré csavartam. Nem törődtem azzal, hogy segítségért kiáltozzak, hiszen ennyi ember közül ugyan ki hallhatott volna meg? Ott kuporogtam a földön, és vártam, mikor sújt le rám a végítélet. Órák teltek el így. A kétségbeesett sikolyok kezdtek alábbhagyni. Az emberek vagy megfulladtak, vagy beletörődtek a sorsukba. Nem jött újabb árhullám sem. A víz mindent elöntött. A felszíne az emeleti szoba alját nyaldosta.
Valamivel később, a nap sugaraiból ítélve már jócskán délután tájékán, meghallottam egy fojtott hangot valahonnan a távolból.
– Borbála... Borbála... BORBÁLAAA!
Istenem, ez a hang! Azt hittem, megőrültem, hogy a félelem elvette az eszemet, de a hang nem tágított. Egyre hangosodott.
– BORBÁLA!
Miklós! Olyan volt a hangja, mint az emlékeimben. Egy kósza könnycsepp hullott alá a szememből. Képzeletemben magam előtt láttam az arcát is. Ha ébren álmodtam is, nem akartam felébredni belőle.
Csak nagyon lassan tudatosult bennem, hogy a hang olyan, mintha egészen közelről jönne. Felálltam a földről, és kinéztem az ablakon. Nem hittem a szememnek. Egy csónakot láttam a házak közül közeledni. Egy férfi állt a közepén evezőlapátot tartva. Ezer közül is megismertem volna. Hatalmasat dobbant a szívem. Hát eljött értem! Eljött, hogy megmentsen! Kitártam az ablakot.
– Miklós! – kiáltottam megkönnyebbülten, miközben a szemeimből újult erővel törtek elő a könnyek.
– Borbála, kedvesem! Hála legyen az Úrnak, hogy életben van!
– Azt hittem, elfelejtett engem! – zokogtam fel a megkönnyebbüléstől.
– Én önt? Soha! Csakis ön járt a fejemben, amióta nem találkoztunk, és amikor ma reggel meghallottam, mi történt, csak arra tudtam gondolni, hogy bármi áron, de megtalálom önt. Megmentem, aztán feleségül veszem!
– Ígéri?
– Ígérem.
Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. Néztem őt, miközben magamba szívtam a pillantásából áradó szerelmet. Végre biztonságban éreztem magam. Wesselényi báró eljött értem a veszély ellenére is, hogy megmentsen! Mi ez, ha nem szerelem?!
– Jól figyeljen rám, kedvesem! Fel kell másznia az ablakpárkányra, de legyen nagyon óvatos, megértette?
– Igen.
– Helyes. Ha már fent van, kapaszkodjon meg az ablakkeretben, és nagyon lassan kezdje el magát leengedni! Ne féljen, végig itt leszek a fal mentén, nem fog a vízbe zuhanni! Nem hagyom!
– Rendben.
Bátorságot merítettem a férfiból, akit szerettem, aztán felmásztam az ablakba. Amikor fent voltam, óvatosan megfordultam, hogy a keretbe kapaszkodva le tudjam magamat engedni. Oly sokszor másztam már ki az ablakon, de még sosem féltem ennyire, hiszen sosem kellett egy imbolygó csónakba ereszkednem. Amikor már elég közel voltam, Miklós az egyik karját a derekam köré fonta, úgy húzott be magához. A csónak megbillent, mi pedig a padlóra estünk. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel mindketten. Miklós karja még mindig a derekam körül volt, s most közelebb húzott magához. Pillantásában ott volt a közös jövő minden ígérete.
