Adhat-e szebbet, nemesebbet ember az embernek, mint igaz barátságot? Bugár Anna színésznő és Knapek Éva pszichológus kettőse.
Anna és Évi rokonlelkek. Olyan érző és értő figyelemmel fordulnak egymáshoz, ahogy kevesen. Barátságuk körülbelül öt éve, már a felnőtt életükben kezdődött. Időközben Anna várandós lett, hazaköltözött Dunaszerdahelyre, majd egy magánéleti krízis után, már a kisfiával együtt visszatért Budapestre. Évi a legnehezebb pillanatokban is fogta Anna kezét. Milyen támogatásra van szükségünk, ha bajba kerülünk? Hogyan tud minket megtartani egy jó barát a legnagyobb zuhanásainkban? Erről mesél nekünk Bugár Anna színésznő (akit a legtöbben a Jóban Rosszban című napi sorozatból ismernek) és Knapek Éva pszichológus. A szeretet ünnepe, karácsony alkalmával betekintést engednek az ő szeretettel teli, titkos szövetségükbe.
Knapek Éva és Bugár Anna
– Egy napon születtetek, s van bennetek még egy közös pont: egy helyen laktok. Hogyan találtatok egymásra?
Bugár Anna: – Jó dolgot is adhat az Instagram: itt figyeltem fel arra, hogy van valaki, aki hasonlóképpen gondolkodik, mint én. Emellett fantasztikus humora van, és jó az intellektusa.
Knapek Éva: – Valld be! Nem bírtál nekem ellenállni. (Mosolyog.)
Anna: – Így volt. Bekövettem Évit, végül ráírtam. Szerettem volna jelezni, mennyire szimpatizálok azzal, amit csinál.
Évi: – Bennem is megszólalt egy hang, miszerint én is szívesen megismerném Annát.
– Milyen volt az első találkozásotok?
Anna: – Elmentünk sétálni, emlékszel?
Évi: – Igen, hosszú séta volt. (Nevet.) Én rengeteget tudok beszélni, mégis alig jutottam szóhoz. Ez furcsán is kiveheti magát, de akkor azt éreztem, hogy végre nem én vagyok az, aki beszél. Ezt még sosem meséltem el Annának, de akkor arra gondoltam, hogy egyszer majd én is sorra kerülök; ha meg nem, akkor nem lesz hosszú a kapcsolatunk. Amúgy meg érdekeseket mesélt. Aztán eljött az idő, mikor annyira szükségem volt Annára, hogy végig csak engem hallgatott.
– Évi, te ekkoriban a szakmai utadat egyengetted. Anna pedig várandós lett. A saját vállalásaitok, a Covid és a távolság nem lazított a barátság kötelékén?
Anna: – A barátságunkat nem tette próbára, de az én életem nagy fordulatot vett. Színésznő vagyok, előtte nagy volt a nyüzsi, majd snitt, egy vágással minden abbamaradt. Szülés után elcsendesedett körülöttem a világ, s én is bezárkóztam.
Évi: – Az időben egymás után szült több barátnőm. A gyerekágy szent időszak, s utána is jó pár hónapig egy ember – a gyermeke – körül forog a világ az anyuka számára. S ez így van rendjén. Egyszóval nem kezdtem el azon gondolkozni, hogy vajon továbbra is fontos vagyok-e a barátnőmnek. Bár feltűnt, hogy az azelőtt élénk Anna elhallgatott. Akkor és ott kezdtünk el ismét kapcsolódni, amikor már sejteni lehetett, hogy valami nem stimmel nála.
Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk teljesen más terveink vannak... A görög trauma szó eredendően annyit jelent: seb, sérülés. A pszichológiában Freud által honosodott meg. Azóta él az a megközelítés, miszerint a nagyobb lelki megrázkódtatásokat lassan gyógyuló sebeknek ismerjük el.
– Mi történt?
Anna: – Kaptam egy telefonhívást, s egyik pillanatról a másikra az egész életem megváltozott. Kiderült, hogy a párom, akiben megbíztam, visszaélt a bizalmammal. Az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor valaki elveszíti a táskáját. Nincs meg a telefonja, a pénztárcája, az iratai, az autókulcsa. Az első reakcióm az volt: Te jó ég, most hová menjek, mihez kezdjek? Menjek haza a szüleimhez? Mert ahová indultam, oda nem mehetek... Hol van most már az én otthonom? Hirtelen kitágult körülöttem a tér. Természetesen az ember később realizálja a veszteségeket, ha nem is rögvest az összeset. A veszteség arról szól, hogy amihez örömöd fűződik, az többé nem maradhat a tiéd. Újra kellett definiálni magam. Ki vagyok én? Már nem tinédzser vagyok, nem feleség vagyok, hanem most már valakinek a volt felesége leszek. És egyedülálló anya leszek, tehát megváltozik az egész világom. Nagy törés volt. Leültem a földre, és arra gondoltam, hogy én tulajdonképpen most már szabad vagyok. Újra kellett fogalmaznom magamat.
– S milyen választ találtál a kérdéseidre?
– Megkérdeztem magamtól: azelőtt hol voltam, hol lehettem igazán önmagam? Hol éreztem magam önazonosnak? Rájöttem, hogy Budapesten, ahol szárnyalni kezdtem, ahol felnőtté értem. Vissza fogok tehát költözni, még ha ott kevesebb segítségem is lesz a gyerek körül, még ha magamra is maradok a négy fal között.
– Pici babával maradtál magadra, egy végtelenül sebezhető időszakban. Ki volt a támaszod?
Anna (Évinek): – Sosem mondtam, de anyukám és apukám azóta is sokszor emlegetnek téged, már abban az értelemben, hogy mennyire örülnek annak, hogy te vagy nekem, Évi. Hogy a barátságunk ilyen megtartó! Voltak időszakok, mikor épp nem beszéltünk, de ez csak annak a bizonyítéka, hogy a barátságunk mindent kibír. Amíg élek, hálás leszek érte. Elképesztő erőt adott az is, hogy a szüleim végig támogattak, Éviben pedig érzelmi védelmezőre találtam. Nem azt éreztem, hogy most vége a világnak, hanem hogy ebbe a helyzetbe bele kell állni. Ez túllendített a holtponton.
Évi: – Engem nagyon megviselt, hogy annak az embernek, aki számomra fontos, most mennyire nehéz. Felerősödött bennem a nők iránt érzett szolidaritás is, hiszen rengeteg a szétzúzott női élet. Elképzeltem, mi lenne, ha velem történne mindez. Szembejött velem, hogy mekkora kiszolgáltatottságot jelent egy nőnek a gyermekvállalás.
Anna: – Nem vetettem szelet, mégis vihart arattam. Viszont hálás vagyok, hogy mára könnyebb, mert jó viszonyt ápolunk Attika apukájával. Mindent megbeszéltünk, kiveséztünk – és azóta is gyermekünk érdekeit tartjuk szem előtt. Sok olyan nőt látok, akik egyedül maradnak a picivel, ráadásul még az apával is szélmalomharcot vívnak. Elképesztő fajdalom ez minden érintett anyának, s ha ezt most ti, férfiak is olvassátok, akkor kérlek benneteket, ne álljatok bosszút, ne tegyetek ilyet! A gyermekvállalás új fejezetet nyit az életünkben, előtte azonban mindent alaposan meg kell fontolni. Fel kell készülni arra, hogy ezzel a lépéssel már nemcsak magunkért, hanem egymásért is felelősséget vállalunk.
Évi: – Ettől még bekövetkezhet, hogy az anya magára marad. Az én életemben is volt olyan, hogy véget ért a kapcsolatom, és szükségem volt támaszra. S tudtam, hogy ez a támasz nem az anyukám lesz, mert nem akartam visszaköltözni hozzá. Amikor ez Annával megtörtént, akkor végiggondoltam, hogy ha én volnék a helyében, vajon nekem mekkora jelenlétre lenne szükségem. S ezt a mértékű támogatást akartam neki megadni. Egyszóval azt mondtam Annának: megnézem, hogy itt nálunk, a lakóparkban van-e üres lakás...
– És most már egy helyen is laktok.
Évi: – Azt gondoltam, hogy az ilyesmi stabilitást tud adni.
Anna: – Másfél éves volt a kisfiam, amikor visszaköltöztünk Budapestre. Most három.
– Azt mondják, minden rosszban ott a jó: akkor most valóban kartávolságra éltek. Van még valami pozitív hozadék?
Évi: – Tudni kell, hogy nekem küldetéstudatom van: az a vágyam, hogy egy gyereknek se kelljen önbecsüléshiánytól szenvedő és egymással civakodó szülők mellett felnőni. Hány olyan anyuka van, aki útközben összetörik, mert nem olyan erős, mint Anna. Van, aki ebbe beleroppan, azért is, mert más az élethelyzete, énerő dolgában is másként áll. Anna szenvedett, de el tudta viselni a szenvedést. Tartotta magát: egyrészt megtartotta őt a környezete, de megvolt hozzá a gondolkodása is.
Anna: – Magamtól nem billentettem volna ekkorát az életemen. Viszont a gödreinkből rengeteget tanulhatunk. Pozitívum, hogy a kisfiam édesapjára bármikor számíthatok. Ezenkívül Budapest is csak ad nekünk.
Látom, hogy a fiam élvezi az együttlétet a barátaival a játszótéren. Az ilyesminek a magyar fővárosban kultúrája van. Nagyon sokan élnek lakóparkokban, rengeteg a játszótér: és ezeket aktívan használják a családok. Számomra ez hatalmas dolog, mert otthon zártabbak az emberek. De ez a kisebbségi létből is adódik.
– Évi, pszichológusi éneddel egy percig sem aggódtál Annáért?
Évi: – Nem, nem aggódtam, ne haragudj. (Néz Annára.) Láttam, hogy jól kezeled a helyzetet.
Anna: – Pedig aggasztó jelenség lehettem... (Mosolyog.)
Évi: – Együttéreztem veled, szomorú voltam. Pszichológusi énem viszont látta, hogy Anna sír és szomorú, de délután már huncutkodik a fiával, meg tudja vele élni a boldogságot. A kettő igenis megfér egymás mellett, sőt: ez a kulcs túléléshez. A reziliencia első kutatói teljes megrökönyödéssel figyelték, hogy a nagy veszteséget átélt kisgyerekek az óvodában vidámak. Mi a baja ezeknek a gyerekeknek? Nem tudnak gyászolni? Később rájöttek, hogy ez normális, vagyis ebben rejlik az igazi lelki rugalmasság. Reggel sírunk, mert az az első gondolatunk, hogy meghalt valakink, de aztán egész nap elvagyunk, sőt tudunk örülni a nap kicsi örömeinek. Ám este lehet, hogy újra sírva alszunk el. Azt mondják, hogy nem illik ilyenkor nevetni. Dehogynem! Valahogy túl kell élni. Ez is belefér, sőt ezen múlik, hogy rá tudunke látni a pozitívumokra a nehéz élethelyzetekben.
– Egyetértesz, Anna?
Anna: – Teljesen. Láttam, hogy a gyerekem napról napra változik, és azt mondtam: nem tehetem meg, hogy ennek örömét kihagyom az életemből. Semmi nem ér annyit.
Évi: – Jó volt látni, hogy Anna úgy tartja meg a fiát, hogy közben nem támaszkodik rá. A gyereket figyelgetni akkora nagy örömforrás, hogy pillanatokra, percekre el tudja velünk feledtetni azt, ami fáj. Fontos, hogy ne parentifikáljuk a gyerekünket. Ne vele beszéljük meg az életünket. Aki erre azt mondja, hogy de neki nincsenek barátai, annak keresnie kell egy barátot vagy egy jó közösséget.
– Milyen kapaszkodókra van szüksége az embernek ahhoz, hogy a nehéz helyzeteket túlélje?
Évi: – Például társas támaszra, örömforrásra. Nem szabad bűntudatot érezni amiatt, ha örülsz, amikor szomorú is lehetnél. A gyászban is lehet örülni. Nem a veszteségnek örülünk, de ahhoz, hogy túléljük, rá kell nézni az élet szépségeire. Sőt, keresni kell ezeket. Ha egy krónikus betegség diagnózisát kapjuk, az traumát jelent. Onnantól egy sereg mindent nem irányíthatunk az életünkben, de sokat segít, ha megkeressük azokat a hely-zeteket, amelyeket igenis kontrollálni tudunk. Ez biztonságot ad. Illetve meg kell tanulni egyedül lenni a fájdalomban. Senki nem tud ugyanis belemenni a mi fájdalmunkba.
Anna: – Nem szabad belemenekülni egy másik kapcsolatba, ha még nincs készen rá az ember.
Évi: – Vagy bármilyen függőségbe. A saját gondolataink és érzéseink elől úgysem tudunk elmenekülni. Például nálam egyszerre van jelen két érzés, mikor végül hajlandó vagyok sírni. Hogy ez nagyon fáj, és azért sírok ennyire. Másrészt nagyon megnyugtató és reményteljes a sírás, mert az már a feldolgozási folyamat része. Tehát valaminek a vége felé visz.
Anna: – Megkönnyebbülsz.
Évi: – Ezt próbálják elkerülni az emberek, miközben ebben is ott van a remény.
A zokogás tisztuláshoz vezet. Ami még eszembe jut: egy nehezebb élethelyzetemben nekem a zene segített. Akkora örömet szerzett, ami tovább tudott vinni.
Anna: – Nekem is volt egy hasonló megélésem. Még Dunaszerdahelyen voltam, toltam a babakocsit, s vártam, hogy a kicsi elaludjon. Abban az időben próbáltam előrébb jutni saját magamban, és amennyire tudtam, erre összpontosítottam. Emlékszem, hirtelen megfogtam a mellkasomat, kibe fújtam a levegőt, és azt mondtam: amíg lélegzem, addig minden jó. Mert amikor krízis van, akkor komoly kapaszkodót tud jelenteni minden apróság. Nekem akkor és ott az volt, hogy itt a gyerekem, alszik a kocsiban, levegőt tudok venni, sétálunk, minden rendben. Apró dolgok ezek, melyeknek tényleg lehet örülni.
– Apropó, újrakezdés. Mit jelent számotokra ez a fogalom?
Anna: – Az újrakezdés jelentheti valaminek a végét, feltételezi az elmúlást. Mégis lehet pozitív a kicsengése.
Évi: – Én realista vagyok az idealista Annához képest. Nekem az újrakezdés azt jelenti, hogy előtte valami nem sikerült, és újra meg kell csinálni. Az újrakezdést megelőzheti veszteség vagy kudarc. Nagy erő kell ahhoz, hogy fel tudjunk belőle állni, s lehet, hogy rengetegszer nem fog sikerülni. Ugyanakkor az újrakezdés izgalmas is lehet – és akár kihívás is, főleg ha munkahelyet váltunk vagy új helyre költözünk. Nem mindig társul hozzá a kudarcélmény.
– Mennyi időt tudtok jelenleg egymásra fordítani?
Évi: – Mostanában kevesebb a szabadidőm. Pedig nem én vagyok a kisgyerekes anyuka, de sok a munka a cégemben. Jó érzés, hogy nincs rajtam ezért elverve a por.
Anna: – Valamikor nagyobb köztünk a távolság. Nem érzelmileg, hanem mert egyszerűen más dolgokkal vagyunk elfoglalva. Én most nyakig benne vagyok a játszóterezésben.
Évi: – Szimbolikus értelemben nekem most a cégem a gyerekem. Ennek kell most odaszentelődni.
– Lányok, én nem csodálom, hogy hosszú volt az első sétátok! Mit köszönhettek egymásnak, ennek a barátságnak?
Anna: – Egyet mondok az ezer közül. Évi egy magas színvonalat, magas emberi minőséget képvisel. Támpontot ad, hogy a többi kapcsolatom is ezen a szinten rezegjen.
Évi: – Nekem két dolog jutott eszembe. Az első a megtartóerő. Volt olyan időszak, amikor Anna tartott; s ezt sosem felejtem el. A másik, hogy mindig számíthatok rá, s nem kérdezi, hogy hol voltam eddig. Ez a kettő adja minden jó barátság esszenciáját, nem igaz?
NÉVJEGY
Bugár Anna (Budapest, 36) színésznő és mindfulness coach. Kisfiára, Attilára élete legnagyobb ajándékaként tekint. „Minden percben tanít valamit önmagamról, és én igyekszem felzárkózni. Egy rövid ideig teljes családban élhettem meg az anyaság örömét, de mostanra egyedülállóként nevelem a fiamat.” Anna fontosnak tartja az egyedül maradt szülőkről való diskurzust, mert tudja: nagyon sokan járnak hasonló cipőben. „Nem kell persze ahhoz megcsalás, hogy egy nő elmagányosodjon. Sokan élnek párkapcsolatban is magányosan. Ahol pedig kiüresedik az érzelmi tank, ott elfogy az intimitás, széthúznak a felek. Sok férfi nem érett érzelmileg, nincs érzelmi stabilitása, ezért nem tud felelősséget vállalni a születendő gyerekéért” – vallja Anna.
Kisfiára az édesapja, a nagyszülők, illetve két és fél éves korától két dadus, Eszter (Attika unokatestvére) és Detti vigyáznak felváltva a mindennapokban, Anna ilyenkor intézi a hétköznapi teendőket. „Kisfiam jövő ősszel kezdi az óvodát, januártól pedig kétnyelvű, francia–magyar előkészítőbe fog járni. Számomra pedig beindultak a próbafolyamatok.”
Anna a Bánfalvy Stúdió tagjaként A miniszter félrelép és az Abigél című darabokban játszik. Januárban Dunaszerdahelyen lép a közönség elé.
Knapek Éva (Budapest, 37) klinikai szakpszichológus és egészségpszichológus. 2020-tól énmárkát épít és saját vállalkozást vezet. Az Önazonos Vagyok Klub megálmodója és szakmai vezetője, az Émilie produktivitásnapló és program megalkotója. Évi fontosnak tartja, hogy önazonosak legyünk a kapcsolatainkban, illetve produktívak legyünk anélkül, hogy erre a magánéletünk rámenne. Decemberben érkezik a nagy sikerű napló második része, amelyben a rossz párkapcsolati minták is helyet kapnak.
„Minden embernek szüksége van arra, hogy képes legyen elismerni a saját adottságait. A szerénységet priorizáljuk, és azt gondoljuk, hogy ha egy ember tudja, hogy okos és ügyes, akkor biztosan beképzelt. Az emberek nem mernek önbizalmat építeni, mert attól félnek, mit fognak gondolni mások...” Évit a közösségi oldalain több mint 150 ezren követik; 2021-ben elnyerte a Business to Woman Kommunikációs Nagydíját.
