Egy nyíláson kellett leereszkedni a Pitykó-barlang sötét gyomrába! Először mindenki hüledezett, aztán megbátorodtunk. Még én sem maradtam fenn, mert barlangászunk, Józsi bácsi beijesztett, hogy erre járnak a vasgyűjtő polgártársak...
Az a legenda kering, hogy egyszer a Jászói-barlangban eltűnt egy kacsa, és pár nappal később a Pitykó-barlang patakjában úszott ki. Hogy igaz-e vagy sem, nem tudjuk, de talán az utóbbi, hiszen a hegység másik oldalán ugyanezt a legendát mesélik, csak fordítva. A lényeg, hogy a Pitykó-barlang meghódítására vállalkoztunk Thuróczy József barlangász vezetésével. Képeink az élményről mesélnek, barlangászunkat pedig a barlangokról kérdezzük. (© Fotó: Dömötör Ede)
Itt lámpák nélkül olyan sötét van, mint a denevér szárnya alatt.
„A Pitykó-barlang Somodi község határában található, a Bódva völgyében” – kezdi Józsi bácsi. „A barlangot a helyiek Pitykó-barlang néven ismerik: igazából ez a környék egyik leglátványosabb barlangja.”
Thuróczy József bányamérnök
– Olyasmit hallottunk, hogy ez egy vizes barlang. Mit jelent ez?
– A vizes barlang annyit jelent, hogy a barlangon patak folyik át. A patak eső után megduzzad – most ezt fogtuk ki, mert nincs mindig ilyen magasan a vízszint. Igazából mészkőbarlangról beszélünk. A lerakódó mészből a barlang falán cseppkövek keletkeznek, szép ornamentikát alkotva... Barlangunk hossza 1558 méter, most megközelítőleg 300 méteres utat jártunk be. (A valóságban sokkal hosszabbnak tűnt a táv, hisz minden egyes lépésért meg kellett küzdenünk: agyagos, csúszós felületekbe, mészkőbe és a denevér ürülékétől feketére festett falakba kapaszkodtunk – a szerk. megj.)
– Persze, tovább is lehet menni, a barlang teljes hosszában bejárható. Viszont ekkor 200 méter után fel kellett volna másznunk egy létrán 12 métert, s utána még 25 métert felfelé – hiába, nagy a szintkülönbség –, majd egy hosszabb szakasz után ismét visszaereszkedtünk volna a patak szintjére. Ez a barlang jelenleg ismert végpontja.
– S honnan jön a víz?
– A fennsíkról szivárognak be a vizek. A barlang mellett van egy másik patak is, a Miglinci-patak. A víz a Miglinci-völgyből jön, ezt valamikor lakták, sőt még vasút is vezetett fel, a kitermelt fát azzal szállították. Ma már nem lakott terület.
– Azt mondják, itt Gömörben minden határban van egy barlang. Igaz ez?
– A Jászói- és Szádellői-fennsíkon több mint kétszáz barlangot tartunk számon. A 3-4 méteres üreget már barlangnak nevezzük – s mi, barlangászok próbáljuk tovább kutatni, hátha folytatódik valamerre egy járattal. Ez a miénk nincs nyitva, de a Jászói-barlang a hegység túloldalán várja a turistákat. Jászót 1846-ban tették látogathatóvá, de a források szerint már a 12-13. században ismerték. Ez az első barlang Szlovákiában, melyet 1926-ban villanyvilágítással láttak el! Ez azért lehetett, mert a jászói prépostságnak már akkor volt saját villanytelepe.
67 éves barlangászunk mottója: Az embernek mindig mozgásban kell lennie...
– A Pitykó-barlang főbejárata nagyon szép. Nekünk viszont egy mély kútba kellett lemászni... Miért?
– A barlang főbejáratánál most áll a víz, jól be is van rácsozva. A barlangok ugyanis fokozottan védett területek, melyeket meg kell óvni a vandáloktól, nehogy letördeljék a cseppköveket. Volt már rá példa, hogy illetéktelen behatolók elfűrészelték a rácsot, illetve ellopták a vasfedőt a vas miatt.
Itt azért még álljunk meg egy szóra: leereszkedésünk a Pitykó-barlangba több említést érdemel! Egyébként 5-6 méter mélységről van szó. Amikor megláttam, hogy egy szűk csőben kellene lemásznom egy mozgó kötéllétrán, ez volt az első (és a második) gondolatom: hát, nem. Én biztosan le nem megyek...
„Á, nem olyan vészes az. Látja, magának is sikerült!” – mosolyog jókedvű kísérőnk. „Persze, a barlangászáshoz megfelelő felszerelésre van szükség: ilyen a sisak, a kötélzet, a hosszú szárú gumicsizma – mert ugye mégiscsak egy patak vizében gázolunk. A homloklámpa és a kézi lámpa szintén elengedhetetlen kellékek, az ilyen fajta barlangokban ugyanis nincs fény.”
Hogy értse a Kedves Olvasó: ugyan gumicsizmában gázoltunk, de az már az első lépéseknél megtelt vízzel, úgyhogy végigcuppogtuk az utat. S miután csúszva-mászva az agyagos-vizes lejáratban patakmedret értünk, ezernyi szárny suhogása csapta meg a fülünket. Denevérek voltak, melyek Ildikó kolléganőm szerint éppen aznap ébredtek fel téli álmukból. Mit ne mondjak, várhattak volna még egy napot...
Itt nem kiépített barlangról van szó, mint Dobsinán például. Itt kapaszkodva kell közlekedni.
– Minden elismerésünk a barlangászoké, mert denevérek ide vagy oda, az élmény feledhetetlen volt. A nagybetűs természettel néztünk farkasszemet... Szóval, mi a feladata egy barlangásznak?
– Járjuk a terepet, keressük, hol van huzat, s ott elkezdünk ásni. Ilyenkor további folyosókra bukkanunk, melyeket igyekszünk feltárni. A nagyobb rendszert feltérképezzük, fotódokumentációt készítünk róla, s ha folytatni lehet, ismét ásunk, kötélen leereszkedünk a mélyebb kürtőkbe. A mi barlangjainkban mindenütt van levegő, nem kell oxigénpalackot használni. Huzatosak az itteni barlangjaink, átjárja őket a levegő...
– A Pitykóban jelöléseket láttunk bizonyos pontokon. Ezek mire szolgálnak?
– A barlang már 150 éve ismert. Akkor rögzítettük ezeket a pontokat, amikor bemértük a barlangot. Ez 1983 táján történt. Geodéziai mérést végeztünk a fő ágon, s ezekre a pontokra volt állítva a háromlábú állvány. Az oldalsó részeket már függő bányászati kompasszal mértük be. A mérések alapján aztán térképet készítettünk a barlangról.
Ide is kívánkozik egy kis megjegyzés: fotós kollégánk, Ede úgy készített felvételeket a vaksötét beltérről, hogy mi is besegítettünk a lámpáinkkal. A 30 másodperces exponálási idő alatt fénnyel „megfestettük” a falat...
Barlangjárásunk végén aztán megnéztük a bejáratot a barlang felől is, de valóban teljesen elárasztotta a patak vize, talán nyakig is ért. Kénytelenek voltunk arra menni, ahonnan jöttünk – ma sem tudom, hogyan sikerült a sáros, csúszós, ragacsos talajon felkapaszkodnom a pataktól a szűk kijáratig. Ámde hajtott az ösztön, mikor megláttam a világosságot, az eget az alagút felett. Nem törődtem a sáros kezemmel, a térdig vizes lábammal: a szűk csőből kijutva csak feküdtem az avaron, és boldogság töltött el. Életre szóló élményt szereztem!
A barlang különös játszótere az embernek: kevés itt a vízszintes, mert a kövek össze-vissza nőttek, a függőlegest is csak sejthetjük... Kicsit félünk a szűk járatokban, de nem sokáig, mert nincs idő, menni kell előre; magyarázzák, kezed-lábad hova tedd. Csúszunk-mászunk, s megküzdünk a kihívásokkal. Csoda, izgalom és félelem: s a végén sikerül meghódítani és lefotózni a Pitykót. Nulla világosban.
A barlangászás jót tesz testnek és léleknek egyaránt... A szpeleológia barlangtant jelent, magába foglalja a barlangok és karsztterületek minden szempontból való kutatását. Mi 300 métert haladtunk, ami nekünk sokkal-sokkal hosszabbnak tűnt: hisz minden egyes lépésért meg kellett küzdenünk. Mészkőbe, csúszós agyagba, denevérek ürülékétől feketére festett falakba kapaszkodtunk.
A Pitykóban mindenütt van levegő, nem kell oxigénpalackot használni. „Huzatosak a barlangjaink, levegő járja át őket” – mondja kísérőnk. Vannak Szlovákiában barlangok, ahol gyenge a légmozgás, de nem itt...
A Pitykó-barlang bejárata a mohás sziklával és a patak tiszta vizében látszó kövekkel nagyon szép. A magas vízállás miatt lehetetlen volt itt bejutni, a mérőtábla mutatja a víz mélységét...
Thuróczy József bányamérnök tizenöt éves kora óta barlangász, diákként a nyári szünetekben a Jászói-barlang látogatóit vezette. Ötven éve a barlangászok szövetségének tagja – és csoportvezető legalább harminc éve. József Kassán, a bányászati egyetem bányamérés szakán végzett.
„A barlangászás csak hobbi, de olyannyira hobbi, hogy az összes felszerelésünket saját kútfőből vesszük meg” – mondja. „Szakmám, a bányászat, illetve hobbim, a barlangászat közel állnak egymáshoz: úgy látszik, nekem a mélység jutott. Sokáig bányaméréssel foglalkoztam, tizenkét évig a kassai magnezitbányában dolgoztam, s mikor azt bezárták, felszíni kőbányák és kavicstelepek felmérését végeztem. Ma már nyugdíjas vagyok.”
„A hajdani szép időkben, amikor még fiatalabb voltam, valamint jobb volt az erőnlétem, részt vettem nagy expedíciókon is.” (Mondja ezt az a 67 éves barlangász, aki végigsegített minket a nehezebb szakaszokon, húzott-vont minket, engedte, hogy belé kapaszkodjunk, s elbírta az egész súlyunkat...) Thuróczy József első nagy expedíciója Olaszországban zajlott 1976-ban: a Monte Canin hegységben lejutott egy 920 méteres szakadék feléig. Később mászott a franciaországi Gouffre Bergerben, majd a Pireneusokban Spanyolországban: ott lejutott 1198 méter mélyre. Ezek az igazi mélységek ugyanis, amelyeket százasokban mérnek...
Ezenkívül a környéken, Magyarországon, Lengyelországban, Bulgáriában, Romániában és a volt Jugoszlávia területén barlangászott. Nagy felfedezéseket már nem tervez. „Legyen sokáig egészségem, hogy tudjam járni a természetet. Mást nem kívánok: ez az életem. A barlangjáráson kívül biciklizek. Barlangászni a föld alatt, kerékpározni a föld felett: mindkettő nagy élmény” – ismerteti ars poeticáját.
Az élményt Orosz Örs értékmentőnek köszönhetjük, akinek gyerekkora óta vágya volt meghódítani a Pitykót. Apukája edzett somodi táborozóként rengeteget mesélt Örsnek a lezárt barlangról. Örs lélekben már többször járt lenn a sötétben, de fejlámpával a fején először. S határtalan boldogságát velünk is megosztotta...
A barlangokat az orvosok is ajánlják, hiszen télen általában melegebbnek, nyáron kellemesen hűvösnek érződik a lenti levegő. A legtöbb barlang hőmérséklete 10 és 2 fok közötti. A barlangok egészségre gyakorolt hatásáról pedig már több tanulmány készült: a hegyek mélyén tisztább a levegő, kevesebb a pollen, a finom por és a kórokozó – ráadásul a páratartalom is általában egyenletes. Ezek miatt itt enyhülhetnek az asztmával, szénanáthával küzdők tünetei. Emellett már csak a látványért is érdemes ezeket a képződményeket felkeresni. (Bár az utóbbi híradások szerint barlangjaink is melegszenek fel.)
