Igen, kedves olvasó, pontosan arról a dobozról van szó. Ugye, milyen jó érzés, amikor megáll a ház előtt a kerékpáros ételfutár?
De ugyanilyen érzés fog el, mikor a pizzás autó lassít: csodálatos pizzák csodálatos embereknek. Esetleg a hamburgeres menü érkezik meg egy borús szeptemberi napon. Vagy bármikor. Mert egy a lényeg: megjött a kaja. Négy gyerek mellett ez mennyei érzés!
– Gyerekek, itt a pizza! – kiált fel az emeletre Anyuka, s már rendezi is, ki kérte a négysajtosat és ki a kolbászosat. Már napok óta ígéri a skacoknak, hogy lesz a héten pizzanap. Végre egy nap, amikor nem kell görnyedni a forró lábas felett, a mosogatás is elmarad, hisz a pizza a papírdobozból falatozva esik a legjobban. Egyik szelet csúszik le a másik után, a pizzás dobozok kiürülnek, és a gyerekek visszaszaladnak a PlayStation játékuk elé. Se mosogatás, se pakolás, Anyuka pedig folytathatja a félbehagyott munkát. Mindenki elégedett, tele a has.
Főzünk mi eleget, ugye, kedves anyukatársaim? Iskolaidőben egy fokkal könnyebb, csak este hatkor kezdődik a „mit egyek?”-hűtőnyitogatás, szombaton összedobunk egy gyors ebédet, vasárnap aztán készül egy tisztességes vasárnapi húsleves-rántott hús menü (ahogy illik). Viszont van az úgy, hogy elfogy az erő, kevés az idő, fantáziánk megreked, agyunk bezápul, képtelenek vagyunk kitalálni, mi táplálót tegyünk a családi asztalra. Ne adj’ Isten, bekerül a képbe egy gluténérzékenység-gyanú vagy cukormentes diéta, s már borul is a jól megszokott rutin.
Egyszer csak azt vesszük észre, hogy recepteket keresünk, bekövetjük a gluténmentesen főző csajszit, aki fantasztikusakat főz a neten, gyúrjuk a házi tésztát, sütjük a házi kenyeret, gyártjuk a salátát a friss piaci zöldségekből megállás nélkül... Fáradunk, majd elfáradunk. Ha belegondolok, nagyanyáink korában a vasárnapi főzést még úgy kezdték, hogy „végy egy vödör forrásban levő vizet, és öntsd az épp elkapott, addig az udvaron kapirgáló csirkére”. Délben pedig ott gőzölgött az asztal közepén egy tál főtt hús sok zöldséggel körberakva. Bizony, pár éve még tudtunk csirkét bontani, mert csak egész csirkét lehetett kapni. Aztán kezdték a háziasszonyok vásárolni a bontott csirkét, pucolva volt bezacskózva, az üregébe dugták a májat, szívet, lábakat; de a csibe még egyben volt.
A mai negyvenesek viszont már ama elkényeztetett generációhoz tartoznak (köztük én is), akik csirkemellen nevelik fel a gyerkőceiket, s ha apuka csirkecombot ropogtatna, bizony hatos csomagolásút szerzünk be a vasárnapi ebédhez. S még hol vagyunk a kék doboztól!
Roppant mód praktikus, ha ebédidőben csenget a Wolt-futár a kék dobozzal, a munkahelyi menü ezzel letudva. Nem szükséges este főzőcskézni, hűtőbe pakolni, s nem történhet meg, hogy a reggeli káoszban véletlenül apa ebédjét csomagoljuk be a gyereknek. A műanyag dobozkában amúgy is elázik a tészta, a mikró nem melegít rendesen. A rendelhető ételekből viszont kedvünkre válogathatunk: hétfőn kínai, kedden a sarki étterem húsmentes menüje, szerdán jöhet az a jó gírosztál (azt minden nap meg tudnám enni, mmmmm!) és így tovább. A kínálat szinte végtelen, s most már az sem gond, ha nem nagyvárosban élünk: bárhová kiviszik a menüt. Suhan a bicikli, vele a kék doboz, amelyik – tegyük a kezünket a szívünkre – boldogságot hoz. (Apropó, melyik mesében keresték a boldogság kék madarát?)
Még mielőtt néhányan megköveznének, tudom, hogy drágább így étkezni, mint mikor minden étket házilag készít az ember. Én is azt vallom, hogy gyerekeinknek el kell sajátítaniuk a főzés alapjait, mert nem tudni, mikor kell a rántottánál nagyobb kulináris tettet véghezvinniük. S azt is illene megtanítani nekik, hogy a napocska érlelte paradicsom az igazi – és tanyasi csirkenézőbe is ajánlatos elvinni őket. Nekem személy szerint hatalmas büszkeségem (nem az én érdemem!) a már harmadik éve külföldön élő nagyfiam, aki nem jár mekibe, és pizzát is csak egyszer rendelt házhoz.
Állítása szerint bűn rossz volt, szóval inkább főz magának. Így olcsóbb, finomabb, s mindig friss ételt eszik, olyat, amit szeret. (Egyébként a legválogatósabb gyerekem.) Otthon sosem főzött, és ma sem ő készíti a vasárnapi menüt, de lazacsütésben verhetetlen. Három perc egyik oldal, másik is annyi, majd meghintve pici sóval... Ahogy azt kell. És kiváló szusiséf. Egyszer megnézte, mennyiért lehet minőségi szusit beszerezni, majd összeválogatta a hozzávalókat, és voilà!
A leányom is odafigyel az egészséges étkezésre, szintén magának főz a kollégiumi konyhában. A minap kóstoltam meg a curryjét, az valami eszményi volt! Tele friss zöldséggel, finoman fűszerezve, a tetején egy fél főtt tojás. Bevallom, öröm töltötte el a szívemet (bár az itthon töltött hetekben szívesen eszi az én főztömet, azt, amin felnőtt). Ha pedig a kisebbik fiam hagymát karamellizál a husija mellé, akkor az illatoktól bódultan járok-kelek a konyha körül. A negyedik fiamat sem hagyom ki: bármikor összedob egy pizzát. Igaz, vásárolt alaptésztából, de kerül rá házi, fűszeres paradicsomszósz, paprika a kiskertből, kukorica, laktózmentes sajt. És már terjengenek is az illatok a sütőből.
Négy gyerek, négy éhes száj. Ha tanácsért jönnek hozzám, szívesen segítek, de már nem igénylik, hogy felettük álljak a konyhában. A végeredményt agyondicsérem, csak így tovább! Egyikük sem elveszett emberke, bár mostanában kezdek rájönni, hogy gyermekkorukban nagy fantáziát nem tapasztalhattak az én főztömben. Kicsit diétás, kicsit unalmas, kicsit száraz csirkemell rizzsel, mindig ugyanaz, körbe-körbe... Nem csoda, ha alkalomadtán boldogan szaladtak ki a pizzás dobozokért, s a hambis napokon a szósz kétoldalt csöpögött le a szájukról. Ilyenkor én is jól jártam, hiszen aznap nem kellett főznöm (ami sosem volt utolsó szempont). Köszönöm, kék doboz!
