A buddhista vallás megalapítója az Indiában kb. 2500 évvel ezelőtt élt Sziddhártha Gautama. Bölcsessége miatt a Buddha, azaz a Megvilágosodott néven vált ismertté.
Napjainkban a buddhizmus követőinek számát 500 millióra becsülik; többségük az Indiától keletre fekvő ázsiai országokban él. (Indiában csak a lakosság alig öt százaléka buddhista.)
Herceg születik
Sziddhártha valószínűleg Kr. e. 563 táján született. Atyja egy, a mai Nepálhoz közel fekvő, kis észak-indiai királyság uralkodója. Családjuk vallása a hinduizmus volt. A legenda szerint egy jós megjövendölte, hogy az ifjú hercegből dicső uralkodó válik, ha meg tudják óvni négy dologtól: beteg, aggastyán, halott és aszkéta látásától. Ha mégis ilyen látvány tárulna a szeme elé, akkor nem uralkodó, hanem vándorló szent ember lesz belőle. Sziddhártha apja megfogadta, hogy fiát megkíméli az efféle élményektől.
Sziddhártha kedves és nagylelkű ifjúvá serdült, és fényűző életet élt a palotában. Megházasodott, egy gyermeke is született. Azután – éppen akkor, amikor úgy tűnt, élete teljessé vált – foglalkoztatni kezdte a gondolat: mit ér az élet tétlen fényűzésben. Egy nap hintóján kikocsizott a királyi parkon túlra, és találkozott a megjövendölt négy jellel.
Az útkeresés
Sziddhártha megértette: a szenvedés problémája nem oldható meg a szélsőségek hajszolása révén. Megfogadta, hogy azt az utat járja, amit ő a középútnak nevezett: nem viszi túlzásba a kényelmet, de kíméletlenül sem sanyargatja a testét.
Ki is volt ez a Buddha királyfi?
Gautama, akit később „Megvilágosodott”-nak, Buddhának neveztek, Kelet káprázatos pompája és gazdagsága közepette nőtt fel. Állítólag három palotája volt: egy nyári, egy téli és egy az esős évszak hónapjaira, ahol mindig szívhez szóló zene szólt, s ahonnan soha nem távozott el. Szülei azt akarták, hogy mindig kivételes helyzetben maradjon, hogy fenn, palotája erkélyén éljen csak, és minden szomorúságot távol tartsanak tőle. Szenvedő ezért nem mutatkozhatott a közelében. És mégis, amikor Gautama kikocsizott palotájából, egyszer látott egy öreg, hajlott hátú embert. Megkérdezte a kocsihajtót: ez vajon mi? Az kénytelen volt elmagyarázni.
Gautama a gondolataiba mélyedve tért vissza palotájába. Máskor meg egy beteget pillantott meg. Betegségről sem beszéltek neki soha. Még inkább gondolataiba merülve tért haza feleségéhez és kisfiához. Harmadik alkalommal egy halottat látott. Ekkor már nem akart visszatérni palotájába, és amikor végül egy remetét pillantott meg, elhatározta, hogy maga is a pusztaságba vonul, hogy a Föld lakóinak öregségben, betegségben és halálban megnyilvánuló szenvedéseiről elmélkedjék.
Megvilágosodás: Sziddhártha a Gajá nevű helyen egy fügefa árnyékába telepedett, és több napon át ott maradt elmélkedésbe merülve. Egy hajnalon felderengtek benne a megoldatlan kérdésekre adandó válaszok: megvilágosodott. Ettől a perctől kezdve vált Sziddhártha Buddhává.
„És fiatalkorom virágjában, hajam még sötét volt, élveztem a boldog ifjúságot, épp hogy küszöbén a férfikornak, síró, jajveszékelő szüleim akarata ellenére, hajam és szakállam lenyírva, fakó gúnyában elvonultam otthonomból az otthontalanságba” – beszélte el megtérése történetét Gautama egyik prédikációjában. Hat esztendeig élt remeteségben bűnbánóként. Mindenkinél mélyebben töprengett. Kegyetlenebbül kínozta magát, mintelőtte bárki más. Összekulcsolt lábbal ült, alig lélegzett, és közben a legszörnyűbb fájdalmakat viselte el. Oly keveset evett, hogy leroskadt a gyengeségtől. De benső nyugalomra a sok év alatt nem lelt.
Hiszen ő nem csak azon töprengett, hogy mi is a világ, és hogy alapjában véve minden ugyanaz-e. Ő a világ minden szerencsétlenségén töprengett. Az emberek szenvedésein és bajain. Miért kell szenvednünk, miért kell az ártatlanoknak, a gyermekeknek is szenvedniük? Az öregségen, a betegségen és a halálon elmélkedett. És ezeken mit sem segített a bűnbánat.
A Négy Nemes Igazság
1. Minden élet szenvedéssel jár.
2. A szenvedés oka a vágy és a ragaszkodás.
3. A vágyon és a ragaszkodáson felül kell emelkedni.
4. A felülemelkedés útja a Nemes Nyolcas Ösvény.
Így aztán apránként kezdett ismét táplálkozni, erőt gyűjteni, rendesen lélegezni, akárcsak minden ember. A többi remete, aki azelőtt csodálta, nagyon megvetette emiatt. De ő nem hagyta magát megtéveszteni. És egy napon, amikor egy szép tisztáson egy fügefa alatt ült, megvilágosodás szállta meg. Hirtelen megértette, mit is keresett ő az elmúlt hat esztendőben. Mintha hirtelen belső világosságra nyílt volna a szeme. Ezért lett ekkor megvilágosodottá, Buddhává. És elindult, hogy valamennyi embernek hírül vigye nagy lelki felfedezését.
A változás ideje Abban az időben, amikor Sziddhártha Gautama meglátta a napvilágot, sok hindu keresett új válaszokat bizonyos vallási kérdésekre, főleg arra, hogy mi okozza a szenvedést. Miért kell szenvednünk? Hogyan kerülhetjük el a szenvedést?
Mi volt az, amit Gautama a bódhifa, vagyis a megvilágosodás fája alatt valamennyi kétség megoldásaként megtudott? Igyekezzük elmagyarázni, de az olvasónak is el kell gondolkoznia egy keveset. Hiszen Gautama végül is hat álló évig töprengett rajta. A nagy megvilágosodás, a nagy megváltás a szenvedésektől ez a gondolat: önmagunknál kell elkezdenünk, ha meg akarunk menekülni a szenvedéstől. Minden szenvedés szülőanyja a vágy. A tanítás tehát körülbelül így szól: ha nem kaptuk meg azt, amire vágytunk, két dolgot tehetünk: megkísérelni, hogy mégiscsak megkapjuk, vagy többé nem vágyni rá.
Ha a kettő közül valamelyik sikerül, eloszlik a szomorúság. Buddha így tanította:
„Ha megszűnünk csupa szép és kellemes dologra vágyni, ha úgyszólván nem szomjúhoznánk szüntelen a boldogságot, a kellemes érzéseket, az elismerést, a gyengédséget, nem lennénk oly gyakran szomorúak, midőn mindez hiányzik. És aki többé mit sem kíván, az soha nem is lenne többé szomorú. Csak a szomjat kell elnyomni, és elnyomódik a fájdalom is.”
De hiszen az ember nem tehet a vágyairól! – mondhatja az olvasó. Buddhának más volt a véleménye. Azt tanította, hogy ha évekig munkálkodunk önmagunkon, sikerül elérnünk, hogy csak arra vágyjunk, amire vágyni akarunk. Úgy leszünk a vágyaink urává, miként az elefánthajcsár ura az elefántoknak. És a legértékesebb, ami itt a Földön elérhető: többé semmire sem vágyni. Ez a „lelki tengercsend”, amelyről Buddha szól, annak az embernek nagy, nyugalmas boldogsága, aki ezen a Földön semmire sem vágyik. Aki minden emberhez egyaránt jóságos, és senkitől semmit nem kíván.
Aki ily módon minden vágya felett úrrá lett – tanította Buddha –, nem fog halála után újra születni. Ugyanis a lelkek tulajdonképpen csakis azért születnek újra – így hitték a hinduk –, mert csüggnek az életen. Aki már nem csügg rajta, az halála után nem fog többé törekedni arra, hogy visszajusson „a születések körforgásába”. Az a semmibe lép be. A semmibe, amely nem ismeri a vágyat és a szenvedést, s amelynek a hinduk nyelvén nirvána a neve. Ez volt tehát Buddha megvilágosodása a fügefa alatt – a tanítás, miként szabadulunk meg vágyainktól anélkül, hogy kielégítenénk őket, miként veszünk erőt szomjunkon anélkül, hogy oltottuk volna.
Gondolhatni, hogy az oda vezető út nem kényelmes. Buddha a „középső útnak” nevezte, mert a hiábavaló önkínzás és a gondtalan könnyű élet között visz az igazi megváltáshoz. S amin a megváltás múlik: igaz hit, igaz eltökéltség, igaz szó, igaz tett, igaz élet, igaz törekvés, igaz öntudat, igaz önmagunkba merülés. Ez volt a legfontosabb tanítás Gautama prédikációjában, és ez a prédikáció olyan nagy hatást gyakorolt az emberekre, hogy sokan követték és istenként tisztelték Buddhát. De még mindig csak kevesen bírnak Buddha tanítása szerint élni, s elérni a lélek tengercsöndjébe.
Szangha a buddhista szerzetesek vagy szerzetesnők közösségének elnevezése. Az első szangha azokból az aszkétákból jött létre, akik Szárnáthban, meghallgatva Buddha első beszédét, elfogadták tanítását. Azt mondják, Buddha eleinte nem volt biztos abban, hogy nők is tagjai lehetnek-e a szanghának, de anyósa, aki könyörgött, hogy csatlakozhasson, meggyőzte. Egyes buddhista országokban (én is láttam Thaiföldön!) a mai napig fennmaradt az a szokás, hogy a fiúk bizonyos ideig a szerzetesek életét élik. Az így eltöltött idő néhány naptól akár néhány évig is terjedhet.
A Nemes Nyolcas Ösvény
Ez a mértékletes középút, melyet Buddha a saját megvilágosodásának keresése során megtalált. Az életmódra vonatkozó törvényeket jelenti.
1. Helyes szemlélet: az élet kérdéseinek helyes irányból való megközelítését, például a Négy Nemes Igazság megértését jelenti.
2. Helyes gondolkodás: az önzés és a versengés helyett megfontoltság és könyörületesség.
3. Helyes beszéd: a düh, az erőszak, a túlzások, a hazugság és az üres fecsegés kerülése.
4. Helyes cselekvés: a becsületesség és az élő dolgok megkímélése. (A buddhisták között sok a vegetáriánus.)
5. Helyes élet: kerülni kell az olyan foglalkozást (például a fegyverkereskedelmet), amiből bárkinek sérelme származhat.
6. Helyes törekvés: gondolatainkat jó irányba terelve tartsuk egészségesen szellemünket.
7. Helyes vizsgálódás: a szellem megnyugtatásának gyakorlása, hogy megszabaduljon a zaklatottságtól.
8. Helyes elmélyedés: a megvilágosodás és a nirvána felé vezet.
Nirvána
Megvilágosodásának pillanatában Buddha elérte a nirvánát, vagyis az újjászületések – és így a szenvedések! – örök körforgásából való megszabadulást. A buddhisták szerint a nirvána szavakkal leírhatatlan. Buddha 80 éves koráig élt. Halála után a Tathágata néven is kezdték emlegetni, aminek jelentése: „Az, aki addig eljutott.” A kifejezés a halál utáni nirvána állapotára utal, amelyből nincs újjászületés, és amely létezés is, nem létezés is egyszerre.
Az első tanítások
Buddha frissen megszerzett tudását a Benáresz mellett lévő szárnáthi Őzparkban megosztotta néhány aszkétával. Legfontosabb tanításai a „Három Fő Igazság”, a „Négy Nemes Igazság” és a „Nemes Nyolcas Ösvény” néven ismertek.
Elmélkedés
A buddhista irányzatok zöme a meditációt eszköznek tekinti a nirvána eléréséhez. Az ember elmélkedés közben saját magába tekintve juthat el Buddha tanainak megértéséhez.
A buddhisták zöme azt a nézetet vallja, hogy szinte bármi lehet a meditáció témája (akár egy falevél is). Az embernek a jelen pillanatára kell összpontosítania, hogy figyelmét ne vonhassa el róla a számtalan csapongó gondolat. A legtöbb buddhista kolostorban megtalálható a látogatók előtt is nyitva álló meditációs terem.
A Három Fő Igazság
1. Az életben semmi sem állandó; minden szakadatlan változásban van. Buddhának ez a gondolata emlékeztet Hérakleitosz görög filozófus ama mondására, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.
2. Mivel semmi sem állandó, az ember élete nem is lehet kielégítő, tökéletes. Az ember múlékony dolgokra vágyik, ilyenekhez kötődik. Ha valaki eléri is a megelégedettség állapotát, az nem lehet tartós. Már magában az a tudat, hogy az elégedettség állapota egyszer véget fog érni, szenvedés forrása. A buddhizmusban a szenvedés nem csak az élet nagy fájdalmait és tragédiáit jelenti; szenvedés minden, amitől az élet nem lehet tökéletes.
3. Örök lélek nem létezik; amit az emberek énnek neveznek, csupán változékony vonások együttese. Buddha az ént egy szekérhez hasonlította, mely az adott módon összeállított alkatrészek együttese. Ahogy összeállították, éppen olyan könnyedén szét is lehet szedni.
