Az élet fura. Amikor az ember úgy érzi, tudja, merre megy, az ösvények megváltoznak, s másfelé visznek. Az élet teszi a dolgát. Így történt Pereszlényi Árpival is, aki évek óta a Bátor Tábor önkéntese.
Az elején csak annyit tudott, hogy tolmácsmunkáról van szó, cseh és szlovák gyerekek mellé keresnek tolmácsot. Árpival anno együtt koptattuk a zselízi alapiskola padjait. Most 48 éves, de a szeme a régi. A Bátor Tábor önkénteseként évek óta beteg gyerekeknek ajándékozza az idejét – s adójának egy százalékát.
Életeket változtatunk – így szól Bátor Tábor Alapítvány szlogenje. Az alapítvány Hatvan városában szervez táborokat beteg gyerekeknek. Küldetése, hogy sorsfordító élményeket nyújtson a krónikus vagy súlyos beteg gyerekeknek és családtagjaiknak. Szlovákiai gyermekeket is fogadnak.
– Ez a tábor elég különleges. Hogyan érintett téged, amikor megtudtad, hogy miről is van szó? Nem volt benned egy kis félsz?
– Inkább az aggasztott, hogy nem fogok tudni helytállni, hiszen beteg gyerkőcök jönnek táborozni. Minden táborba érkező gyerek küzd valamilyen betegséggel, s mi, segítők nem tudjuk, hol tartanak épp a kezelésben. Ámde nem a betegségről szól a tábor, nem is nagyon kerül szóba, bár mindig van egy felkészítő hétvége. Arra összpontosítunk inkább, hogy élményt adjunk a gyerekeknek, felvértezzük őket a nehezebb napokra.
– Azóta is tolmácsként veszel részt a táborokban?
– A mai napig önkéntes tolmács vagyok, vagyis tolmácscimbora. Voltam már műsorvezető, házi cimbora, házvezető cimbora, ügyességi játszó cimbora. Az újonnan jelentkező tolmácsok interjúztatásában is segítek. Önkéntes toborzó videók forgatásában is segédkeztem már, hisz gyerekkorom óta szeretek fényképezni. Csehországban művészeti fotós iskolát végeztem, innen a nyelvtudásom. Nemrég Hatvanban több mint ezer résztvevő volt egy rendezvényen, s én voltam a fotós. Igazság szerint év közben is sok programot szerveznek a gyerekeknek, tesós táborokat, nyílt napokat, suliprogramot, kórházi programokat. Ezeken én már nem tudok részt venni, más önkéntesek segítenek.
– Megtudhatjuk, mi a civil foglalkozásod?
– A legtöbb önkéntes foglalkozása valamennyire közel áll ehhez a munkához: pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások. Az én civil munkám távol áll az önkéntes munkámtól, műszerész vagyok, és cégvezetőként dolgozom. Ma már Budapesten élek, de kapcsolatban állok szlovák és cseh cégekkel, vagyis a nyelvet használom.
Önkéntes munkát csak szívvel-lélekkel érdemes csinálni. A jutalom az, hogy meg lehet tapasztalni az érzést: jó adni a másik embernek. Időt, energiát, szeretetet, türelmet. Hiszen az ember alapvető igénye, hogy jót tegyen másokkal. Nemdebár? Ezért válnak sokan rendszeres véradókká akár. Én is azért gyűjtöm zsákokba a gyermekeim már nem használt ruháit, hogy odaadjam Evelynnek, aki eljuttatja a rászoruló családokhoz. Az emberi jóságnak sok arca van (csak legyen is). Az egyik közülük az önkéntes munka.
– Milyen a jó hozzáállás ezekhez a gyerekekhez?
– Mint a többi gyerekhez. Természetesen és vidáman közeledünk hozzájuk. Persze tudjuk, hogy ők másak: másak, de azért csak gyerekek. A felkészítő hétvégéken megismerjük a betegségek alapjait. Viszont ha gond adódik, az egészségügyis cimborákat hívjuk. Orvosok és nővérek is táboroznak velünk a tábori minikórházban, így a gyerekek állandó egészségügyi felügyelet alatt állnak.
– Ne haragudj a kérdésért. Nem érzed áldozatnak az ottani munkát?
– Én is tartottam ettől, de nem nyomasztó ott lenni. Mi többet kapunk a gyerekektől, mint adunk. Ezért is megyek minden évben. Van persze, aki kevésbé bírja, mert gyöngébb a szíve.
– Mit szólnak hozzátok, cimborákhoz a gyerekek?
– Megtaláljuk velük a közös hangot. Az a jó, ha sokféle karakter van köztünk, mert a gyerekek is sokfélék. Fontos, hogy minden gyerek tudjon valakihez kapcsolódni. Nem minden gyerek vidám, cserfes, szeleburdi. Sok gyerek egyenesen a kórházból érkezik. Sokan először megszeppennek – de aztán mintha ősidők óta együtt lennénk. A kamasz fiúk, akik először húzzák a szájukat, azok lesznek a legnagyobb haverjaink: a végén alig akarnak hazamenni. Vannak táborlakók, akik később, felnőtt fejjel, gyógyultan csatlakoznak hozzánk.
– Milyen korú táborlakókról beszélünk?
– Vannak kamasztáborok és kölyöktáborok, 7–18 évesek jönnek, életkor szerinti lebontásban. A gyerekek három alkalommal tudnak részt venni a táborban. Vannak olyan gyerekeink, akik leukémiával küzdenek, vannak daganatos betegek, hemofíliával érkezők vagy szervi és csont-transzplantáción átesettek. Ránk, tolmácsokra a nemzetközi táborban van szükség, oda érkeznek a szlovák és cseh gyerekek. Idén ez családi tábor volt.
– A családi azt jelenti, hogy a szülők is a táborban vannak?
– Igen. Itt hasonló sorsú családokkal találkozhatnak, beszélgethetnek, sokszor barátságok is szövődnek. Esténként van szülői foglalkozás is. Tudni kell, hogy a szülők 24 órás szolgálatban vannak a beteg gyerekük mellett, vagy a kórházban, vagy odahaza – és ki tudja, már mióta. Itt a táborban egy kicsit megpihenhetnek. A szülők megbíznak bennünk, hisz ránk bízzák a gyerekeiket: és mi ezért nagyon hálásak vagyunk. A Bátor Tábor önkéntesei hiszik, hogy a felhők felett mindig süt a nap! Nevetést visznek a kórházi ágyak mellé, az otthonokba. A táborban erőt és bátorságot öntenek a gyerekekbe, akiknek a sok játék és élmény erőt ad a nem mindig könnyű mindennapokhoz. A tábor önkénteseit cimboráknak nevezik – és a cimbikre mindig számíthatnak a gyerekek.
– Mivel telik a hét a táborban?
– Ezek a gyerekek mernek vidámak lenni, merik jól érezni magukat, s mernek hatalmasat kacagni. Az élményterápiával sokat tudunk tenni a gyerekekért. Itt semmi nem kötelező! A kihívásokat nem kötelező teljesíteni, illetve nem kötelező végigcsinálni, legyen szó akár lovaglásról vagy falmászásról. Az is jó, ha tesznek egy próbát, de az is jó, ha mégsem. Nem is gondolnánk, hogy ezeknek az apróságoknak mekkora szerepük van a gyermek életében. A lényeg, hogy a gyerek döntsön, hiszen egy kis betegnek nem sokszor van döntési lehetősége. Ha kórházba kell menni, akkor menni kell... Mellesleg a táborban mi, önkéntesek is feltöltődünk, a mi életünk is megváltozik, egyszóval adok-kapok alapon működik.
– Mire gondolsz pontosan?
– Elfáradunk ezekben a napokban, hiszen mindig a gyerekekkel vagyunk. Viszont ha a magaskötélpályán a gyerkőc fél lábbal, mert a másikat amputálták, pillanatok alatt felér, az nagyot tud szólni. Lejövet ugyanis azt mondja, hogy innentől nincs olyan, amit ne tudna megcsinálni. S ennek a kijelentésnek ereje van, mégpedig akkora ereje, hogy az ember szemüvege behomályosodik tőle.
„Még 2009-ben, az IWIW közösségi hálón kaptam a megkeresést a Bátor Tábor Alapítványtól, ugyanis jeleztem a nyelvtudásomat – emlékszik vissza a kezdetekre Árpád. – Tolmácsokat kerestek, csehül, szlovákul és lengyelül beszélő önkénteseket, akik tudnának fordítani a külföldi táborlakóknak. Akkor még nem tudtam, hogy a Bátor Tábort beteg gyermekek részére szervezik. Fejest ugortam az ismeretlenbe, teljesítettem a felvételi köröket, s a végén felvételt nyertem mint önkéntes. Így kezdődött!
– Azt mondtad, hogy mindezektől a te életed is megváltozott. Miben változott meg?
– Inkább csak szemléletet váltottam. Ma már tudom, hogy mi a fontos az életben, s mi csak másodlagos. Értékelem azt, amit az élettől kaptam. Rádöbbentem például, hogy mennyi mindent meg tud tenni az ember, mikor egészéges. Tizenöt éve dolgozom a csapattal, nagyon szeretem őket. Van egy hely, amit cimbipihenőnek nevezünk, s ahol este, a takarodó után le szoktunk ülni beszélgetni, Granko-partit tartunk. (Nevet). Az alapítvány nagyon odafigyel a cimborákra, a lelki egészségükre. Mindig jönnek új cimborák is. Én mindenkit becsülök, aki csatlakozik hozzánk, akár csak egy program erejéig is. Minden apró önkéntes munka számít. Mi, régi cimbik a tábor után is összejövünk, segítjük egymást a mindennapokban.
– Nem hiányzik, hogy inkább a tengerhez menjél nyaralni?
– Bizony volt már, hogy megkérdezték tőlem: Neked ez a szabid? Igen, a szabadságom alatt önkénteskedem. Nyilván marad még a szabadságomból, de mindig várom a tábort, a visszajáró gyerekeket és az újakat is. Minden tábor kicsit más, minden évben más a csapat, másak a kihívások.
– S van, akivel már nem találkozol többet…
– Ezek nehéz pillanatok. Amúgy az alapítvány segíti a családokat a gyászfeldolgozásban is, nem engedi el a kezüket. A Lélekmadár Táborban tapasztalt szakemberek segítik a gyász feldolgozását.
