Az anyósom nagyon szeretett főzni. Volt egy olyan szokása, hogy miután megdicsértem az ételt, szélsebesen sorolni kezdte, mi mindent tett bele. Olyan gyorsan mondta, hogy még ha akartam volna, sem tudtam volna megjegyezni a receptet. De nem is akartam.
A főzés akkoriban körülbelül annyira érdekelt, mint a golyóscsap - ágyak keresztmetszete vagy a rozsdamarás technikája a komáromi hajógyárban. (Az utóbbi létezéséről csak onnan tudtam, hogy írnom kellett a Nőbe egy rozsdamaró munkásnőről. Az aszexuális, ormótlan „monterka” egy tüneményes asszonyt rejtett, egyik legcsodálatosabb riportalanyomat, Švec Annát Komáromból.)
Szóval, az anyósom feje tele volt receptekkel, s ha létezett volna számítógép és Facebook, akár ételblogger is válhatott volna belőle. Szinte látom, ahogy tölti fel az „annuskafőzma.com” oldalra a legújabb sajtos hús receptjét…
Híres is lehetett volna. Egy amerikai médiafelmérésből ugyanis kiderült, hogy a legközkedveltebb internetes olvasnivalók épp a főzőcskés oldalak. Egy ügyesen kommunikáló konyha - tündér háziasszonynak – vagy háziférfinak – manapság nagy esélye van rá, hogy pusztán a receptjeinek köszönhetően közismertté és közkedveltté váljon. Ha ilyesmivel akarnék foglalkozni, és nem lenne más munkám, biztosan most, nyáron kezdeném. Amikor idehaza is tobzódunk a zöldségben és a gyümölcsben.
Bebizonyítanám, hogy a magyar konyha nem egészségtelen, s nem csak hús a hússal (persze Vajas Ildikóra és a többi paleorajongóra is gondolnék), tehát aki jó ízekre vágyik, vagy éppen vegetáriánus, annak sem kell kizárólag indiai, kínai és egyéb étkeket fogyasztania. Igen, erre helyezném a hangsúlyt (remélem, háziszakácsunk, Bindics Imre is megdicsérne), mert
manapság idehaza szinte már csak kínai, mexikói, olasz, görög, thai, japán étterem van, az „elit” sushit fogyaszt, s alig akad egy jó magyar és szlovák étterem. Pedig az étel is része a kultúránknak!
Tehát ha érdekelne a dolog, én bizony lennék ételblogger. S oldalamat valószínűleg a következő igaz történettel indítanám.
„Tegnap este virslit főztem a gyerekeknek vacsorára. Nagyon álmosak voltak, hát alighogy megették, máris ágyba kéredzkedtek. Bementem velük a szobába, de a lábast, amelyben a virslit főztem, a paprikás-zsíros főzőlével együtt a sparhelten hagytam. Gondoltam, majd elmosom, ha kijövök. A gyerekek elaludtak, én is elszundítottam. Amikor felébredtem, és kimentem a konyhába, látom ám, hogy hazajött a férjem, s a lábas nincs sehol. Egészen meglepődtem: csak nem mosogatott el?
– De igen, elmosogattam, és elmostam a leveses lábast is – válaszolta a férjem.
– Milyen leveses lábast? – lepődtem meg.
– Hát azt, amelyikben az a diétás leves volt! Nem mondom, megettem, mert nagyon éhes voltam. De akartam is tőled kérdezni, hogy ez már a racionális étkezés szabályai szerint készült-e? Mert ha igen, akkor maradok inkább a hagyományos kosztnál! – felelte szegény éhes férjem, és kinyitotta a jégszekrényt. Hát így főztem életem legolcsóbb és legdiétásabb levesét.”
Persze, ez még akkor volt, amikor nem érdekeltek a receptek.
Lampl Zsuzsanna
