Sokszor rásütik a „kezelhetetlen” bélyeget egy gyerekre. Sokszor kisfiúkra. Hiperaktív és így tovább. Sajnos, nem tudjuk hova tenni azokat a fiúkat, akik elevenebbek vagy nem átlagosak. Sokaknak!
Sok kisfiúban nagy erők mozognak, visszabeszélnek, mozgásigényesek (vagy épp elvannak a belső világukban), próbálgatják magukat, harcolnak. Olyanokat kiabálnak, hogy „levágom a fejedet!”, a játszótéren üldözik a többi gyereket, belekötnek az élő fába is, vagy Maugli módjára viselkednek. Sok ilyen történet van. De ettől nem lesz szükségszerűen „beteg, rossz, neveletlen” egy kisfiú.
(© Richard Quartley)
Ranschburg Jenő azt írta egy helyütt, hogy „a kisfiúk ütközni szeretnek a világgal”. Szükségük van arra az élményre, hogy lássák, milyen hatást tudnak kiváltani a világban. Félreértés ne essék! Nem hiszünk a szabadosságban. Szülőként fontos a határok megszabása a gyereknek. Anyaként és apaként a legfontosabb, hogy megismerjük a saját gyerekünket. Így szerezzük meg azt a magabiztosságot, hogy magunk is meg tudjuk ítélni, hogy a gyerekkel gondok vannak – vagy csak éppen eleven.
Mert mi, szülők tudjuk őt megvédeni, és megtalálni neki azt a helyet, ahol biztonságban érezheti magát; emellett megtanulja, milyen szabályokhoz kell magát tartania. Bizony, az iskola nem neveli (meg) helyettünk színes egyéniségű kis fiúgyermekünket.
ZALKA LÓRÁNT, MINT APAKÉP
Minden apa a legjobbat szeretné adni a gyermekének. Ám a mostani világban már nem egyértelmű, hogy mi az a legjobb. Zalka Lóránt (47, Bős) pedagógussal többek közt erről beszélgettünk.
– Három gyermek édesapja vagy. Mi a feladata egy apának, milyen apja tudok lenni a gyermekeimnek? A kérdés minden apában megfogalmazódik, mi rá a te válaszod?
– A legkisebb gyermekünk, Hunor 12 éves, a középső fiú 16 éves, a lányom 19. Így terveztük, háromévente egy gyermeket. Ámde ember tervez, Isten végez: a feleségem a harmadik várandóssága alatt elveszítette a babát, úgyhogy a harmadik gyermek később érkezett. Van egy jó barátom, akinek egyszer, még évekkel ezelőtt azt mondtam, hogy nem érzem magamat jó apának. Önvallomásként bukott ki belőlem, hogy jobban is csinálhattam volna velük, vagy másként. Lehet, hogy volt ebben egy kis önmarcangolás, túlzott önvád, de én akkor így éreztem.
– Ez mit jelentett pontosan?
– Sajnáltam, hogy néha hangosabban szóltam rá a gyermekeimre, vagy túl szigorú voltam hozzájuk. A barátom akkor gyorsan helyre tett, mondván, hogy mikor a szükség úgy kívánta, az összes erőmet és energiámat mozgósítottam az érdekükben. A feleségem nemrégiben pedig annyit mondott: „Te mindig minőségi apa voltál.” Ez jólesett, és meg is borzongatott. Amikor az anya mondja ezt az apának, akkor abban lehet valami. Ma már, hogy a gyerekeink kamaszok, és a nagyobbak kirepültek otthonról, úgy érzem, mindent megtettem azért, hogy jó úton induljanak el. De azért az apaság tízes skáláján hetest vagy nyolcast adnék magamnak, semmiképpen sem tízest.
– Milyen családban nőttél fel, milyen példát hoztál magaddal? Jelen volt az életedben az édesapád vagy a nagypapád?
– Az én apám mindent megadott nekem gyerekkoromban, ami csak a módjában állt. Rengeteget dolgozott azért, hogy kenyér kerüljön az asztalra, de azért ott volt, amikor szükség volt rá. Egy szó, mint száz: az én apám hagyta, hogy éljek! Hagyta, hogy a szabadidőmben azzal foglaljam el magam, ami érdekel. Ha gond volt, akkor odakoppintott egy kicsit. Hoppá, ez már sok, hoppá, ez még kevés! A háttérből figyelt, és én éreztem a szeretetét. Kisebb koromban együtt csináltunk dolgokat, később pedig, ahogy nőttem, időt adott nekem. Időt adott arra, hogy éljek és tapasztaljak. Ezt a szabadságot szeretném én is továbbadni a gyermekeimnek.
Sokszor hallom mástól, hogy az édesapja gyermekkorában játszott vele, feldobálta a levegőbe, együtt szereltek-barkácsoltak. Ez rendben is van: ők a jó apák. De én időt is kaptam az enyémtől, soha nem osztott ki rám olyan munkát, hogy megfeszültem vagy belefásultam volna. Helyette kinyitotta a kaput, és azt mondta: Menj! Fedezd fel magad a világot! Én meg felfedeztem a világot, s ez a tapasztalás tett azzá az emberré, aki ma vagyok.
– Hogy érzed, mennyire volt tudatos ez a nevelés?
– Sokat gondolkodtam azon, hogy az én édesapám milyen megfontolásból volt ilyen. Talán azért tudott nevelni, mert ő is ezt hozta otthonról. Van egy történet a nagyapámról. Neki is volt három gyereke, akárcsak nekem. Jelenleg a mi családunk is a nagyapám házában él. A sztorit a szomszédasszony mesélte: egyszer átment a nagyapámékhoz, és nem talált otthon senkit. Nyitva volt minden ajtó, ablak, de sehol senki. A jóasszony az ágy alatt találta meg a nagyapámat, és megkérdezte tőle: „Mit keresel itt?” „Bújócskázunk” – válaszolta ő. Hát, az én nagyapám bújócskát játszott a gyerekeivel. Tehát még abban a világban is, amikor minden a munkáról szólt, a régi öregek megengedték maguknak – mert fontosnak tartották! –, hogy játsszanak a gyerekeikkel. Az én édesapám ebben nőtt fel, s ezt adta tovább.
Olvass tovább: Zalka Lóránt, mint apakép
