Érzékenyjáték egy felvonásban – ekképp határozza meg önmagát az Ásó, kapa meg a nagy! című előadás, amely a nőtípusokat, a női sorsokat humorosan, de közel sem komolytalanul mutatja be. A komáromi RÉV – A Magyar Kultúra Házának színpadán játszott darab pedig valóban érzékenyjáték, és ez nem csupán a női lélek finom voltára utal. Hiszen tökéletesen tükrözi azt is, hogy e „játék” érzékennyé teszi mind a nőket, mind a férfiakat a női sokoldalúságra.
A darab főszereplői Bandor Éva, Hostomský Fanni, Holocsy Krisztina és Romada Rakottyay Katalin, akik négy női archetípust jelenítenek meg a színpadon. Az egyiküket megcsalták, a másik maga vált harmadik féllé egy házasságban. A harmadik boldogtalan házasságban él, a negyedik pedig egy naiv, fiatal lány, akit idősebb nőtársaival ellentétben még nem sebeztek meg sem a társadalmi elvárások, sem pedig a férfiak. (© Fotók: Pálinkás Eszter)
A nézőtér elcsendesül az apró helyiségben, amikor a felvillanó fények jelzik az előadás kezdetét. A nyitójelenetben négy nő libeg be a színpadra színes tüllszoknyában, és teátrális balettmozdulatokba kezd. Te jó ég, hová kerültem? – fut át az agyamon. A kezdeti döbbenet azonban gyorsan távozó vendégnek bizonyul, hiszen az előadás humora hamar magával ragad. Na jó, akkor dőljünk hátra, és nevessünk egy jót! A könnyed, humorosnak tűnő történet viszont ismét rám cáfol, amikor bebizonyítja, hogy egyáltalán nem az, aminek elsőre látszik: hiszen a komikus szituációk mögött igenis komoly üzenet bújik meg. Na de kezdjük az elején...
A szereplők
Kuklis Katalin szerző és Romankovics Edit rendezőnő alkotásának főszereplői négy kolléganő, akik egyben az egész szereplőgárda is, hiszen a mellékszereplőket is ők testesítik meg. A legfiatalabb a húszas éveiben járó Enikő (Hostomský Fanni), aki teli van energiával és optimizmussal. Valóságos napsugárként ragyog a házasodni készülő fiatal lány a már megsavanyodott, de unalmas személyiségnek korántsem mondható idősebb kolléganői között. Edit (Romada Rakottyay Katalin) boldogtalan házasságban él, válni akar. Nem tud azonban eleget tenni vágyának: folyamatos csatákat vív, amelyek során próbálja bizonyítani édesanyjának és önmagának is, hogy nem teszi őt önző anyává az, ha a saját boldogságának is utat enged.
„Ha én boldog vagyok, csak úgy tud az lenni a gyerekem is!” – hangzik el tőle megdönthetetlen érve. Zsuzsa (Holocsy Krisztina) a főnök szeretője, aki ugyancsak nagyobb mélységeket és lelki sebeket hordoz magában, mint ahogyan az elsőre látszik. Főnöke évek óta azzal hitegeti, hogy elhagyja érte a feleségét. Zsuzsa így folyamatos szégyenben és bujdosásban kénytelen megélni a mérgező kapcsolatot, melyből nem találja a kiutat. Végül, de nem utolsósorban a negyedik barátnő Eleonóra (őt a Jászai Mari-díjas színésznő, Bandor Éva alakítja, aki nemrégiben csillagot kapott a komáromi Tatra Mozi előtt), aki képtelen túllépni a traumáján – azon, hogy az elhagyott nő szerepébe kényszerült.
A történet
Főszereplőink egy karácsonyi céges buli során kerülnek közelebb egymáshoz. Amint kiderül, hogy a legfiatalabb kolléganő házasodni készül a tanyi falunapon megismert Balival, idősebb nőtársai azonnal felkarolják, hogy tanácsokkal lássák el a rá váró szép és kevésbé szép eseményeket tekintve.
A női sorsok egymásba fonódása rálátást enged a különféle női archetípusokra, s azokra a rájuk ruházott szerepekre, melyekben nem találják önmagukat. Kik ők a menyasszony, a szerető, a feleség és a volt feleség szerepei mellett? Kik ők a munkában, s kik ők otthon? Mit tehet egy nő a saját boldogsága érdekében?
A hangulat
Mindenképpen érdemes kiemelni Eleonóra és a terapeuta beszélgetését a darabban. A nőt elhagyta a férje, s a terápia során az elhagyatottság traumájának újraélése tökéletesen összefoglalja az előadás hangulatát: az egyik pillanatban lélegzetvisszafojtva nézzük a dráma kibontakozását, a másikban pedig a bent tartott levegőt kifújva nevetünk egy váratlanul jött poénon.
A komoly jelenetek ellenére tehát a szerzők nem hagyják, hogy eluralkodjon rajtunk a búskomorság egy-egy nehezebb téma megjelenítésekor, azt ugyanis mindig feloldják a humorral. S pont így van ez fordítva is: nem hat a darab komolytalannak, hiszen a drámai jelenetek folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy bár az előadás vicces, korántsem viccel.
És a női őserő…
A darabot zenei betétek is színezik: a dalokat Hostomský Fanni szerezte, a hangszereket pedig a kellékek szolgáltatják. Így válik a vasaló, a ruhaszárító, a felmosó rúdja vagy a vödör – tehát egy háziasszony mindennapi eszközei – zenekari felszereléssé. Mindez jól rámutat, hogy ezek a nők sokkal többre hivatottak, mint takarításra, főzésre, mosásra. Legbelül még mindig kreatív, álmodozó kislányok, akiket a valóság – bár mindegyikőjüket másképpen, de – megtört. A bennük lakozó „női őserő” (amelyről az egyik dal is szól) azonban elő-előtör, az ugyanis nem szunnyad, nem gúzsba köthető. A hol humorosan, hol komoly eszközökkel közölt üzenetet nem csupán a nézőtéren ülő lányok, nők, asszonyok vihették magukkal, de a férfiak is, akikből szerencsére nem volt híján a közönség.
Négy főszereplőnk meghajol, a darab véget ér. A tapsvihar után beálló hirtelen csendben az első sorban ülő idős néni szavai hasítanak a levegőbe, ahogy nevetve a színpad felé mutat: „Isten bizony, hogy mindez így van!”
TOVÁBBI KÉPEINKET AZ ALÁBBI GALÉRIÁBAN TALÁLJÁK!
⬇︎⬇︎⬇︎
