A címben szereplő kifejezés Bridget Jonestól származik, akit boldogság töltött el, amikor sármos pasijával egy nyitott tetejű autóval száguldva miniszabira ment. Mivelhogy „ez már jelent valamit...” Igazat adok neki, én is szeretem ezeket a rövid kiruccanásokat. Rengeteg előnyük van: nem kell túltervezni, egy-két nap elég, s ennyitől az otthoni körforgás sem omlik össze.
Számomra fontos, hogy a cél legalább kétórányi autóútra legyen az otthonomtól, mert szeretem nézni a mellettünk elsuhanó ismeretlen tájakat. Legyen még szép természet – lehetőleg tó is –, és mesés városkák szűk utcáin is szeretek sétálgatni. Nekem ez jelenti a kikapcsolódást. (Fotó: Novák Róbert)
Így történt, hogy egy szép, őszi napon az ausztriai Mariazell felé vettük az irányt. Az út gyorsan eltelt, csak egy kis kávészünetet tartottunk közben, mert az mindig kell. Sankt Sebastian, egy álmos kis osztrák falu jellegzetes panziója előtt parkoltunk le, s a helyi népviseletbe öltözött tulajdonos hölgy már messziről nagy mosollyal fogadott minket.
Életem párját már régről ismeri, hiszen férjemet a munkája ehhez a régióhoz köti. (Ezért volt most ő a szállásfelelős.)
Váltottak néhány szót németül, amiből egy kukkot sem értettem, de később kiderült, hogy a hölgy kirándulási tippeket adott nekünk a közeli tavakról.
Magyar, magyar!
Rövid felfrissülés után elindultunk, hogy felfedezzük a szomszéd kisvárost, Mariazellt. Ez Közép-Európa egyik legjelentősebb Mária-kegyhelye: évszázadok óta zarándokolnak ide a hívő emberek a csodatévő Szűzanya segítségében bízva.
A nem egész 4000 főt számláló városka központjában nem nehéz rálelni az impozáns, háromtornyú bazilikára, amelynek rengeteg magyar történelmi vonatkozása van. A legismertebb, hogy az 1991-es esztergomi újratemetéséig itt nyugodott Mindszenty József hercegprímás.
Nagy örömömre szinte alig volt ember a templomban, így szépen, nyugodtan bejárhattuk: minden emléktáblát elolvastunk, minden szakrális emléket megcsodáltunk. A kegytemplom bejáratánál a hely történetéről is olvashattunk, miszerint 1157-ben egy Magnus nevű – térítő úton levő – szerzetes érkezett a környékre. Kezében egy fából faragott Mária-szobor volt, s ennek hatására az utat elzáró sziklák leomlottak. A szerzetes ezért remetekunyhót, egy úgynevezett cellát (kápolnácskát) épített – innen ered a későbbi település neve: Mariazell.
A hűvös templomból kilépve felüdülés volt a napos délutánt élvezve megcsodálni a kegytárgyárusok, vásárosok portékáit. Ősidők óta valahogy ez is a zarándokhelyek hangulatához tartozik, hiszen ki ne szeretne egy mágnest, egy aprócska festett követ vagy egy Mária-szobrot emlékül hazavinni? A bazilika körüli néhány utcát gyorsan bejártuk, nézelődtünk, fényképeztünk, megcsodáltuk a város felett húzódó hegyeket.
Utána integettünk a keskeny nyomtávú síneken közlekedő turistavonatnak, majd megcsodáltuk a világ legrégebbi gőzvillamosát, amely a vasútállomáson látható kiállítva. Ezután autóba ültünk, s meg sem álltunk Erlaufsee taváig. Kicsit nehézkes volt parkolóhelyet találni, a sok motorostól ugyanis az utakon szinte mozdulni sem lehetett.
Szeretem a tavakat...
A nagy tavak szerelmese vagyok, nem kell nekem tenger. Csodálatos zöldes-kékes színviláguk léleksimogató, nyugalmat árasztó. Órákig tudnám nézni az alig-alig megmozduló víztükör felszínét, a távolabb suhanó vitorlásokat, a túlpatron meredező sziklákat. A tóparton mindig szabadnak érzem magam, magamba szívom a hely energiáit.
Most nem jött össze a teljes élmény, mivel a stég szélén állva a hátam mögött zajongott a kirándulók tömege, a gyerekek visongtak, szólt a büfében a zene. (Késő ősszel azonban ennek vége, kevesebb a turista.) Ám azért úgy döntöttünk, adunk még egy esélyt a Mariazell környéki tavaknak – és a házinéni ajánlásával megcéloztuk Hubertussee Walstert.
Sziklák közt kanyargó hosszú, szűk úton lehetett eljutni a természetben megbúvó mélykék tóhoz. Na, ez már jobban tetszett, mivel a hosszában elnyúló tó partján (alig) egy-egy párocska sétálgatott, rajtuk kívül pedig csak pár futó rótta szorgalmasan körülötte a köröket.
Mi is sétálgattunk, a madarak hangját hallgattuk, megfigyeltük a halakat a tó tiszta vizében, majd vadkacsákat lestünk a nádasban. Nagyon viccesen néztek ki, mikor szinkronúszóként egyszerre buktak le a víz alá, fenékkel az ég felé ágaskodva...
Bárkivel találkoztunk, köszöntöttük egymást, s barátságosan biccentettünk. Láttunk vadászlakot, Szent Margaréta szobrát, egy táblát, mely a békák jelenlétére utalt. (Nem volt szerencsém.)
Fáradtan, sajgó lábbal autóztunk a szálláshelyünkre, ahol a panzió naplementénben úszó teraszán belevetettük magunkat a gasztronómiába.
Likőrrel dicsérd a napot!
Vacsoránkat osztrák gombócos levessel kezdtük, majd gombaszószos sertésérméket fogyasztottunk némi zöldségsalátával. Egyszer élünk!-felkiáltással desszertet is rendeltünk: a habkönnyű málnás roládot helyi fűszeres házi likőr társaságában szolgálták fel. Igazán finom volt, tetszett az ötlet, elvégre nyugtával (és likőrrel) dicsérd a napot!
Kipihenve magunkat másnap reggel kiélveztük a szokásos svédasztalos reggelit, ejtőztünk picikét, s nyugodtan – nem sietve, mint az otthoni stresszes reggeleken – kortyolgattuk a finom kávét. Mosolyogtam, amikor megláttam, hogy a lágytojást kötött kis sapkácskával védik a kihűlés ellen. Meg kell mondjam, a módszer bevált. Reggeli után összepakoltunk, majd búcsút intettünk a szállásunknak. (Ez nem a reklám helye, de közkívánatra a szálláshely neve: Bartelbauer.)
Még sétáltunk egy kicsit a közeli erdőben, s letekintettünk a sziklák közt megbúvó erdei víztározó hatalmas mélységébe. Sétánk során elhaladtunk egy-egy magányos porta mellett. Nem lehetett nem észrevenni, hogy mindenhol rend és tisztaság uralkodik: utunk alatt egyetlen eldobott szemetet sem láttam. Úgy látszik, ezt nem lehet tanulni: vagy megvan az emberek mentalitásában, vagy nincs meg.
A hazaúton csendesen ültem az anyósülésen, próbáltam elraktározni a sok szép élményt. Jól éreztük magunkat, s megpihenve, boldogan érkeztünk haza. Még meg sem állt az autó a ház előtt, én életem párjának szegeztem a kérést: „Legközelebb hová megyünk?”
