Ma is élesen emlékszem, mikor a tornaórán fekvő helyzetben páros lábbal számokat írtunk le a levegőben. Minduntalan elakadtam, nem bírtam megtartani magamat, és a két lábam lezuhant a földre. „Hát magának hol vannak a hasizmai? Jól eldugta. Hogy fog maga szülni?"
A csípős megjegyzés után a tanár úr elsétált, én meg lebegtem tovább a megszégyenítés felhőjében. (Tanár Úr, kérem, jelentem alássan, azért valahogy sikerült véghez vinni a szülést, háromszor is egymás után, sőt harmadjára két babát sikerült kinyomnom a nem létező hasizmommal. Igaz, hogy picik voltak.) Ennek ellenére a sport soha nem volt az életem része, az izmokról csak annyit tudtam, amennyi a biológiaórán tanult ábrákból megmaradt.
(© ID 52007235 © Everett Collection Inc. | Dreamstime.com)
A tornaórákon a bénázó lányok táborát erősítettem. Szenvedtem, mert a futás és a labdajátékok mentek volna, de a kötélmászás, fejenállás vagy a tigrisbukfenc már kifogott rajtam. Tini koromban azért rákaptam a biciklizésre, de a falunk és a közeli város közti 8 kilométernyi távolság oda-vissza letekerése – heti pár alkalommal – nem igazán lendített a fizikai állóképességemen. Teltek az évek, mígnem végül elhanyagolt izomzatom benyújtotta a számlát – az ismételt szülések után jelentkeztek az első fájdalmak.
Derékfájás, nyakmerevség, lábgyengeség: testünk nem szereti, ha mindig ugyanúgy hajolunk és emelünk. A nyakam kemény volt, mint a kő, állandóan be volt állva, a bal karomat évekig nem tudtam felemelni fájdalom nélkül. Mikor a csecsemőgondozás véget ért, lassan elkezdtem megmozgatni renyhe izmaimat, segített persze némi elektromos „hangyás” kezelés és masszázs is. S csak a negyvenedik életévem környékén kezdtem el azon gondolkodni, hogy az idő múltával rosszabbodhat a helyzet; s tán a biciklizés kevés lesz ahhoz, hogy életerős testben éljem le hátralevő évimet. Ezért felkerestem egy pilatesstúdiót.
Képzeljünk el egy lekváros fánkot. Kívül a tészta (mint a gyűrű a porcon) és belül a lekvár (mint a kocsonya a porcban). A lekvár láthatatlan, s csak akkor jelenik meg, ha megnyomjuk: ilyenkor a tészta kiszakad, s utat enged a lekvárnak. Ráülünk a fánkra..., egyszóval „széttrancsírozódik”. (Így magyarázta el egy orvos a porckorongsérvet.)
Mondanom sem kell, az első alkalmak ráébresztettek: a helyzet rosszabb, mint gondoltam. A teszt itt a „Feküdj hátra, és emeld fel a fejed!” volt: a fejemet pár másodpercig sem voltam képes levegőben tartani. Annál a gyakorlatnál pedig, ahol az egyik láb felső combjára rárakjuk a másik lábfejet, minduntalan begörcsöltek az izmaim, és percekig masszíroznom kellett a fájós részt. De aztán belejöttem: a rendszeres torna megtette a hatását, egyre többet bírtam, s egy idő után már a nehezebb gyertyás és hidas pózok sem okoztak gondot.
Jobb lett a közérzetem, energikussá váltam, járás közben kihúztam magamat, hátra vetettem a vállamat; egyszóval figyeltem a helyes testtartásra. Már otthon sem lihegtem, ha fel kellett szaladni az emeletre (16 lépcsőfok!), a biciklizéstávom is megnőtt, már távolabbra is elmerészkedtem, mert nem fájt utána a nyakam és a vállam. Úgy éreztem, jó úton haladok, időben elkaptam a zsinór végét A súlyommal sosem volt gondom, az állóképességem meg rohamosan javult. Ha lehet ilyet mondani, ekkor ütött be a mennykő.
A Covid-időszak
Mint minden embernek, nekem is sok rosszat hozott az életembe a bezártság; a rendszeres edzés és a biciklizés is abbamaradt. Otthon azért igyekeztem a YouTube-videók alapján átmozgatni a testemet; de az nem volt ugyanaz. A home office számomra azt jelentette, hogy otthonról tanítottam online. S mivel a négy gyermekem is otthonról tanult, elfoglalták a négy szobát. Nekem maradt a nappali: a kényelmes kanapésarkat berendeztem irodának, és ott töltöttem napi 6-7 órát. Ültem és ültem hónapokig édes börtönömbe zárva...
Én, aki addig csak az órabeírás idejére foglaltam helyet, amúgy pedig járkáltam, sétáltam – egyszóval szüntelenül mozgásban voltam –, odaláncoltam magam egy kanapéhoz. Nemsokára észlelni kezdtem, hogy nemcsak pszichésen megterhelő ez az online üzemmód, de fizikai következményei is vannak. A bal lábamból szépen lassan elillant az élet, megszűnt az érzékelés; s ezzel egy időben a derekam is szignálokat küldött az agyamba: valami itt nincs rendjén. Orvosi kivizsgáláson vettem részt, amely során az aranyos neurológus doktornőm megkopogtatta a lábamat egy gumikalapáccsal. A jobb lábam ugrott, mint amit nyílból lőttek ki, a bal pedig maradt a helyén. Hm. Mágnesesrezonancia-vizsgálatra küldtek, s az eredmény egyértelműen kimondta: porckorongsérvem van. Két helyen.
Mit kell ilyenkor tenni?
Nagyon jó, gondoltam magamban, csak ez hiányzott. Mi ilyenkor a teendő? Miután hosszadalmas infúziós és injekciós kezeléseken vettem részt, a rehabilitációs részlegen megtanították velem a gerinctornát: a gyakorlatok rokonságot mutattak a jól ismert pilateses gyakorlataimmal. Lassacskán visszatért az élet a lábamba... Ám igazság szerint már nem ugyanaz, mint előtte volt. Több mint két éve történt, de a bal lábam a mai napig problémás.
Gyakorlatilag meg kellett tanulnom ezzel élni, mert ismeretlen terepen képes vagyok orra bukni, ha nem figyelem az utat. A lépcsőn pedig óvatoskodom, mint egy járni tanuló kisbaba... Főleg, miután egyszer sikerült hatalmasat esni, mert lépést tévesztettem – azt hittem ugyanis, hogy a lábam alatt ott van az a fránya lépcsőfok. Hát, nem volt.
Mi változott?
Szerencsére nem romlott az állapotom, én pedig megteszek mindent, hogy ez így is maradjon. Szigorúan odafigyelek, hogy mit és milyen pózban emelek. Olyan már nincs, hogy 12 liter tejet egyszerre bevágjak az autó csomagtartójába – mint annak előtte –, a kilós liszt éppen elég. A bevásárlásnál én vagyok az, aki az árut egyesével berakja a bevásárlókosárba, a kasszánál meg egyesével kirakja, azután megismétli ugyanezt visszafelé – még mindig egyesével –, majd berakodik az autó csomagtartójába. Otthon aztán ugrasztom a fiúkat, hogy segítsenek becipelni a hatalmas táskákat. Munkám mostanság a számítógép elé köt, ezért vigyázok, hogy két óránál többet ne üljek egy helyben. Mozdulok jobbra, mozdulok balra, tornázok, teát főzök, kimegyek az udvarra sétálni, azután folytatom az írást.
A pilatesórákra is visszatértem, most még csak heti egy alkalmas a bérletem, de szeretném növelni az edzések számát. Tudom, hogy melyik gyakorlat „felejtős”, azt természetesen kihagyom. Példának okáért törökülésben ülve nem tudom kihúzni a gerincemet... (Így aztán a lábfejemre ülve végzem a gyakorlatot.) Nagyon fontosnak tartom, hogy torna közben segítséget kapjak az instruktortól, aki figyel rám, és ha kell, korrigál. Az edzések folyamán szembesültem azzal, hogy nem vagyok egyedül a bajommal. Sőt, szinte minden 40-50 év feletti edzőtársamnak van gyenge pontja, amire oda kell figyelnie. Van, aki műtét után van, sok nőnek fáj a dereka, a válla, a lába; nekik sem szabad megerőltető gyakorlatot végezni, nem fájhat a nyújtás... Szerencsére én gyógyszer nélkül élem a mindennapjaimat, az elmúlt egy év folyamán talán 5-6 alkalommal kellett fájdalomcsillapító után nyúlnom.
(© ID 52007235 © Everett Collection Inc. | Dreamstime.com)
Porckorongsérvvel is lehet teljes életet élni!
Mert az élet ettől még nem áll meg. Nyilván van súlyosabb állapot az enyémnél, néha elkerülhetetlen a műtét. Mozogni kell, tornázni, odafigyelni az életvitelünkre és az egészséges étkezésre, mivel a túlsúly megterheli a hátgerincet, főleg 20-30 kilogramm súlyfelesleg. Számomra azok a hölgyek a példaképek, akik a kor előre haladtával sem hagyják el magutat, s motiváló, aktív életet élnek.
Alapvetések
- A gerincoszlop tartja a testünket, járás közben minden lépésnél ránehezedik a testsúlyunk. A rázkódást a csigolyák, a köztük levő porckorongok és a gerinctartó izmok „tompítják”. Amíg elég erősen tartanak a gerinctartó izmaink, nincs baj.
- A gerincoszlop „téglákból”, csigolyákból épül fel. A köztük levő rést egy rugalmas anyag, a porckorong tölti ki. Ez megakadályozza, hogy a csigolyák érintkezzenek; a gerinc stabilitását az izmok biztosítják. Ha ezek erősek, akkor megtartják a csigolyánkat. Ha gyengék, esetleg túl sok terhet cipelünk vagy „rázós” munkát végzünk (mint a kamionsofőrök, akik egész nap rázkódnak az ülésben, vagy épp a légkalapács-kezelő, aki vibrációnak van kitéve): akkor a porckorongra túl sok teher hárul.
Ha súlyos tárgyakat cipelünk, izmaink elbírják a testünket, de a cipelt tárgyak súlyát már nem. Mi a teendő? Olyan erős hátizmokat kell kifejlesztenünk, hogy elbírják a pluszterhelést is. Ezért kell fitneszbe járni – mert a fitneszgyakorlatokkal felkészíthetjük a terhelésre a gerinctartó izomzatunkat.
- A porckorongsérv leggyakoribb oka ma az ülőmunka. (És a mozgáshiány.) Ülünk az irodában, autóban, otthon, mindenütt. A gerinctartó és hátizmaink – ha csak nem járunk edzőterembe – közben úgy meggyöngülnek, hogy már a saját súlyunkat sem bírják el. Lehajolunk a bevásárlószatyorért, és máris sérvünk lesz. Ez ám nem vicc. Fekvőtámasz, plank, pár felülés minden reggel vagy este – csak a megelőzés segíthet.
