Az utóbbi pár évben nem csupán a mi életünk változott meg, de a gyerekeinké is. Igazság szerint az övék már csak ilyen lett. Az online világ betüremkedett a való világ és a pici énünk közé.
Manapság nem gyermekünk vagy párunk tekintetére, hanem programozók termékeire adunk érzelmi válaszokat.
Mi, emberek nem gépek vagyunk, nem gépként vagyunk behuzalozva, hanem még természetesen, ómódi módon működünk. Az online világ viszont gyors válaszokat kíván, ám idegrendszerünk nemigen bírja a tempót. Ezért hamar elfáradunk. S ebben az elfáradt üzemmódban neveljük a gyerekeinket, akik azt látják, hogy anya lassan a szomszéd utcába se talál el GPS nélkül. A gyerek már nem fogja tudni, hogy gyertyát kell gyújtani, ha áramkiesés van: s nini, a gyertya imbolygó fényében egészen más, varázslatos lesz ez a harsányan kivilágított világ...
A gyerek azt látja, hogy anya és apa már mindent a telefonjában él meg, s az ő kezébe is telefont nyomnak. Nem is tud kétfelé élni a gyerek, az analógra már nemigen tud reagálni, nem ért a mimikából, nem tud válaszolni az érzelmi ingerekre, nem ismeri az empátiát. Nem tud egyedül lenni, elnézegetni egy hulló falevelet, hanem azonnal a telefonja után nyúl, hiszen ezt látja maga körül. Annak a gyereknek, aki egy okoseszközön lóg, egy másodpercre sem kell egyedül lennie. Nem biciklizik a kertek alatt, nem szöszmötöl a szobájában vagy az anyukájával a konyhában. Pedig az egyedüllét fontos, hogy rendezze kicsit a lelkét, számot vessen magával és ilyen-olyan gondolataival.
A ma embere olyasmiket ír le, él át és vár el egy alig ismert valakitől az online térben, ami nem elvárható. Online állapotunkban ugyanis sokkal gátlástalanabbak vagyunk, mert nincs előttünk a másik; ilyenkor csak az ÉN számít.
A mai gyerek nem önmagából, hanem a lájkokból szerzi az önértékelését, mivel alig van magával, magában. Láttak már gyereket, aki nem néz tévét, s nem nyomják az orra alá már megszületése után a telefont? (Az anyukák a telefontartót manapság már szülés előtt beszerzik. Az a legfontosabb! – visszhangozzák.) Én már láttam offline üzemmódban nevelődő gyermeket, s szemem-szám elállt a csodálkozásomban. Focizott és kardozott, szeme kíváncsi gombvirág volt, talicskát tologatott és csacsogott. Nem sírt, nem rítt, hanem játszott a játékaival, s mindent a kezébe fogott.
Az iskola ma a kezében okostelefont szorongató gyermekkel és szülővel próbál meg dolgozni: egyik tanárt sem irigyeljük, hisz a digitalizáció a szülők társadalmára is hatással van. Hol repül a mai gyerek boldogságának kék madara? Biztos nem az otthon falai között, mert nem veszik körül teherbíró kapcsolatok. Az idő repül, az élet pedig olyan gyorsan pörög, hogy se ő, se szegény szülei nem bírnak vele lépést tartani. Az egyik pszichológusnő nemrég azt mondta: a mai szülőknek nemcsak azt kellene megkérdezniük a gyerektől, hogy mi volt az iskolában, hanem azt is, hogy mi volt az online világban.
Szemkontaktus
Ma már kisbabakorban elmarad a szemkontaktus az anya és a baba között, mert az anya szoptatás közben is a telefonon lóg, és a TikTokot pörgeti. A gyerek hiába keresi az anya tekintetét, anyát beszippantja a digitális világ, onnan pedig átkapcsolni a valóságba nem olyan egyszerű. Nem tudunk belemélyedni a gyerek szemébe, ha mocorogni kezd, csak rápillantunk: ez is pipa. Pedig az anya és az apa egyfókuszú figyelme a legfontosabb a gyerek érzelmi fejlődése szempontjából (ez lélektani alapvetés).
