A zeneteremben zongora, a falon rajztábla, a sarokban színes hangszerek, gitár, tatami szőnyeg. Itt aztán a gyerekek nincsenek gúzsba kötve. Mozart-zenére mozognak, de nincs szó betanult mozgásról: ahogy a gyerek érzi a zenét, úgy mozog rá. Majd rajzlapokra festik a hangulatot, amit a zene kiváltott belőlük, vagy épp agyagoznak rá, és a végén simogatással mondanak hálát a tanító néninek az élményért... Hanza Rolanda párkányi tanodájában Kokas-módszerrel fejleszti a gyermekeket.
Hanza Rolanda zenepedagógus nevét sokan ismerik. Iskolai kórusával számos versenyen, Csengő Énekszó fesztiválon vett részt, tagja a szlovákiai magyar tanítók énekkarának. Nemrégiben zenei tanodát nyitott Párkányban.
(© Cséfalvay Á. András)
Hosszú út vezetett odáig, míg Rolanda rátalált erre a módszerre, de azóta nem tud betelni vele. De mi is az a híres-nevezetes Kokas-módszer, amit Rolanda receptre írna fel minden gyereknek?
„Egyszer a nyári egyetemen megkérdezték tőlem: Te a Kokas-módszer szerint tanítasz? Pedig akkor még nem is hallottam róla – kezdi Rolanda. – Már a második diplomámat szereztem karnagyként Pozsonyban, mikor találkoztam Kokas Klára nevével a módszertani könyvekben. Azonnal rákerestem az interneten, majd azt mondtam: Heuréka, megtaláltam! Alapítványa éppen indított egy képzést, azonnal jelentkeztem. Már az első óra után tudtam, hogy én egész életemben ezt kerestem. A Covid idején voltunk, az iskolában még voltak zeneórák, de a második hullámban már nem. Ezen sokat lamentáltam, hogy miért a zenét tolják félre, ami felszabadíthatná a gyerekeket. De lapozzunk, beszéljünk inkább a Kokas-módszer csodáiról!”
-
Gyerekek, akik lefestik a zenét
Kokas Klára zseniális felismerése a mozgással kísért zenehallgatás hatásáról csak az utóbbi időben kezd teret nyerni. A Kokas-tanítványok, akik évtizedekig vele dolgoztak, ma különböző műhelyekben tanítják a módszerét. A Kokas-terápia segít a figyelemzavaros és problémás gyerekek feszültségeinek levezetésében. -
Kezelhetetlen kamaszok is élvezik (akik nem szeretik az énekórát)
A módszer beiktatható óvodai foglalkozásokba, de helye lenne a középiskolákban is – ahol az énekoktatást nehéz megvalósítani, mert a tanulók elutasítják. A kezelhetetlen kamasz fiúk viszont gyönyörű mozgásimprovizációt tudnak bemutatni egy-egy Mozart-darabra... „A felnőttek többsége már tele van gátlással, nem mer felállni és spontán mozogni. Nekik nehezebb átlényegülni, mert belül már nem olyan szabadok, mint a gyermekek” – mondja Rolanda.
És nálunk? Szlovákiában egyelőre még csak Hanza Rolanda párkányi tanodája működik Kokas-módszerrel. Azonban több hazai óvónő és zenepedagógus is elvégezte a Kokas Alapítvány képzését, s az ott tanultakat alkalmazza az óráikon.
– Mi ez a módszer, s miért kivételes?
– Kokas Klára összekapcsolja a zenét a rajzzal és a mozgással. Ma már azt mondom, hogy csak így érdemes zenét tanítani. A zenehallgatásnál eddig arra fókuszáltam, amit az egyetemen tanítottak velünk, hogy például milyen hangszereket lehet hallani – s nem arra, hogy mit érez közben a gyerek. A Kokas-módszer meg éppen erről szól. Hallom a zenét, és az mit tesz velem. Először csak a szempillámat rebegtetem vagy az ujjaimat próbálgatom, majd saját örömömre mozgok egyet; mozgással fejezem ki, hogy a zene milyen érzéseket vált ki belőlem.
– A gyerek ilyenkor magától kezd mozogni?
– Finom instrukciókat adunk a gyerekeknek, ezzel a testtudatot is építjük bennük. Mozart zenéjére táncolni nagy élmény, de Vivaldiét is szeretem használni. A képzés alatt sok hasznos információt kaptunk: hogyan válasszuk ki a zenét, hogyan vágjuk meg. Addig elképzelni sem tudtam, hogy a számítógép előtt üljek, és vágóprogramot kezeljek... Ezzel új távlatok nyíltak meg előttem. De ami a legnagyobb hatással volt rám: a Kokas-módszer biztonságos teret teremt a gyerek számára. Itt mindent szabad. Örülök, hogy itt vagy, és úgy szeretlek, amilyen vagy, és azt csinálsz, amit éppen szeretnél – ez a fontos. Ha a gyereknek bukfencezni van kedve, azt is megteheti. Szétrakom a matracokat a teremben, és szabad a mozgás. Ez oldja a blokkot és a feszültséget. A három évnél fiatalabb gyerek a szülővel vesz részt a foglalkozásaimon: ez a szülő-gyerek kapcsolatot is el tudja mélyíteni. A finom simítás, amit a zene lehetővé tesz, rendkívüli érzéseket szabadít fel.
– Most mesélj kicsit a tanodádról, vagyis a helyszínről, ahol ezek a csodaórák folynak!
– Egy hétvégén nagyon erősen feléledt bennem a vágy, hogy kell egy hely. Ez lett a Vox Canto Tanoda... Helyileg pontosan hol találjuk? A párkányi Kiwi gyermekfejlesztő központban működünk. Ma már ez a munkahelyem. Az iskolai órakeret ugyanis nemigen teszi lehetővé a Kokas-módszer minden mozzanatának megélését. Ezért alapítottam a tanodát.
– Miből lehet ma létrehozni egy ilyen zenetanodát, ki segített?
– Támogatásból és saját erőből. A véletlen szerencse, vagyis „a szerencse, ami nem olyan véletlen” is segített. A KÓTA zenei egyesület – ők Magyarországon működnek – küldött egy e-mailt, hogy elismerik az eddigi karnagyi munkásságomat, és szívesen támogatnak. Ez és a családi hozzájárulás alapozta meg a tanodámat. Először hangszereket, rajzeszközöket, tornamatracokat vásároltam: a minőség fontos, nálunk még a ceruzák sem akármilyenek. A színes hangszerekkel örömmel játszanak a gyerekek. Énekkarunk is van, egy kis csoport lelkes gyerek. Ma már a tanoda a fő foglalkozásom, de továbbra is képzem magam.
– Most kicsit magadról is mesélnél? Mióta tudod, hogy a zenének hatalma van?
– Óvodáskoromban a tükör előtt próbálgattam a hangomat, szerettem énekelni. Falusi gyerek voltam, zeneiskolába csak ötödikbe kerültem. Először furulyázni kezdtem, majd jött a trombita: tízéves voltam már, s valahogy illett hozzám... Néptánccsoportban is énekeltem: a szülőfalum, Kisgyarmat a híres kurtaszoknyás faluk egyike. Kántorkodni kezdtem, először csak a magam módján kalimpáltam a zongorán...
– S mikor jött az igazi felismerés?
– Évek múlva jöttem csak rá, hogy én eddig mindenben, mindenhol a zenét kerestem. Később énekkarban énekeltem, mellette zongorajátékot tanultam. Az énekből nagy szerelem lett...
– Mint óvodáskorodban?
– Igen. Öröm volt, hogy tudtam használni a népdalénekesi hangomat, ami nagyon erős. A templomban is ki tudtam engedni a hangomat. Az énekórákon megtanultam technikásan énekelni. Halla Mária és Kiss Magdaléna énektanároktól tanultam a hangképzés alapjait: ők olyan nagy hatással voltak rám, hogy zene szakra jelentkeztem Nyitrára. Az ének volt a fő tárgyam, s ott ismerkedtem meg a karvezetéssel.
A kórusmunka elvarázsolt. Tetszett az az aprólékosság és finomság, amiből aztán megszületik a pillanat csodája. Az egyetem után zeneiskolában tanítottam éneket, kórust alakítottunk az énekes tanítványokból.
– Mi kell ahhoz, hogy a gyerek énekhangja megmaradjon?
– Lehet szép a hangszín, de ha nincs jól kezelve, talán el is kallódik. A zeneórákon arra törekedtem, hogy az az óra élmény legyen és öröm. Annyi minden múlik azon a 45 percen! Kodály Zoltán is azt tartotta, hogy a zenetanárnak hatalmas felelőssége van abban, hogy mit ad át. Ezt én is így érzem. A kórusmuzsika is akkor születik meg, ha minden egyes kórustag 100 százalékosan teljesít. Minden pillanatban.
– Mai fejjel hogy látod, mi kell ahhoz, hogy egy zenetanár sikeres legyen?
– Egy jó iskolavezetés például. Mikor iskolát váltottam, az Ady Endre Alapiskolában az akkori vezetőség fantasztikus hátteret biztosított számomra. Megtapasztaltam, milyen az, mikor minden megoldható – zongora, kotta, egyenruha, bármi. Az iskolának ugyanis régi vágya volt, hogy a kórusuk újrainduljon. Lett is egy kicsinyek kórusa. Annyira lelkesek voltak a kicsi gyerekek! Akik később maradtak a gyerekkórusban is, azokkal már komoly kórusmunka folyt. Ott már nemcsak a hangulat volt fontos, hanem a sok gyakorlás utáni szép hangzás.
– Ha jól értem, a tanodával ennek vége szakadt.
– Semminek nem lett vége, csak a tempón lassítottam. Két kórust vezettem, szólóéneket tanítottam, a pedagógusok énekkarának összpontosításaira is eljártam, népdalversenyre készítettem fel a gyerekeket... Emellett három kisgyermekem volt otthon. Nehezen ért meg a döntés, mert kötődöm a diákjaimhoz. De a Kokas-fejlesztéssel kinyílt egy új kapu – a munkám során mindig is kerestem az új módszereket.
(© Tanaka Tatsuya)
– Végül még elárulnád, hogyan folyik a Kokas-féle fejlesztő foglalkozásod?
– Az egész arra épül, hogy a gyerekek átélik a zenét. Az elején a nevüket éneklik. Az, hogy hogyan énekli a gyerek a saját nevét, sokat elárul róla. Az érintés is fontos, főleg a mai gyors világban. Volt olyan kisfiú, akit nem lehetett megérinteni. Kokas Klára egyszer azt mondta: „Azért jó, mert a tied, magad találtad ki. Minél különlegesebb, annál jobb.” Ha a fiúk bokszolni akarnak, azt is lehet, játékból. A lényeg az, hogy ne maradjanak bennük az érzések. Adjanak ki mindent magukból... A Kokas-foglalkozásnak négy pillére van. Az első az éneklés, majd következik a zenehallgatás: ez mindig komolyzene vagy népzene. Ezután jön a mozgás. Miután befogadtuk a zenét, megpróbáljuk a testünkbe átvinni, megmozgatva minden porcikánkat. S miután kimozogtuk magunkból, papírra vetjük az élményeinket, vagy épp agyagozunk. Így megfogható, materiális végeredménye is van egy foglalkozásnak.
UTÓSZÓ: Ki volt Kokas Klára, és milyen az ő mozgásos zenéje?
Kokas Klára 13 éve hunyt el. Kodály Zoltán tanítványaként végzett, majd a pszichológiával és a gyerekekkel kezdett foglalkozni. Rájött, hogy a gyerekek a mozgás által ki tudják fejezni azokat az érzelmeiket, melyekre szavakban nem képesek. Amikor eltáncolják vagy lefestik az örömüket, bánatukat, álmaikat, attól megkönnyebbülnek, és elengednek egy problémát.
Kokas Klára zenepedagógus volt, aki tanításával jócskán megelőzte a korát. Nem véletlen, hogy annyit tanított a nyugati egyetemeken, mert itthon még hiányzott ehhez a nyitottság. A nyolcvanas években azonban a szülők Magyarországon már neki drukkoltak, vitték a gyerekeiket a foglalkozásaira...
Miért jó a zene? – Az iskolai zeneórákról
Az éneklés mellett fontosnak tartom a hangszertanulást is mindenkinek – mondja Rolanda. – Mi például az iskolában furulyáztunk a gyerekekkel. Fantasztikus volt, amikor a sok kis elsős egyszerre fújta... Persze, az első időszakban káosz volt, de amikor a káoszból megszületik a „hang”, hát az fergeteges. A gyerekek számára siker, hogy együtt hozták létre az „á” hangot... Volt olyan fellépésünk, hogy 60 gyerek furulyázott egyszerre a színpadon. Hát az az ember lelkéig hatolt.
Akármilyen zenét hallgatunk – az mind jó. Mindegyik a saját magunkhoz vezető utat erősíti. Ilyen is van? – csodálkozunk, mint mikor a jógán megérzünk egy olyan izmot, amiről addig nem is tudtuk, hogy létezik. A zene is hasonlóan működik: általa jobban meg merjük élni az érzéseinket. A zenét mindenkinek receptre kellene felírni. Láttam a kórusban, hogy a gyerekek a zene által milyen óriási nagy önbizalomra tesznek szert, és érzelmileg hogyan gazdagodnak. Ezért szerettem volna mindig még több gyerekhez eljuttatni az ének és a zene szeretetét...
