Gyermekkorában sok lány régész akar lenni: vonz bennünket a föld mélye, hisz titkokat rejt. A régészetről sok legenda terjeng, kezdve az évekig tartó, romantikus környezetben zajló ásatásoktól a cserepek sepregetéséig az árnyas fák alatt.
Bali Henrietta (52) a lévai Barsi Múzeum igazgatói posztját tölti be. Ipolynyéken született, a pozsonyi Comenius Egyetem régészeti tanszékén szerzett diplomát. Doktoranduszi tanulmányait Nyitrán, a Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében végezte, majd annak leletmentő részlegén dolgozott tovább. 2020-ig az Archeocenter alkalmazottja volt.
A képlet egyszerű: aki már kislány korában az iskolából hazafelé a felszántott földet túrja, hogy valami antik cserépdarabot találjon, abból régész lesz. Bali Henrietta (52) nem tudta, hogy van olyan szakma, hogy régész: senki nem vezette rá, olvasni sem olvasott róla. A föld szaga vonzotta, és az a sok kincs, ami a föld alatt lehet. Álma végül, kanyarokkal ugyan, de megvalósult. Sok év régészeti terepmunka után pedig egy irodában találta magát, amihez kiskosztüm és körömcipő dukál. Nagy váltás ez az ásó, a bokor-toalett és a termoszba készített kávé-tea után. De lelkes és tervez, intéz, irányít. Harmadik éve ő a lévai Barsi Múzeum igazgatónője.
„Ipolynyékről származom, édesanyám háztartásbeli, édesapám agronómus volt” – kezdi Henrietta. „Szüleim támogattak, hogy többre vigyem. Kicsit csalódtak, mikor egészségügyi szakközépiskolába jelentkeztem. Igazság szerint kerestem az utam, ezért is volt tarka az előéletem. Érettségi után dolgoztam fogászati rendelőben, illetve gyerekvigyázóként Bécsben. Csak később, kilencévnyi csúszással jelentkeztem az egyetemre. Segített, hogy a Carnuntum* közelében dolgoztam, ami egy feltárt római tábor. Akkor már reggelem-éjszakám a régészetről szólt, szakirodalmat olvastam.”
Carnuntum a Római Birodalomban Pannónia provinciájának fővárosa, katonai tábor és polgárváros volt. A 19. század második felében elkezdődött régészeti ásatások eredményei a Carnuntum Régészeti Parkban kerülnek bemutatásra. Pozsonytól nem messze, Ausztriában találhatjuk; érdemes nyaranta a csemetéinkkel felkeresni, sok gyermekprogramjuk van.
– Ezek szerint idősebb fejjel ültél az iskolapadba, vaskosabb élettapasztalattal.
– Kilenc évvel idősebb voltam az évfolyamtársaimnál. Nappali tagozatos voltam, de mellette dolgoztam, mert élni is kellett valamiből. Első egyetemi évem után a nyári szünetet már ásatásokon töltöttem. Ott szembesültem azzal, hogy mivel jár a terepmunka. Elengedhetetlen az erőnlét, mászni kell és ásni. Régen azt mondták volna: nem nőnek való munka. Mégis az, mert nem ez a fontos, hanem az elhivatottság. Amit a televízióban látni, hogy a régész odamegy a feltárt sírhoz egy kis ecsetkével, csak kis hányada a munkának, a felszín. Hisz közben meg kell fogni az ásót, amitől koszos lesz a kezünk. Azzal sem ildomos törődni, hogy közben mínusz tíz fok van vagy negyven. Ám nekem tetszett! A nehézségek csak megedzettek, s azontúl tanév alatt is kerestem a munkát – ha nem volt más, cserepeket mostam. Egyetem után doktorandusznak jelentkeztem. Akkor kezdődött Garamszőlősön egy kora bronzkori település feltárása. Kastélyban laktunk, nappal ástunk, éjjel a világot váltottuk meg. Tobzódtam!
– Egy régészből hogyan lesz doktor?
– A doktoranduszi iskolát a Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében végeztem Nyitrán. Utána ott is maradtam, csak átléptem a leletmentő részlegre. Éppen akkor kezdődött az R1-es autópálya építése, ahol feltárómunkákat végeztünk. Azok voltak a legszebb régészéveim. Jó csapat jött össze. A régészet vándorélet: több időt töltünk együtt, mint a családunkkal. Fűt bennünket a szenvedély, a felfedezés vágya. Csirizként meg összeköt a közös cél.
– Amire mindenki kíváncsi: hogyan néz ki egy ásatás?
– A terület szelvényekre van osztva. A szelvényről először leszedjük a felső réteget, a szántóföldet. Az altalajban aztán minden ott van. Ha nem erdőben vagyunk, akkor a kotrógépet is bevetjük. Egy szelvénynél egy régész, egy doktorandusz és két-három brigádos dolgozik, akik a fizikai munka nagy részét végzik. Néha olvashatjuk, hogy valahol akár száz méter mély fúrást kezdtek: a rétegekből ugyanis meg tudjuk állapítani, hogy érdemes-e ott kutatni. S egy érdekesség: a feltárást el is lehet halasztani, mert a régészet mint tudomány gyorsan fejlődik. Ilyenkor várunk, hátha a jövő technológiái sokkal pontosabb képet tudnak majd adni a leletről. Ma már egy fogmintából meg lehet állapítani, hogy valaki ott született-e a helyszínen – vagy csak odavándorolt. Úgy gondoljuk, hogy ötven év múlva a csontok, a fogak, a földminta sokkal többről tud majd mesélni. Ez lenne a tanásatás. Aztán van a terepbejárás, amit kiváltképp szeretek. Felhatalmazás, licencia kell hozzá, kevés régész végezheti. Ott vannak még a mentőásatások, melyeket erre szakosodott cégek végeznek. Építkezések során a műemlékvédelmi hivatal gyakran előírja a mentőásatást. Három fajtája lehet.
Véletlen előkerülés után alkalmazzák, ha még az építkezés előtt szondázást végeznek, s találnak valamit. Más esetben az építkező ás, de jelen van a régész – és figyel. Néha pedig civilek találnak valamit a földben, és bejelentik – mert minden ilyet kötelező bejelenteni.
– Mi történik a leletekkel a feltárás után?
– Van egy központi tárolóhelyünk itt, Nagyszombatban. A leletek katalogizálása után az értékesebb leletek kerülnek a múzeumokba, a kiállításokra, a többi marad a raktárban.
– Olyan nincs, hogy a régésznek elege lesz? Hisz a körülmények nem épp lányregénybe illők.
– Nálam is volt ilyen. Kiégtem, mert olyasmivel kellett foglalkoznom, ami nem az én asztalom volt. Ám a régészet szívszerelem, s mindig utánad nyúl. Mikor a takarékomat feléltem, kaptam egy üzenetet az egyik volt osztálytársamtól – ma ő a Galántai Honismereti Múzeum igazgatója, Takács Mihály –, hogy zsugorított csontvázas sírokat találtak. Alsószeli mellett van egy bázisuk, nosztalgiázzunk egyet, közben nézzek körül, írta. A zsugorított sírt úgy kell elképzelni, hogy a halott a térdét felhúzva, mint gyermek az anyaméhben fekszik a sírban. „Na, jól van – mondtam neki –, megyek, áshatok is, de ha maradni akarok, agyoncsaplak.” Nyolc évig dolgoztam végül nála. Mindig mosolygok egyet, mikor eszembe jut a sztori. Közben megszereztem a licenciát, hogy ásatást vezethessek.
– S hogyan lesz valakiből múzeumigazgató? Kiérdemli?
– Megint csak a véletlen döntött: igazgatót kerestek a Barsi Múzeum élére, és én megpályáztam a posztot. Akkor már vágytam haza, s Léván otthon vagyok, hiszen az a lakhelyem. Az egykori igazgatóhelyettessel, Novák Mezőlaky Margarétával sokáig szorosan együttműködtünk. Szeretem az intézményt, az itteni szakembereket és a munkásságukat.
– Egy múzeumigazgatónak mi a dolga?
– Menedzsel. 17 alkalmazottunk van státuszban. A múzeumunk igazából egy várudvar, van egy várromunk és egy nagy kastélyunk, a híres Dobó-kastély. Az irodáink a kapitányi épületben vannak, itt található az állandó tárlatunk – illetve van még két kiállítótermünk és egy kis galériánk magában a kastélyban. Borkő is hozzánk tartozik a sziklába vésett házaival; két házikó látogatható a nyári szezonban, közkedvelt látványosság. A vízimalom Bagonyán szintén hozzánk tartozik. Fenntartónk különben Nyitra megye.
A Dobó-kastély Dobó Istvánhoz kötődik, akit az Egri csillagokból ismerünk. 1560-ban a lévai várat az uradalommal együtt kapta meg az egri hős, aki a várudvarban felépítette a reneszánsz kastélyát. A várjátékokat minden évben megrendezik Léván, tavaly történelmi esküvővel készültek. A kastély rossz állapotban van, de felújítás előtt áll. A múzeumban van régészeti részleg, illetve egy teljesen berendezett patika az 1800-as évekből. Aztán ott vannak a céhek, a kézműves szakmák bemutatása, van kis társaságiélet- és bútorbemutató, továbbá egy állandó néprajzi kiállítás. Van mit nézni, várják a látogatókat.
– Léva mennyire él együtt a Barsi Múzeummal?
– Nem mindennapi, hogy egy városközpontban sétálva egy várba lehet botlani. Sokan csak a várudvarban sétálnak egyet... A várra büszkék a polgárok, csak bosszantja őket halódó állapota. Az én vízióm egy zárt várudvar. A vár romvár, azt már csak konzerválni tudjuk. Megoszlanak a vélemények, hogy mi legyen vele. Van, aki kilátót szeretne belőle, van, aki valami mást. A kastély nagy része balesetveszélyes – szóval, van mit tenni.
– Nem hiányzik a terepmunka? A föld illata?
– Dehogynem! Ezért örültem annyira, amikor Orosz Örs felkeresett, hogy segédkezzem az ipolysági kolostor feltárásánál, mert kell neki egy régész. Utána az Árpádok nyomában projekten dolgoztunk együtt Ipolyvisken, ahol kora bronzkori leleteket találtunk. Mert egy régész mindig is régész marad.
