Egy rohanós esős reggelen valaki véletlenül a buszon felejtette a Nő egyik számát. Az éppen helyet foglaló fiatal férfi rápillant az ülésre, majd egy óvatos mozdulattal a kezébe veszi a magazint. Ahogy átlapozza, szeme érdeklődve akad meg a házassági hirdetéseken. Mindet végigolvassa. Javarészt elvált meg özvegyasszonyok hirdetnek – valahogy egyik sem nyeri el a tetszését.
„Talán jó lenne valakivel újra találkozgatni – fut át az agyán –, már vagy egy év is eltelt azóta, hogy Joli elhagyott.” Most is élénken villan be neki a kép, ahogy a lány azon a délutánon ráérősen összehúzza magán a ballonkabátját, és macskaszerű, puha lépteivel kisétál a cukrászdából.
(© pinterest.com)
Kálmánnak a gyárban dolgozó lányokról nincs jó véleménye, Jolira emlékeztetik. „Mind egyformák” – gondolja. „A műszak végeztével vihogva vonulnak vissza a munkásszállóra, tele van a hangoskodásukkal a villamos. A legtöbbjük vidékről költözött fel a városba. Elvárják, hogy moziba, cukrászdába vigye őket az ember.” Ő másmilyen barátnőre vágyik. Olyanra, akivel okos dolgokról lehet beszélgetni, és aki nem mellesleg a mamájával is remekül megtalálná a közös hangot.
Nem szokott ő hirdetéseken keresztül ismerkedni, de most szöget üt a fejébe ez a lehetőség. Az ebédszünetben meg is fogalmazza a hirdetése szövegét: „178 cm magas, 23 éves szakmunkás társaság hiányában megismerkedne 18–22 éves szerény, házias leánnyal, házasság céljából...”
„Igen, ez jó lesz” – nyugtázza magában. „Majd délután, hazafelé menet beviszem a szerkesztőségbe.”
Az anyjának nem szól róla, három hónap múlva lesz a születésnapja, talán akkorra össze is ismerkedik egy lánnyal, akit akár be is mutathatna neki. Biztosan örülne. Amióta csak ketten vannak, egyre gyakrabban emlegeti, hogy mennyire örülne egy unokának, akit dédelgetni lehet.
II.
Kálmán tanácstalanul ácsorog a kórház bejáratánál, aztán észreveszi Évát, aki sugárzó mosollyal közeledik felé. Ahogy megpillantja, megindul felé. Éva csinos és elegáns. Büszke elragadtatást kelt a fiúban, hogy ez a hollófekete hajú, sudár gyönyörűség az övé. Azt a pár lépést is sokallja, ami elválasztja őket egymástól.
– Ugye nem késünk el? – kérdezi a lány egy bocsánatkérő fintorral az arcán. – Sajnos nem tudtam előbb elszabadulni.
– Dehogy, időben vagyunk, ne aggódj.
Csendes egyetértésben lépdelnek egymás mellett, és Kálmán minden figyelmét arra a melengető örömre összpontosítja, ami mindig a hatalmába keríti, ha a lány a közelében van. Éva szája szegletében halvány mosoly játszadozik. Talán akkor érezte magát utoljára ilyen biztonságban valaki mellett, amikor még kislányként az apja kezébe kapaszkodhatott. Már alig emlékszik rá, milyen jó is az, ha az embert várják, egy igazi otthon melegébe várják. Tizenöt éves volt, amikor a szülei autóbalesetben meghaltak. A nagynénjével élt egy ideig, de sosem találta a helyét. Amióta nővérnek tanul, bentlakásos lett, elköltözött.
Bizalmasan fordul a fiú felé.
– Te, Kálmán, jól elrejtetted anyukád elől az ajándéknak szánt húsdarálót?
III.
– Szívem, én igazán kedvelem édesanyádat, de hiába van két szoba, ha egyik sem külön bejáratú. Ha reggel hazajövök az éjjeli műszakból, nem tudok pihenni, mert anyuka állandóan edényekkel csörömpöl a konyhában. Igen, tudom, hogy megszakadna a szíve Lalika után, de ha csak két utcával költözünk arrébb, akkor akár minden nap meglátogathatná, nincs az olyan messze. És amikor dolgozom, a gyerek úgyis szinte mindig vele van. Olyan nagy bűn az, ha valaki külön lakást akar?
Kálmán nem először hallja ezt a feleségétől. Bár hangosan nem mondja, de tudja ő jól, hogy Évának igaza van. Szinte semmi magánéletük nincs. Egy szobán osztoznak a kisfiukkal, és ha Éva éppen nem kialvatlan a műszakozás miatt, a gyerek is elaludt, az anyjának akkor sem lehet megtiltani, hogy ne akkor csoszogjon át a szobájukon keresztül a fürdőszobába vagy a konyhába.
– Jól van, átgondolom és beszélek anyámmal, de most menjünk haza, ne az utcán diskuráljunk erről. Ráadásul hétfő van, nemsokára kezdődik a Delta a tévében, nézni szeretném – dörmögi az orra alatt.
IV.
Csapódik a lift nyikorgós ajtaja, felberreg a csengő. A két öreg szempár felcsillan, s az idősödő szívek megdobbannak az örömtől.
– Megjöttek a gyerekek! – kiált fel Éva.
Ülnek az asztal körül a nagyszobában, boldog, izgatott gyerekzsivaj tölti be a kis lakást. Rég volt már így együtt a család, messzire költöztek a gyerekek. Most sem maradnak sokáig, estére el is búcsúznak.
A két öreg az ablakból nézi, ahogy unokáik még egy utolsót intenek nekik, mielőtt beszállnak a ház előtt parkoló autóba. „Megáznak szegények...” – aggódnak. Máris kövér esőcseppek koppannak a párkányon. Kálmán a kezét Éva karján nyugtatja. Az asszony csendben áll mellette, s türelmesen várja, hogy férje összeszedje és megossza vele a gondolatait.
– Ötven évvel ezelőtt is ugyanígy esett az eső, amikor feladtam azt a hirdetést „Keresem a boldogságot!” jeligével – töri meg végül a csendet, és gyengéden megcsókolja felesége okos, fehér homlokát.
