A képről nagymamám jut eszembe. Mostanában sokat gondolok rá.
Tízéves koromig főleg ő nevelt. Anyukám dolgozott, a mama vigyázott rám. Reggel ő ébredt elsőként, hogy elkészítse a reggelit. Nagyapa a jószágokat látta el. Mire beért a házba, már égett a tűz a sparheltben, az asztalon friss tejeskávé várta jókora darab csupasz kenyérrel. A kávéhoz mindig kenyeret evett. (Fotó: Mohos Zsófia)
Tulajdonképpen semmit nem evett meg kenyér nélkül. Krumpli, tészta, leves, gyümölcs... Mindenhez kenyér járt. Nekem is ki volt készítve kedvenc bögrémbe a kakaó vagy a hamis tejeskávé, ami karamellizált cukorból és tejből készül, de én elhittem, hogy valódi. A sparhelten sült a pirítós kenyér, mama kacsazsírral kente meg. A vaj drága volt már akkor is, úgyhogy spóroltak vele. A reggelek soha nem teltek imádság nélkül. A mama tanított meg imádkozni. Míg a hajamat fésülte, addig elmondtuk a Miatyánkot és az Üdvözlégyet.
A Hiszekegy hosszú ima egy óvodás számára, de addig mondtam utána, míg meg nem tanultam. Ha elvétettem a szöveget, vagy huncutkodtam, meghúzta a hajamat. Ha pedig fütyörészni támadt kedvem, leállított, merthogy a Szűz Mária sírva fakad, ha egy lány füttyög. Az imakönyvében volt egy szentképe a könnyező Szűz Máriáról. Sokat emlegette a történetet, miszerint a festmény egy napon véres könnyeket hullatott.
Reggel hat órától kilenc óráig hullottak ezek a könnyek, melyeket fehér gyolcskendővel itattak fel. Gyermekfüllel megrázó volt ilyesmiket hallgatni, így aztán odafigyeltem, hogy a mama előtt sose fütyörésszek.
Kiimádkozta az egészséget
Mikor a szüleim dolgoztak, délutánonként a mamánál aludtam. Bebújtam az ágyába a dunyha alá, nyakig betakaróztam, mert a szobában hideg volt, még nyáron is. Volt benne kályha, de nem emlékszem, hogy valaha égett volna benne tűz. Az ágy bal és jobb oldalán szentkép lógott. Mama oldalán Szűz Mária, a nagyapáén Szent József. A másik falat a galambokat etető Szűz Mária díszítette. Az asztalon gyertyatartó állt megszentelt gyertyával, Szűz Mária szobra és egy kis fafeszület: itt végezte mama a magánáhítatot. Régebben egy sublót tetejét koronázták, míg nagyapa egy délutáni szerelgetés során össze nem törte a rozoga bútordarabot. Mamának végtelen volt a türelme, de nagyapa „ügyetlenségét” nem bírta szó nélkül hagyni.
Utána a vallásos képeket szétrakta a házban. A konyhai üveges vitrinbe is került pár feszület, az ünnepi italkészlet kitüntetett darabjai jól megfértek a lourdes-i Mária szobrával és a többi búcsús kegytárggyal. Ma úgy mondanánk, hogy a ház tele volt jó energiával, mert a szentek megszentelték a mindennapokat. Mama búcsújáró asszony volt, hozott a családnak is szentképet, Mária-szobrot, feszületet. „Fiam, tedd ki, megóv a bajtól, különösen ha imádsággal folyamodsz felé”, mondogatta. Sokat imádkozott. Szó szerint kiimádkozta a család egészségét, szerencséjét. A retiküljében hordozta a prágai kis Jézuska szentképét. Azért tartotta magánál, hogy megóvja a családot az ínségtől. Ha felült az autóbuszra, kinyitotta a „ridiküljét” (mert ő így hívta), kezébe vette a szentképet, megcsókolta, majd a rózsafüzért a kezére tekerte, és addig imádkozott, míg be nem ért a busz az állomásra. Mikor hazaért, leült a sezlonra, és a konyhai vitrinben sorakozó szentek felé fordulva megköszönte a napot.
Az esti imát mindig azzal kezdte, hogy egy kevés szenteltvízzel keresztet vetett, elővette a rózsafüzért, meggyújtotta a gyertyatartóban a szentelt gyertyát (a régiek ugyanis azt tartották, hogy az imának nagyobb az ereje a fényesség mellett). Gyertyát főképp akkor gyújtott, amikor hatalmas vihar kerekedett. Ima előtt s ima után is megcsókolta a rózsafüzért, a feszületet, az imakönyvet, és a benne sorakozó szentképeket. Az imádságot általában énekkel zárta. Az „Ó, Mária, halld meg esdeklésem” strófa gyakran felcsendült a házban. Az volt mama kedvenc máriás éneke.
Szenteltvíz, rózsafüzér, házi áhítat
Nagymamám a második világháború kitörésekor, 1939-ben szülte meg első gyermekét, második gyermeke pár hónaposan meghalt. A háborús évek nagy részét a ház pincéjében, az „óvóhelyen” töltötte alig pár esztendős lányával, Bözsikével. Mikor megtudta, hogy sokan nem térnek haza az orosz fogságból, megfogadta: ha nagyapának sikerül épségben hazatérnie, minden kedden böjtölni fog. Fogadalmát egész életében megtartotta. Keddenként nem evett húst, sem zsíros ételt, csak tésztafélét, abból is keveset.
Hatvan éven keresztül böjtölt, soha nem érezvén ezt nyűgnek vagy nehéz kötelességnek. Hála csordult az imáiból a megmentő kegyelemért. Nagyapával három gyermekük fogant, akiket szeretetben neveltek, és soha nem néztek visszafelé, csak előre.
Ma az emberek félnek a vírustól, a klímakatasztrófától, a jövőtől, mindentől. Az én nagymamám semmitől sem félt. Az Atyához sem azért fohászkodott, hogy „mennyei Atyám, segíts majd, hogy ne fájjon nagyon, mikor a világ összedől”. Azért imádkozott, hogy „Jöjjön el a Te országod!“. Pedig nagymama a legsötétebb történelmi rosszat is megélte, a világháborút, amikor bármikor fejükre pottyanhatott a bomba, a kitelepítést, a kommunista diktatúrát, amikor elvették mindenüket... De soha, egyetlen pillanatig sem a félsz miatt kulcsolta imára a kezét. Mindig úgy tartotta, hogy a fájdalom vagy szomorúság egy próbatétel, és ha kiszorítanánk szívünkből a gonoszságot, Szűz Mária sem árasztana véres könnyeket.
Sok év telt el azóta, hogy mamát és nagyapát hazaszólította a mindenség Ura. Apám azóta se mozdította el helyéről a kredences konyhaszekrényt, a sparheltet, de még a vizespadot sem. A szentképek még ma is ott lógnak a falon, bár a sifon és a sezlon kikerült a pajtába. (Mindenkit megviselt a lomtalanítás.) De a szoba mégsem üres, a családi disznótor vagy káposztataposás idején megtelik hangos szóval és meleg szeretettel. A kis ház hazahív bennünket, mikor szólít a dolog. Az apukám és az anyukám pedig folytatja a mamától tanult hagyományt, maguk köré gyűjtik a családot. A gyerekeket és az unokákat.
Tudod, mi az a szent sarok?
Egykor a mindennapi otthoni hitélet legfontosabb helye volt. Reggel ébredéskor, este lefekvéskor feléje fordultak. Az imádkozás rendje ekképpen zajlott régen: az ajtó melletti falon lévő szenteltvíztartóból vett vízzel keresztet vetettek, majd az ágy feletti keresztről vagy a sublóton lévő imakönyvből kézre vették a rózsafüzért, a szent sarok képei és szobrai előtt elmondták az imát, majd megcsókolták a kis imakönyvi képet, a rózsafüzért és az imakönyvet.
Ma ritkán látunk a házakban feszületet vagy fali szentképeket, mert ilyesmi a mai lakberendezési trendekbe nem fér bele. Pedig a szentek jelenléte energiával tölti fel a teret. Isten szeretete megkoronázza a világot.
