Mindenki megérdemli a boldogságot, kortól függetlenül. Milyen a párkeresés hatvan felett? Szomolai Tibort kérdeztük, aki pikáns tapasztalatait írta meg @párkereső című könyvében.
Szomolai Tibor (62) Alsószeliből indult, ma Rimaszombatban él. Két gyermeke van, egy unokája. Műveiben a kisebbségi lét nagy kérdéseiről ír. Nehéz a Felvidéken magyarnak lenni? A választ megírta a családregényében. Első könyve, a Felvidéki saga tizenegy évvel ezelőtt jelent meg, és óriási sikert aratott. A családregényt a Fáklyavivő, A klán, a Cigányúton és a Párkereső című könyvei követték. Az írás mellett sikeres vállalkozást vezet: erdei gombát, csipkebogyót forgalmaz.
Szomolai Tibor
– Nem tudunk nem beszélni a könyv nyelvezetéről. Nyers, mondhatni obszcén. Nem minden könyvtárban merik elöl hagyni a könyvet...
– A történeten van a hangsúly, miszerint hatvan év felett sem unalmas az élet. Egyáltalán nem az! Nézzük akár a lelki vetületet, akár a szexualitást.
– Nem is a tartalmon ütköztünk meg: de mintha egy pornóújságot olvasnánk! Vagy a könyv épp azt mutatja meg, hogy mennyire nincsenek finom szavaink a nemi életre?
– Én csak ezt a nyelvet ismerem. A könyvvel egy tabutémát szerettem volna körbejárni. Keveset beszélünk a szexről, pedig roppant fontos téma. Hogy értsük: ha valakivel le akarom élni az életemet, akkor mérvadó, hogy ne csupán hasonlóan gondolkozzunk, de a szexben is legyünk összehangolva. Mi, 60 évesek szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem nevelünk már gyereket, a nagy célokat, építkezéseket letudtuk. Tudunk a párunkkal csak egymásra, a saját bensőséges életünkre figyelni.
– Ön úgy véli, könnyebb a párkeresés hatvan felett?
– Könnyebb. Mindent elmondhatsz, hogy neked hogyan jó, mit tehet meg veled a másik, mit szeretsz, mit nem szeretsz.
Leegyszerűsítve: hatvanon túl a párkapcsolat már csak rólunk és az élvezkedésről szól. Tovább megyek: az is fontos, hogy a két félnek hasonló étvágya legyen az ágyban. Férfi és nő akkor alkotnak egy párt, ha e téren is identikusak.
– A gyerekei mit szóltak a könyvhöz?
– Már ismernek. Tudják, hogy szókimondó ember vagyok.
– Ezek szerint saját társkeresésének a történetét írta meg.
– Többé-kevésbé igen, kicsit kifésülve. Kétszer voltam házas, elváltam, és a második házasságom kilenc évvel ezelőtt ment tönkre. Rimaszombatban élek, ott ragadtam, ott vállalkozom. A mostani páromat egy társkeresőn találtam meg.
– Milyen volt a könyv fogadtatása?
– Az emberek nyitottak. A könyvbemutatókon sosem a pikáns részletekre, hanem a témára hívom fel a figyelmet. Azaz: tudnod kell, ki vagy, mit szeretnél az élettől, illetve hol a helyed a világban. Boldog csak így lehet az ember.
– Hol kezdődik az út a nagyszerű élethez? Ön hogyan találta meg a helyét a világban?
– Akkor és ott kezdődött minden, mikor a második házasságom is megromlott. Én tiszta szívemből szerettem azt az asszonyt, nem akartam elbukni. A végén kértem, hogy menjünk el pszichológushoz. Ott a nejem elmondta az ő sértettségét, én is az enyémet, amire a szakember ezt válaszolta: „Minden családban van király, királyné, hercegek, hercegkisasszonyok. Kedves asszonyom, úgy látom, hogy maga rossz pozícióra törekszik. Tibor tudja, hogy mit akar, de maga nem. Maga nem jó királyné szeretne lenni, hanem egyenesen a király! S ha a létező király a trónra termett, és oda való, akkor ő védeni fogja a trónját, és bizony kitör a belháború. Ezek a háborúk a maguk vég nélküli veszekedései. Kedves asszonyom, nem lenne jobb, ha a jó királyné pozíciójára törekedne?” A nejem a harc mellett döntött. Ez volt a vég. Minden háború értelmetlen.
– Elváltak.
– Felégett a birodalom, és elváltunk. Következett a szembenézés, végiggondoltam az egész életemet. Ránéztem, hogy az első házasságomban helyén volt-e a király és a királyné pozíciója. Ott sem volt helyén, dehogy volt! Az első nejem alám pozicioná-ta magát. Én mátyusföldi vagyok, ő egy kis gömöri faluból jött, ahol azt a leckét kapta, hogy a hosszú házasság titka: mindenben szolgáld ki az uradat. Nem jó helyzet az, mikor mindig én vagyok a nyerő. Akkor az ember továbbáll, kihívást keres, vagy elkezd csalni, aljas módon viselkedni. Hisz neki mindent szabad. A második nejem az első ellentéte volt, fölém akart kerekedni. Aljas módszert választott, elkezdett alám ásni, hogy elsüllyedjek. Gyalázott a gyerekeink előtt, lejáratott az alkalmazottaink előtt.
– Mit tanult a két válásból?
– Társas lények vagyunk, nem akartam egyedül maradni. Regisztráltam az elittárs.hu-ra.
Kitöltettem az adatlapot, bejelöltem, hogy komoly kapcsolatot szeretnék, szerelmet, illetve a házasságot sem zárom ki. Megjegyzésben odaírtam: Keresem a királynémat!
– Felteszem, ez tetszett a nőknek. Hisz minden nő szerelemről álmodik.
– Nagyon tetszett nekik. Ám tudni kell, hogy a szerelmet sem ugyanúgy értelmezzük, nem még a családi rendszereket. Az egyik azt mondja: „Férfi vagy, fizess!” Volt például egy tanárnő, felhívott, hogy jaj, ő úgy szeretne a királyném lenni! Mondom, hajrá, üres a trón. Másnap kért tőlem húszezer forintot, hogy ki tudja fizetni a telefonszámláját. Egyszóval becsúszott a koldus pozíciójába, miközben fényes koronáról álmodozott. Mindig az a lényeg, hogy hová helyezed magad. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az asszony is lehet király, a férj pedig királyné. Ha idehívunk két roma hegedűst, és mind a kettő prímás akar lenni, abból nagy káosz lesz. De ha okosak, az egyik húzza a cifrát, a másik adja a ritmust. Az már szépen hallgatható muzsika lesz. Rengeteg családot ismerek, ahol ez a leosztás működik. Ez nem anomália, hanem maga a praktikum. Ettől szép a nóta.
– Térjünk vissza arra, hogy a királynét kereste. Kik voltak a randijelöltek? Hogy zajlott a társkeresés?
– Bejelöltem, hogy 300 kilométeres körzetben diplomával rendelkező, magyar nőt keresek. Másnap kaptam húsz adatlapot, különböző asszonyokét, akik a feltételeknek megfeleltek. Mondjuk: Juliska, Győr, 57 éves, jogász. Ha tetszett Juliska, küldtem neki egy úgynevezett mosolyt. Elment a mosoly, a program értesítette Juliskát. Ekkor ő megnézte az én adatlapomat, és ha tetszettem neki, visszamosolyogott. Írogattunk, később megadtam a telefonszámomat, beszélgettünk. Ha minden klappolt, személyesen is találkoztunk.
– Milyenek voltak a randis tapasztalatok?
– Volt olyan asszony, aki még nem fejezte be az előző életét, de olyan is, akit rögtön hazugságon csíptem. Ő volt az egyetlen felvidéki, akivel találkoztam. Izabella, 57 éves. Ültünk a cukrászdában, és kiderítettük, hogy mindketten a Duna utcai magyar gimnáziumba jártunk. Beszélgettünk, de valahogy nem jött ki a matek. Kiderült, hogy hat évet letagadott a korából. Nemsokára pedig: hogy nem is Izabella, hanem Juliska, mert kaptam tőle egy emailt a tothjuliska [at] gmail.com-ról. Kérdeztem tőle, hogy ebből melyik az Izabella? Mert ha valami hazudozással kezdődik, az nem fog igazmondással végződni. Ennyit Izabelláról.
Szomolai Tibor @Párkereső című könyve
– Mennyi ideig tartott az internetes párkeresés?
– Egy évig. Kétszáz asszonynak küldtem mosolyt, ötven jelzett vissza, ebből tizenkettővel találkoztam személyesen. A tizenkettőből néggyel melegedtünk össze.
– Ha jól értem, ez bukfencet jelent az ágyba. Hányadik randi után került ilyesmire sor? Létezik erre valami íratlan szabály?
– Még a nők között is nagy a polémia azt illetően, hogy hányadik randi után adják be a derekukat. Van, aki rögtön megteszi, van, aki három randi után, és van, aki szerint hat randi is kevés. Vegyük sorba. Nálam az első egy budapesti vezető főorvos asszony volt. Egy étteremben találkoztunk. Megegyeztünk, hogy nála alszom, de persze külön szobában. Rendeltem két pohár bort; mindjárt az enyémet is megitta. A másodikat is. Gondoltam, biztos szomjas. Elmentünk hozzá, iszogattunk, egyszer csak rátört a szerelem, a lábam között kotorászott. Teljesen felrúgta a megegyezést, mert végül összebújtunk. Mégsem volt jó. Utána kérte, hogy menjünk el együtt a Maldív-szigetekre. Mondtam neki, hogy én semmi esetre sem megyek, mert nem vagyok nagy utazó. Különben vele meg végképp. „Jaj, na tessék! Megint egy férfi, akit sikerült elbizonytalanítanom!” – mondta erre. Végül leléptem, mert minősíthetetlenül viselkedett. De az utána következő hölgyet nagyon megkedveltem. Erdélyi volt, ő is kisebbségi sorból jött – és nagyon jól nézett ki.
– Egy új királynéjelölt?
– Igen, csak nem volt az igazi. Nagyon rákapott a társkeresőre. Amikor találkoztunk, főzögettünk, sütögettünk, rengeteget dumáltunk. Nem törekedtem arra, hogy lerohanjam. Egyik nőt se akartam leigázni. A nők úgyis azt gondolják, hogy a férfiak mind ugyanazt akarják, majd lelépnek. Én pont hogy maradni akartam. Ebben a nőben pedig volt valami. Olyan volt, mint egy csiszolatlan gyémánt. Egyszóval drágakő is lehetett volna belőle!
– Mi történt, ami ebben akadályozta?
– Azt mondta nekem: „Figyelj, te vagy az egyik legjobb fej, akivel valaha is találkoztam, de az a probléma, hogy messze vagy.” Ráadásul élvezte, hogy végre szabadon élhet. Nem akarta lekötni magát, én pedig igen. Aztán jött a harmadik nő. Különleges eset volt: egy pszichológus asszony. Egy igazi liberális nőci volt, én meg egy konzervatív üzletember vagyok.
Sokat vitatkoztunk, ami nem baj, mert én szeretek vitázni, ha a vitának van színvonala. Ha nem értettünk egyet, zsupsz, mentünk is az ágyba, ott raktuk rendbe a dolgot. Csak ott értettük meg egymást. Ám hosszú távon nem tudtam vele elképzelni az együttélést.
– Olyan nem volt, aki tartózkodott? Azt gondolná az ember, hogy a hatvanévesek jobban megtartják a modus vivendit.
– A kérdés inkább az, hogy hányadszorra lehet a nőt táncba vinni. Erre van egy teóriám, miszerint minden attól függ, milyen típusú férfival találkozik a nő. Négy férfitípust különböztetek meg. Az egyik a Don Juan, a másik a Casanova, a harmadik a lassú víz, a negyedik a fatökű. Don Juannak van a legtöbb nője – édes mindegy, milyen, őt csak a számok érdeklik. A legnagyobb csávó a vidéken, és ha nem mész el vele elsőre, elfelejtheted. A második igazi Casanova: élvezi az életet, az élet bájait, a nőket – néha egyszerre több vasat is tart a tűzben. Ugyanakkor megadja a módját: kis koktél, zene, gyertya. A Casanova nem fog sietni, hagyja izzani a parazsat. Kivárja a második, harmadik randit.
– Önmagát hová sorolja?
– Casanovaságra törekedtem, de nem mindig sikerült. Visszatérve: a harmadik típus a lassú víz, ami időnként meg-megnyalja a partot. Az ötödik, hatodik randi után lesz csak kisebb áradás. Nagyobb viharok esetén komolyabb dolgok is történnek, de nem önti el teljesen a folyó a medret. Az utolsó férfitípus szóra sem érdemes.
– A nagy Ő-ben, a mostani párjában mi tetszett meg Önnek?
– Ildikó Tokajban élt. Először erre figyeltem fel, mert egyidőben nagyon beleszerettem a tokaji borba. Gondoltam, ha netán összejövünk, lesz okom elmenni Tokajba. De aztán kiderült, hogy Ildikó kárpátaljai származású, ami még jobban felkeltette az érdeklődésemet.
– Miért?
– Ennek is története van. Négy éve Kárpátalján adtam elő 700-800 diáknak. A végén odajött hozzám néhány lány, elbeszélgettünk, aztán jött egy falka fiú, elvitték a lányokat, egyet kivéve. Megkérdeztem tőle, ő miért nem megy velük: „Kárpátalján nem megyünk el szíre-szóra, és én ezekből semmi jót nem nézek ki” – felelte. „Én hatszor meggondolom, és csak akkor megyek el, ha el tudom képzelni a férfiról, hogy ő engem feleségül vehet, gyerekeink lesznek, egymás mellett éljük le az életünket, és egymás mellett lesz a sírunk is.” Magasra tette a lécet, mindenesetre szeget ütött a fejembe a mondat. Még másnap is azon gondolkoztam, hogy mindjárt fiatalkoromban fel kellett volna csípnem egy kárpátaljai lányt, akivel aztán szeretetben leélem az egész életemet. Minek kell nekem ilyen kacifántos úton téblábolni?
– Ildikóban végül megtalált mindent, amit keresett.
– Az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy egymáshoz passzolunk. A legnagyobb különbség talán a vallásban volt. Én templomjáró katolikus vagyok, Ildikó reformátusnak volt keresztelve – ám az ő családjukban jehovisták is voltak, és sok volt a gyűlölködés. Kislány korában azt látta, hogy a vallás rosszat hoz. Most vasárnaponként eljár velem a szentmisére, magyarázom neki a Bibliát, mesélem neki, hogy a hit más, mint a vallás.
– Ildikó ezek szerint új színt hozott az életébe...
– Megkaptam a királynémat. Ildikó egy roppant sikeres vállalkozó, zöldséggel, gyümölccsel kereskedik. Talpraesett, ezért külön szeretem. Legszívesebben naponta kimennék a tokaji főtérre, felállnék a hordó tetejére, és onnan kiabálnám, hogy: „Ő az én asszonyom, ő az, aki nekem kell, akit én szeretek!” Ő az, aki viszontszeret, és hozzám tartozik.
– Talán mégiscsak jó volt az a kacifántos út, ami idáig elvezette!
– Hogyne! Ráadásul ha Ildikót mindjárt az elején megtalálom, akkor a könyvem igencsak vékonyra sikeredett volna. (Nevet.)
