A nap még alig kelt föl, mikor egy szeles szombaton a Duna partján várakozunk. Reggel ötkor indul az első komp, hogy a keszölcési oldalról a fodrozódó folyó túlpartjára vigyen. Ilyenkor a vízi járműre nem kígyóznak még a sorok: csak azok vannak itt, akiknek dolguk van odaát, például horgászni, halászni indulnak.
Kísérőnkkel, a somorjai Konkoly Istvánnal is itt találkozunk, s együtt nézzük, ahogy járművünk – a víz sodrását kihasználva – lassan, komótosan érkezik a kikötőbe.
Merítés...
– A halak akkor a legéberebbek, akkor kapnak igazán, amikor egy átlagember még alszik – meséli István, miközben a Dunán ringatózunk. – Ezért gyakori, hogy háromkor kelek, s mivel olyankor a kompközlekedés szünetel, körbemegyek. A bősi víztározónál vágok át a folyón. Megfogom az ebédrevalót, és az első komppal már megyek is haza. A halászat azzal kezdődik, hogy a könyvecskémbe beírom a halászat helyét és idejét. A kifogott halakat is ide kell bevezetni. Egy alkalommal egy darab úgynevezett nemes halat (pontyot, csukát vagy süllőt) és 7 és fél kiló fehér halat (kárászt vagy keszeget) lehet hazavinni. Kifogni lehet többet is, de azt vissza kell engedni.
Közben a Doborgaz határában folyó, a helyiek által magyar zárásnak nevezett Öreg-Dunához hajtunk. Amint kiszállunk az autóból, szúnyogok serege csap le a friss húsra. Egy gyors öltözés: kísérőnk a modern halászok elengedhetetlen kellékét, egy neoprén ruhát húz magára.
– Ma kétféle módon lehet táplival, emelőhálóval halászni: a hosszú fanyéllel irányított hálót vagy a partról lehet a vízbe lógatni, vagy be lehet vele gázolni a vízbe. Ladikból, ahogy azt 45 évvel ezelőtt a doborgazi Boráros Józsi bácsitól még én is tanultam, már nem lehet halászni. Józsi bácsi igazi halászember volt, aki a vízzel kelt és feküdt. Reggel, még munka előtt lejött a vízhez, és a napját is itt fejezte be. Az Öreg-Duna partja nádas és meredek, így marad a gázolás. Azelőtt a halászok combközépig érő csizmában gázoltak a vízben, ebben a modern ruhában azonban sokkal kényelmesebb a halászat. A jeges vízben persze jó, ha fél órát kibírok, de tavasztól őszig akár órákig is álldogálhatok a vízben, akkor sem ázik át – meséli István, miközben összeszereli a tápliját, vagyis felpöcköli a szerszámot.
A tápli ugyanis nem más, mint egy 3-3,5 m hosszú (általában mogyorófa) nyél, amelynek a végéhez az ún. csillag segítségével négy, egykor fa, ma már üvegszálból készült rúd, azaz köröm kapcsolódik. Ezek közé pedig egy 2,2m x 2,2m-es háló van feszítve.
A tápli ripsz-ropsz összeáll, és István már indul is vele a vízbe. Bevallom, nekem még egy ízletes vacsora biztos tudatában sem lenne kedvem az Öreg-Duna hűvös vizében megmártózni. A partról elnézve egyszerű a feladat: István a táplit a vízbe engedi, majd hamarosan felhúzza, és újra visszaengedi. Messziről nézve úgy látszik, semmi ördöngösség nincs benne. Miután azonban a parton én is kezembe veszem a Duna vizében ázott szerszámot, rájövök, nem is olyan egyszerű a halásztudomány. A táplinak ugyanis rendes súlya van ám! Hát még, ha hal is kerülne bele!
Az egyszerű halász felszerelése: táplinyél és körmök a vállon, a háló és a szák a vödörben utaznak.
A víz hangos morajától és a szűnni nem akaró széltől (mellyel, szerencsénkre, a sokat próbált szúnyogok sem tudnak mit kezdeni) egymás szavát sem értjük. Legalább van idő körülnézni. A túloldalról egy megtermett kárókatona figyel bennünket, majd hatalmas szárnyait széttárva elrugaszkodik, és vitorlázva portyázásra indul.
Pár pillanat, és már csőrében is tartja a korai reggelit. A parton állva mélyen beszívom a harmatos fű illatát, közben a táplit és a vizet bűvölöm, de úgy látszik, az Aranykert tündérei ma nincsenek jókedvükben, mert a szák üres marad. Alaposan megtépáz bennünket a csípős hajnali szél, így továbbállunk egy védettebb ruganyra, vagyis kiszögellésre.
A nyél és a rugalmas körmök közt a csillag jelenti a kapcsolatot.
Ehhez azonban a táplit először szét kell szedni, majd az új helyszínen újból össze kell rakni. A ruganynál jóval nyugodtabb a víz, így István újból mesélni kezd.
– Az Öreg-Dunában sokféle hal akadhat a hálóba, csak türelem kell hozzá. A népi bölcsesség szerint azonban, ha déli szél fúj, üres marad a halász hasa. Ha már magasan jár a nap, akkor sem kapnak a halak, ugyanis az árnyékok elijesztik őket. (Közben én csak halkan remélem, hogy ma egyik bölcsesség sem mond majd igazat!) Szlovákiában szigorúak a halászati törvények, táplival is csak bizonyos helyeken, külön engedéllyel szabad halászni.
A folyó túloldala azonban már Magyarország, ahol ugyanerre a vízre más szabályok érvényesek. A magyar halász halászhat csónakból, sőt, bizonyos feltételek mellett hálót is kihúzhat., melynek hossza akár az 50 métert is elérheti! (Nálunk a hálózás rapsickodásnak, azaz lopásnak számít, tehát szigorúan tilos!)
– A halaknak a vízszint ingadozása sem tesz jót: a Duna szabályozásának köszönhetően hol túl sok, hol meg túl kevés víz jut az öreg mederbe. A szilvaorrúak épp emiatt tűntek el innen! – sajnálkozik kísérőnk, miközben rendületlenül emelgeti az üres szerszámot.
– Ha hal kerülne a hálóba, azt érezni és látni is lehet. Ahhoz, hogy a hal tényleg benne is maradjon, a táplit nem lehet se túl lassan, se túl gyorsan kihúzni. Az a fontos, hogy a hal minél tovább a vízben érezze magát. Egyszer egy 29 kilós harcsát is sikerült kifogni vele. A végére mindketten alaposan elfáradtunk, de épségben jutottunk partra. A táplizás ugyanis egyáltalán nem veszélytelen foglalatosság. A meder rendkívül iszapos, könnyű belesüllyedni. Ha 10-15 percig egy helyben áll az ember, akár térdig is belesüppedhet, ha pedig óvatlan, akár a hálóba is beletekeredhet, ezért sosem jövök ki egyedül. A társaság, a beszéd úgysincs hatással a halakra.
A körmök végén puha gumiréteg található, hogy a szerszám hangtalan legyen a vízben.
Közben az egyre magasabbra kúszó nap és egy fontoskodó kakukk jelzi: elszaladt az idő. Nincs más hátra, csak elvégezni a szokásos rituálét: öt plusz három merítés. István így búcsúzik az Öreg-Dunától, mely ma is megmutatta kiszámíthatatlanságát: üres szákkal enged utunkra.
A háló a falubéli Olga néni munkája.
– Apa volt az utolsó halászmester – mesélte Khín Anna a régi Nő szerkesztőjének, Kocsis Arankának.
Khín Antal volt az utolsó halászmester Doborgazon. Mikor vizsgáznia kellett, kapott egy pecsétgyűrűt. Azt a gyűrűt úgy hívták, hogy Szent Péter gyűrűje, mert Szent Péter is halász volt. Khín Antalnak két mestervizsgát is kellett tennie. Az ő idejében nem taníttatták a gyerekeket: elvégezték a hat elemit, aztán mindegyik halászatra ment. Khín Antal megkapta a keszölcései közbirtokosság vizét, azt is fölfogta. Doborgazon a nincstelenek voltak a halászai, azok, akiknek nem volt földjük. Aratáskor a halászmester kiadta nekik az engedélyt, és akkor két hónapig arattak.
– Azalatt mi, gyerekek segítettünk halászni. Hazajöttünk az iskolából, és mentünk” – mesélte Khín Anna. Akkor csak annyit fogtak, hogy éppen csak megéltek belőle. Mikor aztán a halászok learattak, megint jöttek halászni.
Kétféleképpen halásztak. Volt a nagy háló, húsz vagy harminc méter hosszú és öt méter mély. Fent volt rajta az ólom, amely levitte, fönt a parák. Ilyen parákot a halászmester maga faragott, a hálót Gútán rendelte. A halászmester vagyona a szerszámban volt. Ezreket értek azok a szerszámok.
Állandó vevői voltak, akik nem kiló-, hanem mázsaszámra vitték a halat. A kereskedő mindig csütörtök este jött, és péntek hajnalban ment. Szerdahelyi, aztán krakkói meg ungvári zsidók. Úgy vittek el öt mázsa lejegelt halat. A jeget a kocsmárostól vették, mert annak volt pincéje. Négy méter mély pince is lehetett, szalmával volt kibélelve a feneke, a teteje náddal lefedve, mint a ház teteje. Amikor a Duna befagyott, figyelték, meddig tart a jég, és a kocsmáros rendelt embereket jégvágásra. Húsz-harminc kocsival is hordták a jeget, telihordták a pincét. Még júniusban is volt jég! A halat sokszor az úszori állomásra vitték, és feladták a vonatra.
Azelőtt úgy mentek a ladikkal, mint most a biciklivel. Khín Antal ladikjai szépek voltak, mint a gondola. Vörösfenyőből csináltatta őket Marbachon – ötöt-hatot hozott kétévenként. Azoknak az orra aztán hasította a levegőt! Elöl, a ladik orrában kettőnek volt helye evezni. Ha kis hálóval mentek, elegen voltak négyen, de a nagy hálóval már két ladikkal kellett „laptúnyi”.
Az utolsó sarok is a helyére kerül.
Egy utolsó ellenőrzés.
Az edzett szúnyogok ellen csak a túlélőkészlet segít.
István szákkal, azaz halgyűjtő tarisznyával az oldalán vág neki a víznek.
Emelés.
Ilyen se történt még: István ma üres szákkal távozik.
