Úgy hozta az élet, hogy több éve jövendőbeli óvó néniket okítok a szépre, a jóra, a tudásra egy szakközépiskolában. Kedves jövendőbeli anyukák, kijelenthetem, hogy nem kell félni! Bátran rájuk lehet bízni a jövő generációját, mert vannak olyanok, mint a régi óvó nénik...
Tizenvalahány évvel ezelőtt az én négy gyermekem sok óvó nénit elfogyasztott, nyugodtan mondhatom, volt köztük mindenféle. A legemlékezetesebb Csiri néni, aki a nagyfiam által imádott Franciska nénit helyettesítette. Nos, ez a Csiri néni arról volt híres, hogy egész nap nem állt fel a kisszékről, ami majd szétesett alatta. A szülőkkel is a kisszéken ülve értekezett, a gyerekeket is onnan utasította, de onnan is mesélt.
A cikk írója, Szegedi Zita, aki Szencen tanít jövendő óvodapedagógusokat.
Persze, akkor még nem tudtam, hogy az oviban minden áldott délelőtt van valami fejlesztő foglalkozás, és hogy erre létezik egy központi oktatási program. Most már tudom, hiszen ezt tanítom; de fogalmam sincs, hogy Csiri néni a körjátékot vagy az egészségfejlesztő gyakorlatot (magyarán szólva: a reggeli tornát) hogyan vezette le a kisszékről. A gyerekek ennek ellenére szerették Csiri nénit. Ahogy Ivetka nénit, Henike nénit, Éva nénit és a többieket.
Élesben megfigyelni
A pandémia előtt sok óvodát meglátogattunk. Jártunk állami és magánóvodában, szlovák nyelvű és magyar nyelvű oviban is. Érdekes volt „terepen” megfigyelni a diákokat. Igen, nem mindenkiből lesz jó óvó néni. Hogy ez miből látszik? Abból, ahogy a diák viselkedik. Itt bizony nem a tanulmányi eredmények a mérvadók. Van, akinek a vérében van a pedagógia, szó szerint arra született, hogy a pici gyerekekkel foglalkozzon. Magyarán szólva: egy közepes diákból is lehet hiteles óvó néni. Elit tanulóink sokszor az ajtófélfának támaszkodva hallgatják a helyi óvodapedagógus beszámolóját, míg a kevésbé jó tanulók a körülöttük botladozó gyerekek felé hajolnak... Levesznek egy könyvet a polcról, s máris melléjük kuporodnak a lurkók. Ezeket a lányokat aztán nem akarják elengedni a gyerekek, ezerszer meg kell nekik ígérni, hogy még visszatérünk. Növendékeink a helyi óvodát is több alkalommal meglátogatják.
Mikulásra például mindig készítenek valamilyen apró meglepetést. Vannak lányok, akik versengenek a kitüntetésért, mert annak érzik az alkalmat, mikor végre hús-vér gyerekekkel találkozhatnak. Néha játék közben érjük az ovisokat, s lányaink olyan önfeledten fogócskáznak velük, hogy öröm nézni őket.
A közös karácsonyi és anyák napi műsor betanításánál is kibújik a szög a zsákból. Vannak vezető típusok, akik olyan természetességgel terelgetik, vezetgetik a gyerekeket a közös táncnál, mintha ez volna a világ rendje. Ha az ösztönösség kedvességgel is párosul, ez a kettő az igazi nyerő páros: a gyerekek azonnal együttműködnek. Persze, nemcsak a határozott, úgymond „pofásabb” lányok a befutók; jó óvodapedagógus válhat azokból a diáklányokból is, akik a középiskolás évek alatt félénkebbek. Félénkek, mert még nem biztosak a dolgukban, s amíg nem biztosak, nem mernek határozottak lenni.
Példák!
Egyik legjobb diákunk, aki mindig tökéletesen felkészült, s aki később vörös diplomával zárta az egyetemet, egy iskolai klubban kezdte karrierjét. Fülünkbe jutott, hogy a gyerekek nem szeretik... Hűvös volt, tartózkodó és egyáltalán nem volt kedves, bár a munkáját precízen, becsülettel elvégezte. A bimbóból rózsa lesz, a lányból mosolygó édesanya lett; remélhetőleg sokat tanul majd a saját anyai érzéseiből. Azzal is találkoztam az évek során, hogy a diák csak azért jön hozzánk, „mert közel van a suli, mert anya akarta, mert mégsem malmozhatok otthon egész nap”.
De! Nemegyszer ezt a diákot is meglegyinti az élet szele, s egy idő után elkezdi megszeretni a munkáját. A pálfordulás mindig a gyakorlatok alatt következik be, mikor a lány több napig együtt van ugyanazokkal a gyerekekkel, és azok a szívéhez nőnek. A szeretet szeretetet szül.
(© Meg Loeks)
Kérdezhetnénk, hogy akkor kiből lesz a jó óvó néni? Igen, az ösztönösség mellett a szakmai tudás is nélkülözhetetlen. Diákjaink a négy év alatt alapos képzést kapnak pedagógiából és módszertanból, tudják, hogy mit kell csinálni egy óvodában, miért kell azt csinálni és hogyan. Problémamegoldást tanulnak, gyermekpszichológiát, képesek felépíteni az óvodai tevékenységeket, megtanulják, hogyan kell heti vagy havi tervet, projekthálót készíteni. Minden óvó néninek picit anyukának is kell lennie. Kedvesnek, elfogadónak, hogy a gyermek érezze a törődést, a szeretetet. (Még azt is megkockáztatom, talán nem olyan nagy szakmai hiba, ha néha a nagy játékban nem jut idő a betervezett foglalkozásra... Legalábbis én ezt mindig megbocsátottam.)
Ki merem jelenteni, hogy nem egyszerű a mai óvó nénik élete – bár sokszor megkapják, hogy ők csak gyermekmegőrzők. Pedig nem. Rengeteg tanulás, felkészülés szükséges ahhoz, hogy a kellő tempóban tudják fejleszteni a rájuk bízott gyerekeket, azok képességeit és készségeit, hogy a végén eljuttassák őket az iskolaérettségig.
Szubjektív
Szeretem a zenét, talán ez vezetett azon az úton, hogy zenepedagógusi diplomát szerezzek. Hiszem, hogy a zene nagy hatással van az emberre, az értékes, úgynevezett komolyzene és a népzene is. A csodát, amit nap mint nap megélek, próbálom átadni a jövendő óvodapedagógusoknak is. Mindig azt mondom a diákjaimnak, hogy az egészet igazából egy mondattal el lehetne intézni. Tehát: sokat zenéljetek, énekeljetek és játsszatok a gyerekekkel! Az a gyerek, aki óvodáskorában sokat és örömmel énekel, az szó szerint kivirul. Ezt később már nem lehet behozni.
Kodály Zoltán zenepedagógus táblázata alapján az óvodáskor végére 70-80 gyerekdalt kéne megismernie minden gyermeknek. Hát, ennyit ma a zeneszakos pedagógusok sem szednek össze!
Ellenben bizakodó vagyok... Míg tíz esztendővel ezelőtt a tehetségvizsgán csak páran ismerték a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, addig az utóbbi időben már minden harmadik felvételiző rázendít.
Viszont, mikor azzal kezdjük az első évfolyamot, hogy a jó óvodapedagógus jó hangú, zeneileg képzett szakember, sokan feljajdulnak: „Jaj, tanárnő, akkor mehetünk is haza, mert sem jó hangom, sem zenei tudásom nincs!” Ilyenkor mindenkit megnyugtatok, hogy ez még nem a világ vége. Különben is – előttünk áll négy év tanulás. Persze, nem lehet minden óvó néni döntős a Felszállott a páván... És nem is lesz; de azért mindenki kihozhatja magából a legjobbat.
Az iskolában a diákok minden kompetenciát megszerezhetnek, aztán csak rajtuk múlik, hogy élnek-e vele. Ez komolykodóan hangzik, ámde valóban így van. Az lenne a jó, ha minden szakképzett óvó néni tudna minden témához mondókát mondani, két kézzel kottából zongorázni, elfurulyázni a szebbnél szebb magyar népdalokat, Bújj, bújj, zöld ágat játszani az udvaron...
Mi, zenepedagógusok ezen vagyunk, ezért dolgozunk; s a többi területen is igyekszünk úgy felkészíteni a diákjainkat, hogy valóban jó szakemberek legyenek, humánus értelemben is. Hogy a következő anyukageneráció is érezze, amit az én generációm is érzett: az apró kis emberpalánta, a kincsecskéjük, a szemük fénye jó kezekben van. Azért, mert van egy Rebeka néni, Bianka néni, Évi néni, Orsi néni, Viki néni, Cynthi néni...
Szegedi Zita
