Azt mondják, egy önbizalom-hiányos gyermekből önbizalom-hiányos felnőtt lesz. Mindig így van ez? – kérdezzük a szakembertől. Hogyan kerülhetjük el a papírformát, s van-e olyan, hogy mi leszünk a kivételek? Mit tehetünk érte? „Ha változni, változtatni akarunk, akkor a tudattalan korai tapasztalatokat, érzelmeket és megküzdést kell megdolgoznunk, mert bárkitől elválhatunk, eltávolodhatunk, de önmagunktól soha” – írja L. Stipkovits Erika Közelebb önmagunkhoz című könyvében.
„Egy bántalmazást elszenvedő gyermek mintha elaltatná az agya jobb féltekéjét... Hisz pont a szülője az, aki bántja, pedig éppen benne kellene megbíznia... S ez az egész olyan fájdalmas számára, hogy azt a lelki gyötrelmet már nem bírja ki. Az ilyen gyermek az agya bal féltekéjének a tevékenységét kezdi előtérbe helyezni. Így egy nagyon racionális, okos, mindent megmagyarázó felnőtt válik majd belőle. Például nagyon jó menedzser lesz, de azokban a szegmensekben, ahol az érzelmek játsszák a főszerepet, már nem tud együttműködni. Kétségbeesik, ha sír a gyermeke, idegesítik azok a dolgok, amiket racionálisan nem tud befolyásolni...”
(© Bea Müller)
– Egy önbizalom-hiányos gyermekből bizonytalan felnőtt válik. Az ilyen emberen miként lehet segíteni?
– Két módon. Egyrészt azzal, hogy átdolgozzuk vele a gyerekkori sérelmeit és az érzelmi hiányokat. Olyan ez, mint mikor a sebész bevarrja a nyílt sebet. Meggyógyul ugyan a seb, de a heg örökre ott marad. Pszichésen is ez a folyamat játszódik le, ezért is fontos, hogy a terápia során a pozitív érzések felerősítésére törekedjünk. Vegyük példának a mai napot. Arra fókuszálok, hogy milyen szép idő van és süt a nap, vagy arra, hogy milyen drága lett a villanyáram...? Melyik valóságon rágódom egész nap? Jó, hogy nem kell ma annyit fűteni, mert nincs olyan hideg, vagy szorongok, hogy mi lesz később, miből fizetjük ki a számlát? Amikor a negatív dolgaink a felszínre kerülnek, hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani a sok pozitívumot, ami megadatik. S ezt a működésünket még a gyermekkorból hozzuk.
L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, több évtizede pszichoterapeutaként dolgozik, Győrben él. Több sikeres könyv szerzője. Az önmagunk megismeréséhez vezető útról, a szorongásaink és félelmeink kialakulásának hátteréről kérdeztük. (© facebook.com/L. Stipkovits Erika)
– Ez azt jelenti, hogy a legtöbb magunkban hordozott félelem, szorongás gyerekkorunkból ered?
– Nem csak onnan, de azért meghatározó a korai kötődés. Az, hogy miként tudtam ősbizalmat nyerni, bízni azokban, akik elláttak. Minél jobban elláttak, annál pozitívabb érzések alakultak ki bennem a világ iránt – és nem félelem vagy szorongás. Ebben a korai életszakaszban lehet biztonságosan, de bizonytalanul is kötődni. Bizonytalan és dezorganizált kötődés ott alakul ki, ahol nem szerették a gyermeket, üvöltöttek vele. A Szeretettel sebezve című könyvemben kifejtem: nem jó, ha egy csecsemő mellett veszekednek, hangoskodnak a szülők. Ők persze tévesen azt gondolják, hogy a gyerek ezt még nem érzékeli, vagyis nem fogja fel, mi történik körülötte. Ám a rossz érzés egy életre rögzül benne. A hangerő, a hangszín kódolja a félelmet – ami a későbbiekben szorongást válthat ki belőle. Egyszóval: a szorongás jöhet a korai gyerekkorból, de befolyásolhatják a későbbi óvodai, iskolai élmények is, a kamaszkor és a felnőttkor is.
Lefordítva: Ha valaki gyerekkorában sokat sérül, lehet, hogy magára a történésre már nem emlékszik, de az érzés azért ott marad benne. Ezért aztán szorong, ha meghall egy erősebb hangot, mert azt feltételezi, hogy „most bántani fogják”. Egy olyan ember, akit korábban bántalmaztak, mindenkiről azt feltételezi, hogy bántani fogja őt. Szerencsére a pszichoterápiában ezeket a korai kötődéseket részben át tudjuk írni.
– A transzgenerációs, vagyis a nemzedékeken átívelő megélések is szerepet játszhatnak a szorongásainkban. Van például egy szorongó nagymama, aki szorongását továbbadta a lányának. A szorongásnak tehát van egy veleszületett része – és van, ami a transzgenerációs hatás következménye. A félelem érzése velünk születik, de hogy konkrétan mitől és mennyire félünk, az a környezetünktől is függ, melyben nevelkedünk.
– Kifejezhető számokkal, kinek mennyi terápiára van szüksége, hogy a szorongását leküzdje?
– Ez teljes mértékben egyénfüggő. Van, aki fél év alatt rendben lesz magával, másnak ez évekbe kerül. Attól függ, mennyi sérülés áll a háttérben... Ha fáj az ember hasa, akkor sem mindegy, hogy elrontotta a gyomrát, vagy komoly hasnyálmirigy-betegsége van. Pedig mindkettő kezdeti tünete a fájó has.
– Kik kérnek Öntől segítséget „szorongás” témakörben?
– Régebben az volt a természetes, hogy a lelki dolgokat családon belül vagy barátokkal beszélték meg az emberek. Pedig sok esetben ezek a barátok nem igazán tudtak segíteni, mert elfogultak voltak, sőt néha résztvevők is az aktusban – már csak ezért sem tudtak objektívek maradni. Ma már könnyebben fordulnak az emberek szakemberhez. Fontos persze, hogy a páciens a terapeutától is nagyfokú empátiát kapjon, de egyidejűleg az is fontos, hogy a terapeuta objektív tudjon maradni. Segítse a pácienst, hogy rálásson arra, amit nem biztos, hogy jól gondolt, jól érzett...
– Terápiás munkája során mire fókuszál?
– Nagyon fontos, hogy az átélt érzelmek, melyek a terápiás ülésen felszínre kerülnek, be legyenek azonosítva – és asszociálni tudjuk őket. Ez mit jelent? Ha szorongok, akkor ami erről a szorongásról eszembe jut, az lesz az asszociáció. Nemcsak a főnök balga, ha tartok tőle, hanem arra is vissza tudok emlékezni, hogy mikor és hol éreztem már hasonlót... Hol jellemző rám, hogy mindjárt megijedek, visszavonulok, kevesebbnek érzem magam? Honnan jön ez az érzés, milyen mélyről, volt-e ilyen már az én életemben? Terápia nélkül, sajnos, nincsen problémamegoldás – és a tisztánlátás elől sem futhatunk el, mert akkor nincs fejlődés.
– Mi történik, amikor pácienseivel legelőször találkozik?
– Körbejárjuk a problémát, megismerem a páciens élettörténetét: vagyis látom, hogy mennyire érett a személyisége, milyen nehézsége van most, felnőtt korában. Van, aki nem tudja az érzelmeit megélni – általában azok ilyenek, akiket erősen bántalmaztak gyerekkorukban. Érzelmeink az agyunk jobb féltekéjében találhatóak, az agy bal féltekéje ezzel szemben a verbalitás, a szóbeli kifejezőkészség és a gondolkodás központja. S miről is van szó? Egy bántalmazást elszenvedő gyerek mintha elaltatná az agya jobb féltekéjét... Hisz a szülője az, aki bántja, pedig pont benne kellene megbíznia... S ez az egész aktus olyan fájdalmas számára, hogy azt a lelki fájdalmat már nem bírja ki.
Az ilyen gyermek később az agya bal féltekéjét helyezi előtérbe. Egy nagyon racionális, okos, mindent megmagyarázó ember válik belőle. Nagyon jó menedzser lesz, de az életnek azokon a területein, ahol az érzelmek játsszák a főszerepet, nem tud majd jól „működni”. Kétségbeesik, ha sír a gyermeke, idegesítik azon dolgok, melyeket racionálisan nem tud befolyásolni.
– Az önismeret úgy fejlődik, ha az ember folyamatosan dolgozik magán, adott esetben a közös üléseinken kívül is dolgozik a megélt élményeivel. Tehát egyfajta házi feladatként áttekinti, hogy egész életében hogyan tudott – vagy épp hogyan nem tudott – az érzéseivel szembesülni... Gyakorolja például, hogy a mindennapokban is nemet tudjon mondani: hisz az is egy konfrontáció. Sokan ugyanis nem tudnak nemet mondani, pedig a módszer tanulható. Létezik egy szisztéma arra vonatkozólag, hogyan mondjam el az indokaimat, valamint hogyan tegyek alternatív javaslatot. A Közelebb önmagunkhoz című könyvemben pontosan azt fejtegetem, hogyan lehet valakiből magabiztosabb ember. Vagy épp: miért nem képes uralni az érzelmeit, a félelmét, szégyenérzetét, agresszióját?
– Mindannyian vágyunk arra, hogy kiegyensúlyozott, elégedett életet élhessünk. Mindez azonban – a tévhittel ellentétben – nem egyenlő a fájdalmak, nehéz érzések, problémák és konfliktusok nélküli élettel. Személyiségünk igenis egész életünkön át fejleszthető! A pszichoterápia, valamint a könyvemben szereplő fejlődési feladatok, gyakorlatok pedig segíthetnek abban, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz – mondja útravalóul a pszichoterapeuta.
