Sokat vitatkoztunk már azon, hogy az internet áldás-e vagy átok. Viszont nemigen gondolkodunk rajta, milyen hatással van ránk és a szerelmünkre. Még az sem tűnik fel, hogy a laptopunkkal fekszünk ágyba, nem pedig a kedvesünkkel.
Egyes élethelyzetek napról napra ismétlődnek. Például az, amikor meghalljuk, hogy fordul a kulcs a zárban. Felugrunk, az ajtóhoz szaladunk, és puszit adunk betoppanó férjünknek. Megkérdezzük, mi történt aznap, sikerült-e befejeznie a munkáját, tudakoljuk, mit enne vacsorára, aztán hátat fordítunk, és visszaballagunk a számítógépünkhöz, mert éppen félbehagytunk egy érdekes cikket.
Vacsora közben mind a ketten nézzük a saját notebookunkat -- és olvasunk. A férj a híreket böngészi, a feleség a terhességről olvas egy érdekes cikket. „Képzeld, itt azt írják, hogy a nők melle jobban megnő, ha kislánya születik, mint ha fia.” Érdekes téma, várjuk a választ. Eltelik öt másodperc, tíz másodperc, válasz – semmi. Aztán vontatottan mégis megérkezik: „Igen, igen. Érdekes. Megnő a mellük…”
Egy óra múlva ugyanez a jelenet megismétlődik az ágyban. Azt mondja a férj: „Ma a kollégámmal elmentünk ebédelni, arról beszélgettünk, hogy…” A feleség erejét megfeszítve igyekszik elkapni néhány szót, mert közben fél szemmel a laptopja képernyőjét figyeli, épp egy kritikát olvas a tegnap látott filmről.
A férj közben befejezi a mondókáját, nagyot nevet, az asszony is elmosolyogja magát, már válaszolna valamit, de a férje elhallgat, már ő is a saját képernyőjét bámulja. Ez van.
A férfi, az asszony és kedvencük: a Google
Az előbbi jelenet nem húszéves házasok között játszódik le. Még egy év sem telt az esküvő óta! Az asszony éppen kisbabát vár, és az utóbbi hónapokban már nem a barátokkal üldögélnek a kávéházban, hanem a rekamién vagy az ágyban töltik az estéket – a Google-val. A köztük zajló párbeszédek minimalizálódtak („Hogy vagy?” „Mi volt a munkában?” „Rugdalózik a kicsi?”), bár néha pár szóban az on-line szenzációkat is megbeszélik. Nem is volna semmi baj, ha néha nem éreznék, hogy nincs rendben ez így.
Magda ugyanígy érez: „Bandi későn jár haza, amikor megérkezik, ad egy puszit nekem meg a gyereknek, aztán leül a számítógéphez. Ő így kapcsolódik ki.”
Lilla: „Tizennégy éves koromtól használom az internetet, azon nőttem fel. A férje szintén – meghatódva emlékszik vissza boldog egyetemi éveire, amikor több napig egyhuzamban fel sem állt a számítógéptől, még ebédre is sült krumplit és kólát evett, mert nem tudta abbahagyni a számítógépes játékokat. Nyilvánvaló, hogy a mai huszonéves nemzedék el sem tudja képzelni, hogyan lehet számítógép, mobiltelefon, internet nélkül élni.
Ez már függőség?
Lilla föltette magának ezt a kérdést: „Talán még nem vagyok függő. Persze állandóan használom a számítógépet, a mobilról is szoktam csatlakozni hozzá, amikor hazafelé villamosozom, mert többnyire elfelejtek könyvet vinni magammal. És néha egész délutánokat, estéket töltök cseteléssel, amikor nincs kedvem vagy energiám értelmesebb dologgal foglalkozni. Az én szememben az internetfüggőség inkább olyan fogalmakhoz kapcsolódik, mint az internetes hűtlenség, számítógépes játékok játszása vagy on-line pornó nézése.
Tesztelés
A legtöbb szörföző és csetelő azonban függőségben szenved. Az internetezés nem egyszerűen rossz szokás, hanem leküzdhetetlen vágy, hogy új információkat szerezzünk vagy kapcsolatba lépjünk másokkal, az se számít, ha hűtlenségíze van. A virtuális barátnők ugyanilyen károsak lehetnek. A Chen-féle internetfüggőség-skála huszonhat kérdésből álló kérdőív alapján teszteli a függőséget és annak mértékét – például olyan kérdésekkel, hogy az internetező a szörfözés miatt elfelejt enni vagy késő éjszakáig ül a számítógépnél. De vannak olyan kérdések is, amelyeknél az ember arcára fagy a mosoly, például az, hogy „Van-e hiányérzete, ha bizonyos ideig nem jut internetkapcsolathoz?”, vagy „Reggel az az első gondolata, hogy megint internetezhet?” A válaszok kiértékelésekor nem örül az ember, mert a nevetségesnek látszó kérdésekből kiderül, hogy ez a kedvtelés bizony már a függőség határát súrolja.
Rosszabb, mint a tévé
Miért foglalkozunk ezzel a kérdéssel? Azért, mert sokakat érint. Nem normális, hogy két fiatal ember az ágyban fekve nem egymással foglalkozik, hanem az ölében tartott laptopot bámulja, a virtuális barátokkal beszélget vagy a világ híreit követi. Rosszabb ez, mint a televízió, és sokkal rosszabb, mint az olvasás, mert könyvvel a kezünkben egy csendes sarokban akár világokat építhetünk fel gondolatban. De a laptopot bámulva ugyan együtt vagyunk a párunkkal, mégis mérhetetlenül távol egymástól. A Chen-féle értékelés kimondja: Az internetfüggőség rontja az életminőséget, főként ha az ember párkapcsolatban él. A válás fő oka is lehet. A szülők még a gyermekeiket is elhanyagolják, nem szólva a szabad idő ésszerű eltöltéséről, a közös ebédekről, vacsorákról, amelyeket tartalmas beszélgetések szoktak követni.
Elvonja a figyelmet a játéktól, az öltözködésről, elrabolja az időt a táplálkozástól és az élő barátoktól.” Jusson eszünkbe annak a mexikói asszonynak az esete, akit huszonöt év börtönre ítélt a bíróság, mert annyira belemerült a számítógépes játékokba, hogy hároméves kislánya éhen halt mellette.
De nem kell ilyen szélsőséges eseteket említenünk ahhoz, hogy rádöbbenjünk: az internet igenis veszélyes, függőséget okoz, olyan, mint a kábítószer, hasonló az alkoholhoz vagy a kokainhoz. Erre utal egy másik jelenség, a prokrasztináció (halogatás) iránti növekvő érdeklődés (a prokrasztináció azt jelenti, hogy betegesen halogatjuk elvégzésre váró dolgainkat, mert mindenáron szörfözni akarunk az interneten), valamint a tanácskérések áradata arról, hogyan lehet gazdaságosabban beosztani az időnket, elrendezni a feladatainkat. A szakemberek erre egy meglepő dolgot tanácsolnak: kapcsoljuk ki a számítógépet.
Kapcsoljunk ki
Leo Babauta Összpontosítás című könyvében életvezetési tanácsokat ad (ilyen blogot is vezet). Rámutat korunk kommunikációs problémáira és hibáira. „Nemcsak hogy sokkal többet vagyunk on-line, mint régen, hanem eszközeink is vannak hozzá, hogy bármikor és bárhol kapcsolódni tudjunk az internethez: vannak ügyes telefonjaink, tabletjeink, laptopunk…” Leo Babautának megoldási javaslatai is vannak arra nézve, hogyan végezhetünk több dolgot egyszerre. Ezzel a szemlélettel azonban szembeállítja az önuralom művészetét. Azt tanácsolja, válasszuk ketté a munkaidőt és a szabadidőt, a családdal töltött időt. És legelőször is sajátítsuk el a számítógép kikapcsolásának művészetét. Nem azt állítjuk, hogy Leo Babautának mindenben igaza van, de javaslatain érdemes elgondolkodni. A következő tanácsa is fején találja a szöget: „Kapcsoljuk ki a telefonunkat, és a jelen pillanatra figyeljünk.”
A változtatást valahol el kell kezdeni. Megtehetjük például azt, hogy otthon bevezetjük az internetmentes vasárnapokat, vagy szerda este hat után kikapcsoljuk a mobilunkat. Hogy ez lehetetlen? Nem is. Lilla mondta el, hogy egyszer otthon felejtette a mobiltelefonját. Az első percben dühöngött, kétségbeesett, és háromszor végigkotorta a kézitáskáját. Aztán elkezdett beszélgetni a barátaival, és olyan jót beszélgettek, mint már régen nem. Azóta időről időre elfelejti magával vinni a telefont. Mert ki lehet fontosabb, mint az az ember, aki akkor éppen velünk van?
