Bolond ötlet, hogy levelet írjunk a testünkhöz? Lehet. Részben. De ha elgondolkodunk rajta, talán ez lesz életünk legfontosabb levele.
Közel ötven éve cipel a testem. Kihordott és megszült két gyereket, megtett sok százezer lépést, és én eddig teljesen figyelmen kívül hagytam. Mintha halhatatlan, sérthetetlen, fáradhatatlan lenne.
Mint egy hiperaktív munkamániás, űztem, hajszoltam, dolgoztattam éjjel-nappal, félkész ételekkel etettem, miközben egyedül csak azzal törődtem, hogy a többiek legyenek jóllakottak, elégedettek, ápoltak. A fejemet csóváltam, amikor a barátnőim gyógyfürdőkbe jártak (holott nem is voltak betegek), masszázzsal, pedikűrrel, manikűrrel és ki tudja, mi minden mással pátyolgatták magukat. Nekem elég volt, ha járhattam az erdőt – legyen meg a napi 8000 lépés, akkor minden rendben.
Azaz – egyáltalán nincs rendben. Jelezték ezt az évek óta tartó gyötrelmes migrének. Az utóbbi években már olyan erős volt a fejfájásom, hogy orvoshoz kellett fordulnom. „Felírok önnek egy jó erős fájdalomcsillapítót, bár mindig jobb, ha megelőzzük a migrént” – mondta az orvosnő. Ez a megjegyzés úgy szíven ütött, mintha azt mondta volna, hogy rákos vagyok.
És akkor rádöbbentem: eljött az ideje, hogy egy dolgot feltétlenül megtanuljak. Egy olyan dolgot, amit már régen tudnom kellene. Azt, hogy nemet tudjak mondani. És észrevegyem a testem jelzéseit, melyek egyike éppen az említett migrén.
Be kellett látnom, hogy már semmilyen tekintetben nem bírok annyit dolgozni, mint régen. És nem szabad hagynom, hogy emiatt lelkifurdalásom legyen. Egyszerűen el kell fogadnom.
Már nem bírok fél éjjel virrasztani. Már nem ugorhatok minden kérésre, mehetek bele olyan helyzetekbe, amelyekről előre tudom, hogy végzetesen felizgatnak. Nem szabad olyan emberekkel szóba állnom, akik leszívják minden energiámat. Értelmetlen veszekednem a Facebookon, bizonygatnom az igazamat, ami senkit nem érdekel. Más szóval: meg kell tanulnom nemet mondani másoknak – és igent mondani a testemnek! Különös dolog ez: mintha az utóbbi években kiszakadt volna a zsák szája, én pedig lelkileg érni kezdtem.
Elmeedzők ideje
Az emberek szívesen vájkálnak mások életében, sőt jól meg is élnek belőle: mint mondjuk az „elmeedzők”, a coachok (tisztelet a kivételnek, azoknak, akik tisztességes szakemberek, és valóban segítenek). Ki vagyunk éhezve a lélek ápolására – ám ez jó! Az emberiség történetében talán először veszünk komolyan olyan dolgokat, mint a gyerekkori trauma, a szülő-gyermek közti érzelmi kapcsolat, a szorongás vagy a depresszió, amelyekhez mind lelki, mind gyógyszeres kezelés szükséges. Például az 50 pluszos emberek életében először fordul elő, hogy nyíltan mernek beszélni a gondjaikról, hogy le tudják győzni magukban a félelmet, és szakemberhez fordulnak... Hiszen még olyan világban nőttek fel, amikor csak a „bolondok” jártak pszichológushoz, és a pszichiátriai intézetet „bolondokházának” nevezték. Az volt a trend, hogy a „normális” ember maga megoldja a problémáit. És sok ember meg is oldotta. (Nem úgy, mint most, mikor minden nehézségből traumát kreálunk. De ez már más téma...)
Egyszóval kanyarodjunk vissza oda, hogy az embernek nemcsak lelke van, hanem teste is. Paradox módon nehezebb helyzetben vannak azok, akiknek eddig semmiféle testi bajuk nem volt, szinte nem is tudták, hogy van testük. Nemrég még én is ezek közé az emberek közé tartoztam. S ha nem jöttek volna a migrénes rohamok, talán nyolcvanéves koromig sem veszek tudomást a testemről.
Tehát, kedves testem, eljutottam oda, hogy még mindig jól működsz, csak már gondozásra van szükséged: megfelelő ételekre és elegendő alvásra. És arra, hogy figyeljek rád. Ezentúl meg fogom hallani, ha jelzel, és nem engedem, hogy a benned lakó elme uralkodjon rajtad. Már nem akarom megváltani a világot, nem dolgozom napi húsz órát, és nem akarok mindenkit boldoggá tenni a környezetemben.
Csak magamat akarom boldognak látni.
És persze téged.
