Megmentem a házasságomat (vagy nem)

Minden kultúrában jelen van a hűtlenség és a hűség – mint korlát. Ez ma felfesleni látszik. A szex ma odáig redukálódott, hogy jó érzés vagy nem jó érzés, a többi nem számít. A szex fogyasztási cikké vált. Az ENSZ-anyagokban látjuk, hogy már négyéveseket tanítanak maszturbálni.

Komoly mozgalmak harcolnak azért, hogy a gyermekeknek is joguk legyen a szexuális élvezetekhez. Lassan eltűnnek azok a külső keretek, amelyek közt emberi dolgainknak értelmük van. Ma, ha belemegy valaki egy házasságba, akármikor kiléphet, amikor már nem tetszik (vagy pont most nem tetszik) neki... Nincs semmi, ami értelmet vagy jelentést adna annak, amit tesz. Az emberek persze küszködnek azzal, hogy semminek nincs értelme, de hát mindenki így él. Ez van körülöttünk – mondják.

(© Patrizia Burra)

A 30 éves Sára vidám, mosolygós fiatalasszony, tele élettel, szerelemmel és vágyakkal. Vörös haja pezseg, tekintete mélységeket rejt, olyan, mint egy reneszánsz festmény. Olyan ember, aki nem  csak  megjátssza, hogy él – valóban élni akarja az életet. Nemrég belefogott egy főiskolába, mellette tésztákat gyárt, két keze mindig tele van munkával. Szép családja körül forog az élete, de ez nem magától értetődő. Sokat kellett adnia azért, hogy sokat kapjon. Sokat tett azért, hogy ne fussanak szerteszét. Megbocsátott a férjének, aki megcsalta.

– Munkahelyi szerelem volt a miénk, én az irodában ültem, ő üzletkötőként járt hozzánk – kezdi Sára a mesélést. – Épp egy kilátástalan kapcsolatban vergődtem. Régóta éreztem, hogy ez már nem vezet sehová, van ilyen, hogy a másik már nem is vesz észre. Péternek mély, depresszív hangulatai voltak, s mikor beborult neki az ég, ki tudtam volna futni a világból. Én egy vidám ember vagyok, aki a napsütést szereti, és szívből örül az életnek. Szóval akkor már leesett a tantusz, hogy valószínűleg ő sem lesz az igazi, nem tudtam volna vele elképzelni a holtomiglan-holtodiglant... Akkor jött be a képbe Balázs. Néha összefutottunk, de nem sokszor. Aztán egyszer rám írt ebéd időben: „Jó étvágyat!” Vicces volt, megköszöntem, és beszélgetni kezdtünk.

Sokan azt hiszik, ha megtaláltuk a társunkat, akkor akár hátra is dőlhetünk. Onnan már működik minden magától. Pedig nem. Onnantól már csak elrontani tudjuk. Tanulunk, dolgozunk, hatások érnek; közben vagy elfejlődünk egymástól, vagy próbálunk együtt jobbá válni. Ám a szeretet nem ilyen egyszerű képlet. Pont akkor kell legjobban szeretni a másikat, amikor az „nem érdemli meg”. A szeretet nem olyan dolog, amit ki kell érdemelni. Az igazi szeretet a hitványt is szereti.

– Te egy világszép lány vagy, a férjed egy nagy mackó. Nem ilyen párt képzeltem volna melléd. Mivel varázsolt el?

– Határozottan vidám pasi benyomását keltette. Akkor már egyértelmű volt, hogy le kell zárni az előző kapcsolatomat. Addig nem is történt köztünk semmi, de utána járni kezdtünk. Nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában.

– Nagyon fiatal anyuka voltál, ami ma egyáltalán nem szokványos. Az első gyerek szerelemgyerek volt?

– Én mindig tudtam, hogy fiatal anyuka szeretnék lenni. Huszonkét éves koromban, mikor összegabalyodtunk Balázzsal, már tűkön ültem. Megbeszéltem vele, és egyáltalán nem volt ellenére az apaság, pedig alig múlt 24. Belevágtunk egy saját vállalkozásba, stílusosan egy esküvőszervező cégbe. Egy rózsaszín felhőn ültünk, az első közös karácsonyunkon –  három hónapja voltunk akkor együtt – már a közös jövőt tervezgettük. Megfogant a kisfiunk, én pedig erős lélekkel vettem az akadályokat. Megpuhult a méhszájam, szerencsére a végén a méhlepényem lekerült, majdnem fedte a méhszájat. Volt min izgulni, Balázs nehezen viselte, hogy itt-ott beborult az ég felettünk. Tévedés ne essék, ő is akarta a gyereket, de talán maga sem tudta, hogy mi történik benne – a férfiak nehezen néznek szembe az érzéseikkel. Megszületett Tomika, hatalmas volt a boldogság. Az elején minden jól ment, sőt két szoptatás között – pedig iszonyúan fájt a mellbimbóm – megint a fodros felhőkön lebegtem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy gond lesz velünk.

– Mi történt, mi változott meg? Vagy semmi kézzelfogható dolog nem történt, csak az idő dolgozott ellenetek?

– Én otthon voltam a babával, minden nap ugyanúgy telt. Monotonitástűrésből nem jól vizsgáztam, mert jöttek a mélypontok. Beköltöztünk a városba, egy szürke panelrengeteg legközepébe: és rám zárult a kalitka. A nagymamák dolgoztak, senki nem nyitotta rám az ajtót, a barátnőim még javában buliztak. Mikor a párom hazajött a munkából, futottam volna százfelé, de inkább csak durcáskodtam. Kiderült, hogy csip-csup történeteim süket fülekre találnak nála, még a cinege se érdekelte, amit ott etetgettünk az ablakban. A lelkizést nem szenvedhette, pedig én lementem párszor mélymerülésbe – egy stresszes férfi meg nagyon nem szereti az ilyet. Csak én akkor még nem tudtam, hogy mi miatt stresszel, hisz mindene megvan. Jöttek a veszekedések, piti kis ügyekben egymásnak mentünk éles szavakkal. De soha nem mondta meg, hogy mi a baja. Ha bármiféle vitánk volt, rám csapta az ajtót. Nem beszélt.

– Túl korai volt a felelősség, ami egy babával jár? Hogy látod? A kortársai még csavarogtak, az Instán lapozgatták a kitárulkozó lányok képeskönyvét, neki meg ott volt a családja. Ugyancsak nyomhatta a vállát a teher...

– Lehet. Talán még nem volt kész vagy érett a gyerekre, nem tudom: de sok volt neki az egész. Rájöttem, hogy ő kudarcként éli meg minden súrlódásunkat, nem tud mit kezdeni velem, velünk; s minden egyes nappal nő benne a feszültség. Én meg egyre jobban felhergelődtem. Mikor egyedül voltam, néztem a falat tehetetlenül, ha pedig megjelent, nyomtam a falhoz, hogy „oldjuk meg, beszéljük meg, csináljunk valamit”. Nekem társra van szükségem, férjre, apára! Régen is olyan voltam, hogy nem bírtam az elhallgatást, kiszimatoltam, ha valami nem volt rendben, és szóltam. Nem bírtam soha a szőnyeg alá söprést. De nem tudtam őt kiszedni ebből a ki nem mondásból. Hazajött a munkából, a kezébe nyomtam a gyereket, és csak mondtam, mondtam a magamét... De ő nem értette meg, hogy mire vágyom, mit szeretnék. Nem is érdekelte, belőlem meg eltűnt a derű és az édesség, amit régen annyira szeretett. Már meg sem kérdezte, hogy mi volt ma otthon, hogy telt a napunk... Semmi. Egy sivatag lett a lelkem, már nem zöldelltem; s ebből az állapotból épp az mozgatott ki, ami belelökött. Elkezdtem figyelni, hogy mit csinál, mikor otthon van.

Egy pár ül a mellettem levő asztalnál. A fejemet forgatom, nem tudok máshova ülni. A nő halkan sír, kérleli a férfit, hogy legyen hozzá jó. Adjon neki pénzt, hogy tudjon felépítkezni, tudja felnevelni a két gyereküket, ne semmizze ki. Huszonhárom év után váljanak el szépen, hogy a gyerekek érdekében később is le tudjanak ülni egy asztalhoz. A nő vékony, szinte elfújja a szél; a férfi mogorván sármos. Az öt perc alatt, míg őket hallgattam, megszakadt a szívem..

– Jól értem, hogy voltak jelek, melyekre gyanakodni kezdtél?

– Feltűnt, hogy egyre jobban belemélyed a telefonjába, felneszel, ha az pittyen. A női megérzésem megsúgta: itt van valami... Vagy valaki. Mikor számonkértem, mindig megmutatta a mobilját, de nem találtam benne semmit. Magamat hibáztattam ilyenkor: mit parázok, hogy lehetek ilyen? Hiszen minden nap hazajön, amúgy meg bent gürcöl a cégben, sűrű a napi menet, éjjeli kimaradásai nem voltak. Viszont egyre később járt haza, és arra hivatkozott, hogy sok a munka, nem talál embert, aki segítene. Hatalmába kerített a zöld szemű szörny, tudtam, hogy itt van valami. Már nem éreztem, hogy mellette szeretve vagyok, értékes ember vagyok. Mindig működik bennem a felhajtóerő, ha kihívás van: mi legyen most? Menjek haza a gyerekkel? Ő kifordult minden beszélgetésből. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.

– Mikor derült ki az igazság? Mert gondolom, az lett a vége, hogy mégsem lett vége...

– Ahogy mondod. (Nevet.) Mindig minden kiderül. Épp szórakoztak a nappaliban, az apa és a fia, nevetgéltek, bohóckodtak, mire felzümmögött Balázs mobilja. Abbahagyta a játékot, kisietett az előszobába. Én jövet-menet voltam a hálóból – nem látta meg, hogy megálltam mögötte. A mobilja kijelzőjére pillantottam, s az tele volt szívecskével, sok-sok szívecskével. Melléhajoltam, és beleolvastam a csevegésbe. Határozottam erotikus volt a hangnem... Egyértelmű volt, hogy miről van szó: írt a nője, ő meg benne volt az emocionális felhőben, azért nem vett észre engem. Nem pánikoltam be, csak azt éreztem: itt a százszázalékos bizonyosság. Kihúztam magam, s azt éreztem: lesz, ami lesz, állok elébe. Ő viszont, velem ellentétben, bepánikolt. Jó félórás huzavona következett, nem vallotta be azonnal, hogy megcsalt, sírás is volt. Nem adtam neki időt: Ha nem mutatod a telefonodat, akkor azonnal összepakolok, és hazamegyek a szüleimhez a gyerekkel. Tudta, hogy komolyan beszélek. Végül odaadta. Beleolvastam, és elkapott a hányinger. Kívülről láttam magunkat; kattogott az agyam, hogy ez tényleg megtörténik, és velünk történik... De végre nevén neveztük a dolgokat. Az egyik munkatársával csalt meg, akit én is ismertem, virágkötő volt a nő, együtt dolgoztak. Egy vadmacska volt, elvált nő, legalább nyolc évvel idősebb: ragadozó tekintet, méteres vörös karmok, hidrogénszőke haj, miniszoknya, párducmintás pulcsi... Én anyuka voltam, a mellemben épp belövellt a tej. Na, ő teljesen az ellentétem volt.

(© Patrizia Burra)

– Mit éreztél akkor? Összeértek az igazságaitok, hisz az övé is napvilágra került...

– Szíven szúrt az igazság. Fiatal voltam, mindig törődtem magammal, sportoltam, csinos voltam, csak ez az anyukaélet lemerített... Aznap egész éjjel nem aludtam, forgolódtam. Balázst szigorúan a kanapéra száműztem. Másnap reggel összepakoltam és hazaköltöztem. Nagyon fájt, a világ kifordult a négy sarkából. Balázs startolt, fél óra múlva utánunk jött. Én akkor nem azon rágódtam, hogy mi lesz a folytatás, csak azt tudtam, hogy van egy közös gyerekünk. S Balázs jó apa volt, ezt el kellett ismernem. Csodák csodája, le tudtunk ülni egymással szemben, s meg tudtuk beszélni a dolgainkat. Izzott köztünk a levegő. Elmondta, hogy nem tudja nélkülünk elképzelni az életét. De hát akkor mi volt ez?

– Mit tudott erre mondani?

– Annyit mondott, hogy egy ideje már nem tudott rám nőként nézni, s megzavarodott, hogy mi ez. Mi történik vele? Nem volt felkészülve a babára, a monoton életre. Fogalma sem volt arról, hogy ilyen lesz az együttélés, hogy vége a szabadságunknak. De most rájött, hogy hibát követett el, főleg azzal, hogy nem mondta ki, mit érez.

Nehéz volt neki nap mint nap egy elégedetlen és frusztrált anyával és egy síró csecsemővel szembesülni, akik mind a ketten akartak valamit... S pont tőle, akinek magával is súrlódásai voltak.

– A mai napig együtt vagytok, később összeházasodtatok, s született egy ébenfekete hajú, szép kislányotok is. Ezek szerint megbocsátottál neki?

– Igen. Hisz annyi szinten össze vagyunk kapcsolódva. Megbocsátottam neki, de ki kellett érdemelnie minket. Be kellett bizonyítania, hogy ezek után is közünk van egymáshoz, s tudunk valamit kezdeni a közös életünkkel. Mondtam neki, hogy egy ideig még kivárok, aztán majd eldöntöm, hogy mi lesz velünk... Visszaköltöztem a lakásunkba, s elkezdődött egy nehéz, de sok szempontból termékeny időszak. Ő megtanulta kimondani a sérelmeit, az összezördüléseket is saját magával. Elkezdtünk beszélgetni. Azóta nincs ajtócsapkodás meg kifordulás az ajtón. Sokkal jobban odafigyel arra, én hogyan érzem magamat, átveszi a gyerekeket, amikor kimegyek a lányokkal, hogy feltöltődjek. Nyáron elmentünk a tengerhez, nagyon jól éreztük magunkat. Tepert ezerrel, hogy megnyerje a kegyeimet. Az én szívem is hajlott felé, békülni akart, így a végén összeházasodtunk. Minden sikerült terv szerint, azóta férj és feleség vagyunk.

– Változott valami köztetek a válság hatására? Mi más, mint előtte, vannak új szokásaitok?

– Azóta én is átértékeltem sok mindent, nem türelmetlenkedem mindjárt, hogy „ide nekem az oroszlánt is”. Igyekszem jó társa lenni, nem hárítom rá a felelősséget, hogy egyes-egyedül ő felelős mindenért. Sokat gondolkodtam azon, mi kellett ahhoz, hogy meg tudjak neki bocsátani. Talán az is közrejátszott, hogy még nagyon fiatalok voltunk, nagyon az út elején voltunk. Lehet, hogy 5-10 évvel később már nem adtam volna neki második esélyt; addigra lefárasztottak volna más csalódások más kapcsolatokkal. Mivel a barátnőim közül én szültem elsőként, nekem senki nem mesélte el, hogyan kell a kismamaságot túlélni; mennyi türelem, elnézés kell hozzá – s akár egy csalódás is benne lehet a pakliban. Túljutottunk a válságon, mert én is akartam, ő is akarta: nem hagyott fel az ostrommal, hogy visszaszerezzen bennünket. Ma azt mondom: ha még egyszer megcsal, biztos, hogy elhagyom, mert akkor nagyon nem azonosak az erkölcsi értékeink. Hisz van egy szép családja, kedves, helyes felesége... Arra nem tudok válaszolni, mi lett volna velünk, ha nincs közös gyerekünk, vagy Balázs hezitálni kezd, hogy kit válasszon. Akkor valószínűleg elhagytam volna.

(© Tanaka Tatsuya)

– S meg tudsz bízni benne?

– Sokáig kérdéses volt számomra, hogy meg tudok-e majd bízni benne ezek után. Nem akartam a mobiljában kutakodni, én valódi bizalmat akartam. Amikor összeházasodtunk, még ott bujkált bennem a kisördög. Ma viszont azt mondom, hogy teljes a bizalom. Megbocsátottam. S most sokkal szerelmesebb vagyok belé, mint az elején, ő meg sokkal inkább a társam. Ő is nagyot változott.

– De ő mit mond erről?

– Nemrég kiderült, hogy egy barátunk – kétgyerekes apuka – nyíltan csalja a feleségét. A hír hallatára a férjem összezuhant. Miért nem érti, hogy nem éri meg? Csak ezt mondogatja... Meg lehet bocsátani, lehet harcolni, ha van értelme... Ám van az a szint, aminél lejjebb nem érdemes menni. Egyik nőnek sem szabadna azt gondolnia, hogy vele ezt meg lehet tenni. Mi, nők higgyük el, hogy az ilyesminek következményei vannak. Egy bocsánatkérés soha nem elég.