Nyugaton és Magyarországon a bíróságok mellett mediátorok működnek, akik válás esetén segítik békésen, szelíden elrendezni a konfliktusokat. A mediátor nem tanácsokat ad, mindössze közvetít a felek között, hogy azok meg tudjanak egyezni a vitás kérdésekben. Nálunk a mediáció még gyerekcipőben jár, nagyon kevés bíróságon működik mediátor. A módszerről Mészáros Krisztinával (Dunaszerdahely) beszélgettünk, akinek a nevét a Nőnek lenni jó mozgalom kapcsán ismertük meg.
A mediátor nem ügyvéd, de rendelkeznie kell minimális jogi tudással. Nem közgazdász, ám szüksége van gazdasági ismeretekre. Nem pszichológus, de elengedhetetlen, hogy értse, mi zajlik az emberekben. Mivel nagyon sok feszült és nehéz helyzettel találkozik, ezért kellő önismerettel is rendelkeznie kell, hogy ő maga ne sérüljön, illetve a saját érzelmi világát távol tudja tartani az adott konfliktustól.
(© Stephan Schmitz)
– Hol és mikor találkoztál először a mediációval?
– Amikor Ábel fiam 2 éves volt, akkor egy elég intenzív időszakát éltem az életemnek. Nagyon aktívak voltunk a Mert nőnek lenni jó polgári társulásunkkal, ennek ellenére szerettem volna fejleszteni magam. Akkor ugyan megvolt már a coachvizsgám, de éreztem, hogy nekem ez nem elég ahhoz, hogy segítőként aktívan merjek tevékenykedni.
– Hol képezted magad mediátorrá? Hogy néz ki ennek a folyamata Szlovákiában?
– A Comenius Egyetemen nyílt akkoriban egy posztgraduális mediátori képzés, mely összesen 8 hónapot vett igénybe, s a végén mediátori vizsgával zárult. Ám ha valaki hivatalosan is mediátorként szeretne működni, be kell kerülnie az igazságügyi minisztérium nyilvántartásába. Ennek feltétele a vállalkozói engedély, illetve hogy legyen saját weblapja. Emellett évente továbbképzéseken kell részt venni.
Szlovákiában jelenleg több ezer regisztrált mediátor van, ám azok száma, akiknek ez az egyetlen és elsődleges hivatása, körülbelül 100. Egy új keletű szakmáról van ugyanis szó, egyelőre kevesen tudnak a létezéséről.
– A képzés után hol kezdtél el dolgozni?
– Először a Dunaszerdahelyi Járásbíróságon jelentkeztem, hogy számíthatnak rám aktív mediátorként. Ezenkívül a Dunaszerdahelyi Járási Hivatal gyámügyi osztályával, vagyis a gyermekvédelemmel vettem fel a kapcsolatot, ahol már nagyon várták, hogy a járásban végre legyen egy aktív mediátor.
– Ebben az időszakban tehát nem működött aktív mediátor a járásban annak ellenére, hogy szakemberből nincs hiány?
– A hivataloknak sajnos számtalan olyan esetük van, ahol gyermekvédelmi kérdésekben nem tudnak előrelépni, mert nincs, aki tárgyalna a szülőkkel. Előfordulnak olyan esetek, amikor a bíró látja, hogy a törvény szerint miként kellene eljárni, ám ez a döntés érzelmileg nagyon megterhelő lenne vagy a gyerek, vagy az egyik szülő számára – ilyenkor kaphat szerepet a mediátor. Sajnos kevés az olyan eset, mely a bíróságon keresztül kerül hozzánk, és ezen esetek túlnyomó többségénél már hatástalan a mediátor.
Mészáros Krisztina (© Göndör László)
– Mi ennek az oka?
– Még egy 4-5 éve tartó pereskedésnél is lehet megoldásokat találni – de nem abban a fázisban, amikor a felek egyetlen célja az, hogy megsemmisítsék egymást. A mediátor csak addig a pontig tud segíteni, amíg a jelenlévők még látnak esélyt egy olyan megoldás megszületésére, ami mindkettőjük számára elfogadható.
– Jellemző az, hogy az egyik fél nyitott lenne a párbeszédre, ám a másik elutasító?
– Igen, sokszor előfordul, hogy az egyik fél lát esélyt a megoldásra, a másik viszont teljesen elzárkózik. A passzív félt már az első találkozásnál fontos meggyőzni az együttműködés hatékonyságáról. A legtöbben egyébként a hol vagyok, mit szeretnék, mit és miért csinálok?- kérdésekkel sincsenek tisztában. Nem tudnak szembenézni a válaszokkal. Ez mögött leggyakrabban az bújik meg, hogy az emberek pontosan tudják, hogy ha megtalálnák a megoldást, akkor az a csata végét jelentené, tehát sokkal egyszerűbb lenne az életük – de milyen az élet viták, feszültség és ellenállás nélkül? Sokan pedig egyszerűen feljogosítva érzik magukat arra, hogy büntessék a volt párjukat; ellenségként tekintenek rá, nem a konfliktus másik résztvevőjeként.
– Még mindig a nők azok, akik hamarabb fordulnak szakemberhez?
– Igen. A férfiak nehezebben szánják rá magukat, hogy szakemberre bízzák a kapcsolati nehézségeiket, kríziseiket. Én senkit sem kényszeríthetek a mediációra, még akkor sem, ha az illetőt a bíróság küldi hozzám. A nyitottabb fél ilyen esetben sokat tehet az ügyért: elmagyarázhatja, hogy a mediátor pont abban segít, hogy felismerjük, milyen helyzetben vagyunk.
Egy olyan személy, akiben mindketten megbízhatunk, mert nem célja eldönteni, ki a bűnös és ki az áldozat, hanem csak kísér bennünket addig, míg megoldást nem találunk.
– Ha a hezitáló fél is hajlandó elmenni hozzád, az már fél siker?
– Igen, és a munkám során még nem fordult elő, hogy valaki az első ülés után bezárkózott volna és többször nem jött el. A férfiaknak legalább akkora igényük van rá, hogy valaki odafigyeljen rájuk, illetve biztonságban felvállalhassák azt, amit éreznek, mint a nőknek. Fontos, hogy a mediáció során mindkét fél azt érezze, hogy neki ott helye van. Varázspálcám persze nincs, így hát a feleknek kemény munkát kell fektetniük abba, hogy az előrelépés megtörténjen.
– A segítő szakmákkal kapcsolatban nagyon sok tévhit él az emberek fejében. Volt neked is hasonló megtapasztalásod?
– Az egyik leggyakoribb tévhit az, hogy a segítő szakembereknek nincsenek magánéleti problémáik. Ez természetesen nem igaz. Én sem tudok mindig, minden magánéleti konfliktusban és nehézségben helyesen reagálni. Néha nekem is hosszabb ideig tart megtalálni a racionális megoldást. Az évek során viszont rengeteget fejlődtem: sokkal mélyebb nyitottsággal, előítéletektől mentesen tekintek az emberekre. A cselekedeteiket, a kommunikációjukat egy állapotnak látom, amely alakítható, a múltjukat pedig kiindulási alapként kezelem. Még az egyértelműen bántalmazó kapcsolatoknál is próbálom nemcsak az áldozatot megérteni, hanem azt is, hogy a bántalmazó hogyan juthatott odáig, hogy már csak ezek az eszközei maradtak.
– Milyen nehézségekkel találhatják szemben magukat a megoldást keresők?
– Sajnos sokszor tapasztalom azt, hogy az embereket gyakran a tudat alatt megbúvó mély meggyőződések mozgatják. Például valaki azt feltételezi a volt párjáról, hogy biztosan gyűlöli őt. Mikor megkérdezi tőle, miért gyűlöli, hol rontotta el, már nem kap őszinte választ, mert addigra annyiszor magyarázták rosszul egymásnak az érzéseiket, hogy már nem akarnak egymás megértésével próbálkozni. A mediáción viszont éppen erre van tér és lehetőség: az egy védett közeg, ahol őszintén ki lehet mondani, meg lehet kérdezni azokat a dolgokat, melyek mélyen bennünk vannak. A mediátor pont ezt segíti elő a megfelelő kérdésekkel. El sem tudjuk képzelni, milyen megkönnyebbülés látszik a feleken egy jól végzett mediáció után!
– Mit tapasztalsz, mik a leggyakoribb válási okok?
– Minden eset egyedi. Sok mindent befolyásol, hogy milyen mintákat hozunk gyerekkorunkból, milyen a személyiségünk, az érési folyamatunk, a tiszteletre és hálára való képességünk, hogyan fogadjuk el a gyengeségeinket és állunk ki magunk mellett. Azt látom, hogy hosszú éveket töltünk egymás mellett úgy, hogy a valódi érzéseinkről nagyon keveset és ritkán beszélünk, s ha mégis, akkor nem megfelelően. A kommunikáció hiánya hatalmas szakadékot képes okozni a párok között. Csak feltételezzük, mit érez a másik, de igazából nem tudjuk, mert nem kérdezzük meg tőle nyíltan. Emiatt sajnos a felek hosszú távon eltávolodnak egymástól, aminek következtében már nem is párkapcsolatról, inkább csak együttélésről beszélhetünk. Régen persze ez volt a természetes: „nem volt szokás” elválni, így rengetegen élték le úgy az életüket, hogy nem voltak boldogok.
– Meg tudod erősíteni azt, hogy a mediáció lényege nem az, hogy a párok mindenáron együtt maradjanak?
– Igen, ez így van. Valakinek éppen abban tudok segíteni, hogy eljusson a válás válóságának feldolgozásáig. Hogy azt érezze, volt tere és ideje kimondani az érzéseit, lezárni magában a folyamatokat. Egy párkapcsolati mediáció sosem úgy indul, hogy „na akkor válunk”. Inkább azzal keresnek meg, hogy mentenénk, ami menthető. Vannak, akik valóban méltósággal tudják elengedni egymást, képesek feldolgozni a válás tényét és szembenézni a következményekkel. Ezek a válások a gyerekek szempontjából is kevésbé megterhelőek. Ha nem készülünk fel érzelmileg, ha nem vállaljuk fel a saját felelősségünket, akkor olyan konfliktusokhoz juthatunk el, amelyek negatívan befolyásolják a gyerekeink érzelmi világát.
– Általában hogy vágnak bele a felek egy mediációs folyamatba?
– Az emberek többnyire meg tudják fogalmazni, mit várnának el a másiktól, mitől lenne jobb nekik az adott kapcsolatban. Az nagyon jól hangzik, ha az egyik fél azt mondja, szeretne többet beszélgetni – ám ha a beszélgetés a vasárnapi ebédről fog szólni, az aligha viszi előre a kapcsolatot. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, konkrétan miről szeretne beszélgetni.
Sokan panaszkodnak arra, hogy nem érzik a párjuk részéről az őszinte kíváncsiságot és érdeklődést. Sokszor csak megszokásból kérdezzük meg, hogy van a másik, de igazából nem érdekel minket a válasz. S ezt a másik érzi.
– Miben látod ennek a jelenségnek az okát?
– Ebben a felgyorsult világban még arra sincs idő, hogy önmagunktól megkérdezzük, hogy vagyunk. Ha saját magunkat nem tudjuk meghallgatni, akkor nem tudunk odafigyelni a másikra sem. Az se jó hozzáállás, ha a másiknak csak azért tesszük fel a kérdést, mert azt várjuk, hogy utána visszakérdezzen – akkor az már nem a teljes odafigyelésről szól. Fontos, hogy egy beszélgetés során ne mondjuk meg a másiknak, mit kellene éreznie vagy tennie. Ne adjunk tanácsot, ha a másik nem kéri – egyszerűen próbáljunk meg csak jelen lenni! Vele lenni, a szemébe nézni és az érzéseiről kérdezni.
– Meg lehet az embereket változtatni?
– Az ember bizonyos határokon belül képes a változásra, de csakis akkor, ha saját elhatározásból próbálja meg. Nem lehet valakit gyökeresen megváltoztatni: kiirtani a mintáit, művileg átformálni a gondolkodásmódját, a kialakult énjét. Amit megtehetünk, hogy nyitogatjuk a szárnyait – ezáltal történhet minőségbeli változás. Egyébként abba is gondoljunk bele: miért akarjuk egyáltalán a másikat megváltoztatni? Nekünk erre miért van szükségünk? Ez is az önismereti folyamataink lecsapódása: Kit választottam tudatosan vagy tudattalanul magam mellé és miért?
– Mit tanácsolsz azoknak, akik vállalkoznának a mediátorságra, de bizonytalanok?
– Fontos leszögezni, hogy a mediátor egyedül nem képes sikeres munkát végezni – csak azzal tud jól együttműködni, aki saját maga is változást akar. De van egy „varázserőnk”: megtaláljuk az embereknek azt az énjét, aki tud és mer küzdeni azért, hogy jobb minőségű életet élhessen. De hogy végül milyen eredménye lesz a folyamatoknak, az csakis az egyénen múlik. A mediátor célja az, hogy a nehéz élethelyzetekben az észszerűséget képviselje, emellett érzelmileg is támogató közeget teremtsen, amelyben megszülethetnek a működő megoldások, melyek képesek tartós javulást hozni. Hiszen ezek a megoldások két olyan ember egyezségén alapszanak, akik szabad akaratukból, közös célok mentén döntenek.
