A zselízi kastélyt kastélynak mondják, bár inkább csak kúria, hiszen nincs rajta emelet. Jól ismerem az épületet, hiszen zselízi kisgyerekként éveken keresztül e falak közé jártam nap mint nap: itt voltam óvodás.
Gondolhatnánk, hogy nem sokra emlékszem azokból az évekből, de nincs így. Sok emlék velem maradt.
Pontosan vissza tudom idézni, hol volt a folyosó, ahol levettük a cipőcskét, hogy papucsba bújva szaladjunk játszani a magas mennyezetű termekben. Emlékszem a hosszú órákra, amelyeket a keskeny ovis ágyon álmodozással töltöttem, ki-kitekintve a hátsó udvar közönyös, szürke szobraira. (Nemigen tudtam ugyanis aludni.)
Még most is érzem, milyen boldog önfeledtséggel szaladtunk le a kastély előtti dombon, egészen a patakpartig.
A dombon fapadok sorakoztak, a patak túlpartján színpad állt. Ezen a színpadon az ovis búcsúműsorban én voltam a kis barna bundás maci, aki szomorúan búcsúzott el a játékoktól, a pajtásoktól, az ovitól. Mennyire izzadtam a júniusi forróságban a jelmezem alatt! Igen, erre is emlékszem.
Meg arra is, hogy az árnyas fák alatt egy tavaszi napon szép ruhás hölgyek pihentek, kezükben napernyő, hajukon kalap, és kisasszonyos ruhájukban alig tudtak mozogni. Az elegánsan öltözött úriemberek mellett pedig lovaskocsi állt két pej lóval, kocsissal a bakon. Éppen egy történelmi filmet forgattak ezen a mágikus helyen, néhány méterrel odébb forgott a kamera... Elvégre grófi kastélyban voltunk, ahol valamikor krinolinos grófkisasszonyok sétáltak: kicsi lábuk surrogott, ahogy földet ért, s az ablakok mögött lírai zene szólt, hisz maga Franz Schubert zongorázott ott...
Divatos lak rizalittal
Iskolás éveimben is sokszor megfordultam a parkban, a május elsejei felvonulás után itt néztük végig a műsort, de az Országos Dal- és Táncünnepélyt is itt, a park színpadján tartották egészen addig, amíg az amfiteátrum fel nem épült.
Időközben azt is megtanították velünk, hogy az Esterházyak nyári pihenésre használták az amúgy divatos lakot, ezért a kastélyépület kicsi volt. Négy szárnyból áll mindössze, középen belső udvarházzal.
A fő homlokzatot kiugrás, rizalit díszíti, ebben található a főbejárat az oszlopokkal. A grófék azonban élénk társasági életet éltek, ezért érkeztek ide neves előkelőségek, s későbbi hírességek is, mint például Franz Schubert, aki először 1818-ban töltött itt egy nyarat.
A zaklatott életű muzsikus a nyugtató környezetben jól érezte magát: romantikus dallamainak táptalaja maga a káprázatos angolpark volt, ahol reggelente sétált és lovagolt.
Elbandukolt ahhoz a különleges fához is, amelyik a park csodája és ékessége volt. Az öreg kocsányos tölgy nyolcszáz éves volt ekkoriban, s öt és fél méteres odvában kis manóházat rendeztek be, ahol 12 ember is elfért. (A tölgymatuzsálem később egy vihar miatt dőlt ki.)
A romantikus zeneszerzőnek ez a fakastély igazi ihletforrásként szolgált, ahogy a kert nyugtató harmóniája is.
Este kis ágyamban sokszor elképzeltem, hogyan is taníthatta zongorázni a grófkisasszonyokat ez a bátortalan, magába forduló (nem éppen férfiszépség) zseni. Itt komponálta egyik legszebb művét, a Litániát is. S ugyan kevés emberrel tudott elmélyülten beszélgetni (hisz az itt lakók többsége csak magyarul tudott), azért jól érezte magát Zselízen.
„Akárcsak egy isten, úgy élek itt, s komponálok, mintha ennek így kellene lennie” – írta. Esténként a zeneteremben gyűltek össze a háziak és vendégeik, s a vacsorát a házi zenekar muzsikája tette felejthetetlenné.