Nevedben a sorsod, tartja a mondás. A gyermeket váró szülők hónapokon keresztül évődnek azon, hogy is nevezzék utódjaikat. Nevünk, ahogy bemutatkozunk, vagy egy hivatalos dokumentumban használjuk, sokat elárul rólunk. Meghatároz bennünket, mások számára is láthatóvá, elérhetővé tesz. Mi pedig oly mostohán és – megkockáztatom – ostobán bánunk vele.
Lajos bá’ a szomszédomban lakik. Egy hétköznapi, egyszerű ember, akinek a személyi igazolványában Alojz Kováč szerepel. A nyugdíját a posta Kovács Alojz névre hozza, ő pedig Kovács Lajosként mutatkozik be. Csak a postás és a felesége tudja róla, hogy szülei Alajosnak keresztelték. Gyakran saját magunk sem vagyunk tisztában azzal, kik vagyunk valójában, hogy is hívnak bennünket. A nőknél is ugyanez a helyzet. Ott van például Lajos bá’ felesége, Ági néni, aki felvette a férje nevét. Hivatalos okmányaiban Agneša Kováčováként szerepel, aláíráskor azonban Kovácsnét ír. A leveleit Kovács Lajosnénak címzik, ő maga pedig gyakran mutatkozik be leánykori nevén, Németh Ágiként.
– Mikor megkérték a kezem, az igen után rögtön leszögeztem, megtartom a nevemet – kezdi Kata. – A választottam családneve ugyanis Retkes. Semmiképp sem akartam a szépen hangzó Andrássy nevet egy ilyen kétértelmű és tréfás névre lecserélni. A páromnak nem igazán tetszett ugyan az ötlet, de mit tudott volna tenni? Aztán két évvel később megcsalt, és elváltunk. Nem is lehetett volna jobb döntésem annál, hogy megtartottam a nevemet. Egy életre gúnyolódás céltáblájává váltam volna egy olyan ember miatt, aki nem szeretett eléggé.
– Mindig büszke voltam a nevemre, és legfőképp a családomra, amellyel együtt viseltem – mondja a kétgyermekes Szilvia –, ezért is ragaszkodtam hozzá a házasságkötés után is. A kompromisszumok híve vagyok, ezért a lánykori nevem mellé felvettem a férjemét is. Hat éve vagyunk házasok, de még mindig nehezemre esik leírni vagy kimondani a teljes nevemet. Mind a mai napig Kőrösi Szilviaként mutatkozom be.
Ági esete teljesen más. Ha megkérdezik tőle, hogy hívják, azt feleli Németh Károlyné. A férje nevével azonosítja magát, s a saját keresztnevét elfelejti. Mindenben alárendeli magát férje akaratának: úgy főz, öltözik és él, ahogy azt a teremtés koronája elvárja tőle. A házasságkötéssel Ági megszűnt létezni: Budai Ágnes nincs többé.
– Mit jelent számunkra a nevünk? – kérdeztük Hunčík Péter pszichiátertől, a kisebbségi lét szakértő ismerőjétől.
– A nevünk az identitásunk alapja, az a fogalom, mely alapján megkülönböztetnek bennünket. Téves az az elképzelés, hogy a nevünket véletlenszerűen kaptuk. A csoportterápiák legelső gyakorlata rögtön a nevekről szól: ilyenkor megkérdezzük, hogy miért kaptad a neved, és milyen hozzá a viszonyod, érzelmi kapcsolatod. Az emberek nagy része nem gondolkozik ilyen kérdéseken, és nem is tudja, hogy miért hívják úgy, ahogy. Eszébe sem jut, hogy a szülei az ő nevével igenis közölni szerettek volna valamit. Sokszor egy mélyen gyökerező családi tradíció szabta meg a névválasztást: így lettek az elsőszülött fiúk például Lászlók vagy Györgyök, a lányok pedig Máriák vagy Erzsébetek. A tradícióhoz egy hagyományos értékrend is társul. Máskor az ellenállásukat és nemzeti azonosságukat jelezték azzal, hogy a szlovák számára lefordíthatatlan neveket választottak, például a Zoltánt vagy az Anikót. Elgondolkodtatóak a férfinevek női változatai, mint a Petra vagy a Martina. Ilyen nevű gyermekek esetében gyakori, hogy a szülők fiút vártak, de lányt kaptak. Egyértelmű az üzenet, mely az esetek többségében fiús nevelést is jelent.
– A házasságkötések túlnyomó százalékában az ifjú feleség felveszi férje nevét. Jelent valamiféle nehézséget a nők számára hozzászokni az új nevükhöz?
– Az a tapasztalatom, hogy a hölgyek zömének ezzel nincs gondja. Boldogan veszik föl a férjük nevét, és örülnek annak, hogy megszabadultak leánykori nevüktől. Leánynevüket ugyanis alacsonyabb rendűnek tartják. Ennek oka a neveltetésben és a tradícióinkban rejlik, hiszen a nevelés még mindig azt sulykolja a gyerekbe, hogy a hajadon lány vagy az egyedülálló nő kevesebb, mint férjezett társai.
– Vannak nők, akik teljes identitásukat – még keresztnevüket is – feladják, s a mindennapi érintkezésben férjük nevével definiálják magukat.
– Nincs azzal semmi baj, ha egy feleség Kovácsné Kiss Borbálaként mutatkozik be. Ezzel jelzi, hogy ő igenis tartozik valakihez, ugyanakkor ragaszkodik a saját identitásához is. A problémák az én olvasatomban ott kezdődnek, ha valaki Kovács Jánosnéként jelentkezik be. Nálunk ez szerencsére ritka eset, Magyarországon azonban még – a vezető pozíciót betöltő hölgyek körében is – mindennapos. És sokszor ezek a karriert befutott nők az egyenjogúság élharcosainak titulálják magukat. Akkor miért diszkriminálják magukat azzal, hogy lemondanak a saját nevükről? Szerencsére a fiatalabb generáció a jelenséggel szemben karakán ellenállást tanúsít.
– A szlovákiai magyarok többségnek általában két neve van: egyik a hivatalos, a szlovák hangzású, a magyar nevét pedig a civil kapcsolatokban használja.
– A kisebbségi névhasználat nemcsak az azonosulás kérdését vetik föl, hanem szélesebb mezőből nézve magában hordozza a kisebbség fennmaradásának kérdését is. ’89 előtt azzal is infantilizáltak bennünket, hogy nevünket nem használhattuk úgy, ahogy szerettük volna. Eldöntötték rólam, hogy én csak Peter lehetek, Péter semmiképp. A rendszerváltás új jogokat biztosított nekünk, de mi lustaságból, kényelemből vagy félelemből (vagy amiatt, hogy majd pénzbe kerül) nem használjuk ki a lehetőségeinket. Információim szerint a szlovákiai magyaroknak eddig alig 7 százaléka élt törvény adta jogával, és kérte nevének magyarosítását.
Jogosnak érzem a kérdést: beszélhetünk-e itt asszimilációról? Asszimilálódunk mi mindenféle külső nyomás nélkül is. Egy könnyed vállrándítással lemondunk a legalapvetőbb identitásképző faktorunkról: a nevünkről.
Vicces nevek
Nem igazán szép, ha valakit neve miatt nevetünk ki, de a magyar nyelv humora családneveinkben is megmutatkozik. Szép számmal vannak olyan neveink, melyek mosolyt csalnak az arcunkra. Csak néhány vezetéknév a teljesség igénye nélkül: Szőrös, Büdi, Retkes, Bögyös, Husi, Gatyás és Punczi, valamint Kombi, akinek a felesége a legjobb, hiszen ő a Kombiné. Vannak, akiknél a teljesen hétköznapi családi és utónév párosítása eredményez tréfás nevet. Szinte hihetetlen, de valós személy Végh Béla, Skoda Felícia vagy Farkas Piroska.
Hogyan viseljük mi, nők a nevünket?
A szerkesztőségünkbe érkezett levelek bizonyítják, hogy a női, illetve asszonynevek viselése terén elég nagy káosz uralkodik. A magyar nemzetiségű asszonyok sokszor a magyar szokásjog szerint a férjük teljes nevét használják asszonynévként. (Például Nagy Józsefné – pedig ilyet a hazai jogrend nem ismer.)
Ritka az olyan eset, mikor a nők meghagyják leánykori nevüket. Pedig a magyar történelemben erre sok példa volt: vegyük csak Szendrey Júliát vagy a hős Zrínyi Ilonát, II. Rákóczi Ferenc feleségét. Kövessük tehát az ő példájukat, s őrizzük meg azt a nevet, amelyet megszoktunk és megszerettünk, s amelyre (meglehet) kicsit büszkék is vagyunk – főleg, ha szép hangzású.
