Akinek szép gyermekkora volt, annak mindig van egy Léli-szigete. Az a hely, ahol a legszebb nyarakat töltöttük, a tóban fürödtünk, egész nap csak játszottunk, és ahol szabadok voltunk, mint a madár. Íme!
Mi most a legigazibb vakáció egyik színterét mutatjuk be, a Léli-szigetet, két korosztály szemüvegén keresztül. Milyen egy tökéletes nyár? Horváth Róbert (52) Alistálon él, karbantartóként dolgozik, hobbiból pedig csodás fajátékokat készít. És igen, van egy hosszú karikás ostora, meg egy nehéz szűrt is varratott magának: mind a kettő olyan, mint amilyet a Léli-szigeten látott gyermekkorában.
Balra Horváth Róbi (egyik iskolatársával)
Ostort akartam!
– Abban az időben a táj érintetlen volt, még híd sem vezetett át a szigetre, csónakkal közlekedtek. Nem járt oda se traktor, se autó. Maga volt a földi paradicsom. Rengeteg jószág legelészett a szigeten: tavasszal egy komppal átvitték, ősszel pedig visszahozták őket. Sótömböket raktak ki nekik, mert az jót tett az emésztésüknek. Mi is sokszor belenyaltunk, megkóstoltuk, mert olyan szépen csillogott! Volt víz bőven, nem úgy, mint most! Fából készült ladikkal jártunk. Én tizenhárom éves koromban kaptam meg az első ladikomat, az édesapám készítette. Izgalomból volt elég, mert minden évben jött a zöld ár, s akkor az egész szigetet elöntötte a víz. A juhokat és a marhákat kimenekítették, az őzek pedig úszni próbáltak a part felé. Mikor lement az ár, sok ottrekedt állat tetemet találtunk.
– A szigetnek minden zegzugát ismertük és elneveztük: volt a Macskalyuk (ez egy nagy gödör volt), a Befolyás (a sziget közepe, innen árasztották el a szigetet, ha szárazság volt) és a Lapos. Tudtuk azt is, hol terem a legfinomabb alma, körte és szilva. A nap első sugaraival keltünk, s egész nap a szigetet kerültük, ladikoztunk, fürödtünk, a tisztáson a fák között fociztunk. Estére teljesen elfáradtunk. A Laposban sátrat építettünk pokrócból, és „indiánosdit” játszottunk. Winnetou akart lenni mindegyikünk! Itt tanultam meg késsel dobni, dárdát használni és íjjal lőni. Ezeket mind magunk készítettük, nyílvesszőket és fapuskákat gyártottunk. Az erdőben erődöket, bunkert építettünk fából, gallyakból és lapulevélből.
Anyukám kikísért minket reggel a partra, és mi aztán egész álló nap a Dunában fürödtünk!
– Nagy élet zajlott bent Nagylélen, a faluban is: ennek mi, gyerekek „szemfüles” szemlélői voltunk. Délután a felnőttek mindig kiültek a kocsma elé, és meséltek vég nélkül. Mi pedig a kultúrház előtti betonon kergetőztünk, „szitakötősdit” játszottunk, és vártuk, hogy mikor kapunk egy kis csokit. Az a nap volt a mi ünnepünk! Forró nyarakon meg minden a pancsolásról szólt. Anyukám kikísért minket reggel a partra, és mi aztán egész álló nap a Dunában fürödtünk! Nem volt hínár, szemét és fa a vízben, mert kivitte a Duna, ami állandó mozgásban volt. A mostani hídnál, balkéz felől húzódott az Aranysziget. Ott sorakozott vagy 40-50 ladik, ott mosta Horváth István bácsi az aranyat. Mindig kérdezgettük, hol van arany a szigeten, de soha nem árulta el nekünk. Mint minden aranyász, ő is féltékenyen őrizte a titkát. A Duna fövenyéből mossa az aranyat, ennyit tudtunk csak.
– A legszebb emlékeim közt őrzöm még a juhászt, akinek hét méter hosszú karikás ostora volt. Az állatok reggel elmentek legelni, ő meg este felállt a töltésre, kettőt-hármat csattintott az ostorral – és máris jöttek vissza a jószágok. Ez volt a hívó szó. Hosszú éjjeleken erről álmodtam, s azóta mindig csak arra vágytam, hogy nekem is lehessen egy ilyen karikás ostorom! Elloptuk a gyeplőt, s abból készítettünk magunknak ostort. Felnőtt koromban aztán beszereztem egy igazi karikás ostort, s mikor csak ránézek, mindig eszembe jut róla a gyermekkorom, az idill, amiben mi ott, Nagylélen éltünk.
Etűdök Lehel szigetéről
Pomichal Krisztián (Dunaszerdahely) már későbbi generáció, de ő is csodaföldnek látja a „Szigetet”. Édesapjával – akinek mint újságírónak sokan ismerik a nevét – rengeteget barangoltak Lélen.
– Én csak vendég voltam a faluban, mindig a nagyszüleimnél töltöttük a vakációnkat. S lassan ez a sziget lett az én Tüskeváram. Ha a természetrajza nem is lett volna elég, partjai mellett ott rozsdásodott a történelem. Már a római korban őrtorony állt itt, és a csehek felett aratott győzelme után itt táborozott Lehel vezér. Alacsony vízállásnál pedig egy hajó kandikált ki a Duna vizéből. Az öregek úgy mesélték, hogy egy aknára futott német szállítóhajó roncsai. Sosem engedték, hogy kiússzunk hozzá. (Végül egy hideg télen a feltorlódott jégtáblákon édesapámmal meg a bátyámmal kimásztunk a roncshoz.)
Pomichal Krisztián: A helyszínen apuval
– A holtágak tele voltak hallal, reggeltől estig kint lehetett ülni a pecabot mellett. Ha meguntuk a horgászatot, békászni mentünk, kacsázni a folyópartra, vagy csak nekiálltunk dagasztani a combig érő iszapot, és azon nevettünk, hogyan böfög a talpunk alatt a mocsár. Akkoriban mindig tele voltam megannyi rovarcsípéssel: csak úgy rajzottak a szigetben a szúnyogok. Édesapámtól a pipafüst, tőlünk az ipari mennyiségű szúnyogirtó tartotta távol a vérszívókat. A pipa működött, a szúnyogirtó, sajnos, nem. Úgy néztünk ki mindig, mint egy dalmata, amikor este nagyanyám fogkrémmel bekenegette a csípéseinket...
– Így éldegéltünk mi itt nagy harmóniában a természettel! Mikor apámnak végleg elege lett a szertelenségeimből, öregapámat hívta segítségül. Ő mindig egy nagy kövön üldögélt, ott élvezte a természet csöndjét. „Menjetek el fürjtojást keresni!” – ez volt a megoldás. Úgyhogy nagyapám kézen fogott, és két-három órára belevesztünk a sziget vadonjába. Fürjtojást, persze, sosem találtunk, ám olyan élményeket éltünk át, mint amilyenekről Fekete István regényeiben lehet olvasni. Komoly szerepük van ezeknek a nagyapámmal tett hosszú sétáknak abban, hogy biológus lett belőlem.
Manapság sok szülő abban a tévhitben él, hogy a gyerek idejét mindig be kell osztani. Tévedés! „A tanulási szakaszok után pihenőt kell tartani, hogy a tudás berendeződhessen az agyunkba. Ez pedig pihenés közben megy a legjobban.”
A nyár akkor csodálatos egy gyerek számára, ha nem kell semmit csinálni. Nincs benne kötelesség, csak semmittevés. Manapság sok szülő abban a tévhitben él, hogy a gyerek idejét mindig be kell osztani. Tévedés! „A tanulási szakaszok után pihenőt kell tartani, hogy a tudás berendeződhessen az agyunkba. Ez pedig pihenés közben megy a legjobban” – mondja Vekerdy Tamás pszichológus.
Szóval, amennyit tudunk, legyünk a gyerekkel, kiránduljunk, tegyünk olyasmiket, amiket év közben sohasem. „Amúgy meg hagyjuk békén őket.” Ha a gyerek horgászni akar, horgásszon, ha csak heverészni, heverésszen, de ne a tévét vagy a számítógépet bámulja, mert ettől nem lesznek igazi emlékei. (Ezeket inkább csak használni tanulják meg, de ne vegyék át az uralmat felettük.)
–derzsi, pomichal–
