Kezdetben volt a pánik – március elején az iskola egy világháborús hírközponthoz hasonlított. Mi, tanítók értesültünk először az iskolák bezárásáról, a rendezvénystopról. Én ekkor még csak ott tartottam, hogy a szülői értekezlet délutánjára mégsem kell dadát intézni...
Nyugalmam egyrészt annak volt köszönhető, hogy ismeretterjesztő csatornákon kívül nem nézek tévét, kedvenc rádióadóm rövid híreibe csupán a lényeg fér bele, a Facebookon pedig szelektív látást alkalmazok. „Médiamentes” állapotban leledzettem hát. Azért a károgók nem kerülték el a figyelmemet, ők szinte lubickoltak a negatív információtengerben. Persze igazuk lett.
(Forrás: pinterest.com)
Bezárták az iskolákat, ovikat és a boltok többségét. Az emberek, karakterükhöz mérten, más-más módon reagáltak a helyzetre. Aki eddig szeretett tájékozott lenni, az most híradóssá vedlett át, és a legapróbb részletekig képben volt. Az alapból sokat panaszkodóból igazi vészmadár lett: szerinte mind éhen halunk, és különben is, Nostradamus előre megjósolta, hogy ez lesz... Aztán ott van Humor Herold, akiből dőlnek a „koronás” poénok. Néhányan enyhén hipochonderré és konteófüggővé váltak: mindig az összeesküvés-elméleteket kutatják. Ám akit eddig is nehéz volt bepörgetni, az most is higgadt maradt. Várta a sült galambot.
A második hullám
Amikor kiderült, hogy maszkban kell közlekedni, kitört a második pánikhullám. Mégis honnan vegyünk maszkot? Kétségbeesés, hárítás, önsajnálat váltotta egymást. Én régi anyagmaradékból, netes útmutató segítségével, kézzel megvarrtam néhány maszkot a családtagoknak. (Hozzátenném, hogy foltozáson kívül nemigen szoktam varrni.) Ekkor még nem gondoltam arra, hogy ezzel a tettemmel igazi hős leszek.
Volt, aki kijelentette: valójában tud ő varrni, de olyan régen használta a varrógépet, hogy inkább rendelt az interneten harminc euróért reszpirátoros maszkot...
A polgármestert majd meglincselték: hogyhogy nincsen ingyen maszk? Aztán előléptek a ködből a varrónők – mint az Armageddon című filmben a hős asztronauták –, és végre elkezdtek maszkokat gyártani. Meg voltunk mentve! Ez volt az első alkalom, hogy komolyan megdöbbentem.
Őseink kontinenseket népesítettek be, monumentális kőépítményeket hagytak ránk, az építéshez nem használtak emelődarut, katedrálisokat húztak fel a két kezükkel, vitorlás hajóval szelték át a tengert, nagyanyáink kézzel köpülték a vajat... 2020-ban végre rájöttünk, hogy van még tű és cérna, és talán mi magunk is megvarrhatnánk azokat a bizonyos maszkokat. A varrónők éjjel-nappal dolgoztak – ám a kritika így sem maradt el. Volt, aki mélységesen felháborodott, hogy a város által kikézbesített borítékon nem jól szerepelt a családtagok vezetékneve. Na ne..
Összecsapás!
Ez volt az a pont, amikor mélyen elgondolkodtam a Homo habilis (ügyes ember) és a Homo sapiens (értelmes ember) kifejezések közti különbségen. Vajon milyen arcot vágnának elődeink, látva szerencsétlenkedéseinket?
Mikor aztán átálltunk az online tanításra, nagyon más lett a téma. A tanár ott állt a szülővel szemben, és feszültség vibrált a levegőben... Egyesek sokallták a leckét, mások szerint a lefotózott házi nem igazi tanítás. Most légy okos, Domokos! Mindkét oldalnak igaza van. Nehéz élő visszacsatolás nélkül átadni a tananyagot, ráadásul mindezt főpróba nélkül, élesben. (Az online tanításnak külön metodikája van, s mi most csak rögtönzünk, másra egyelőre nincs lehetőség!) Rendesen el sem köszöntünk egymástól a gyerekekkel, olyan gyorsan történt minden! Kollégáimmal az első hetekben laptoppal a kezünkben közlekedtünk a lakásban, telefonunk a töltőn lógott a rengeteg üzenet miatt. A háborgó visszajelzések senkinek sem tettek jót – a nebulóknak sem.
Rotyog a fazék, mi meg tanulunk
Ez most nagyon más, mint mikor egy betegség után pótol a diák. Nem küldhetjük el a „full” leckét, csak hogy letudjuk a dolgot. Az élet sem áll meg otthon. Zúg a mosógép, rotyog a fazék, gyűlik a mosatlan edény. Én épp szobatisztaságra szoktattam utolsó gyerekemet, plusz a tavaszi nagytakarítás kellős közepén álltam, mikor beütött a karantén... Nem akartam visszatáncolni, így a leckeírás közben ott állt mellettem a felmosóvödör.
Voltak pillanatok, amikor legszívesebben beültem volna az autóba, hogy jól kiordítsam magam. A mélypont az volt, amikor a nagy káoszban elfelejtettünk bevásárolni és húst kiolvasztani, így reszelt alma és Bebe keksz volt az ebéd. (Három gyerekkel!)
Ekkor úgy döntöttem, okos enged, szamár szenved. Egy héttel később már ott tartottam, hogy délig kész volt a lecke... Mikor kávéval a kezemben kimentem a gyerekekkel az udvarra, hallottam felcsendülni a Queen dalát: We are the champions! Maradjunk annyiban, hogy a „home” tanítás és tanulás egyik félnek sem kellemes.
Maradj otthon!
Az első két hétben (ugye, először ennyiről volt szó) az emberek titkosrendőrség módjára ellenőrizték egymást. Lakótelepünk olyan kihalt volt, hogy már-már a vadnyugaton éreztem magam. Rövid távon könnyű hősködni az otthon maradással, no de hosszú távon? Az otthonülő vagy a magányos farkas aligha észlel számottevő változást. Az extrovertált bezzeg közel áll a becsavarodáshoz. Akár minden család írhatna egy karanténnaplót. Ahol egy gyerek van, ott az a bibi, hogy az egyke szörnyen unatkozik. A többgyerekes családban őrültekháza van. Sok anyuka munka mellett házitanítóskodik. Az idősek félnek, netán magányosak. A külföldön élők kinn rekedtek. A gyerekek az osztálytársaik után sírnak... Az egyedülálló anyának kész logisztika már egy sima bevásárlás is. A karanténhétköznapokat pedig megkoronázza a bizonytalanság. Meddig tart még?
(Forrás: pinterest.com)
Nem adom fel, míg egy darabban látsz!
Nagyjából három hét elteltével kezdett megváltozni a közhangulat. Legalábbis környékünkön. Előtérbe került a humor, és már csak páran posztolnak negatív híreket (megint szörnyű hidegfront jön). Jó, hogy többségben vannak azok, akik nevetni akarnak. Kislányommal online „Ringatózunk”, énekkaros társaimmal egymást hívjuk ki egy kis videós éneklésre... A lakótelepen egy tehetséges fiatal srác koncertet ad a gitárjával. Minden este tapssal fogadják a lakók. A munkahelyek, iskolák, bevásárlóközpontok bezárásával divatba jött Rousseau jelszava: Vissza a természethez! Házunk szomszédos a városi stadionnal, amihez egy jókora rét is tartozik.
Mivel eddig csak mi és egy kutyás házaspár vettük igénybe, úgy éreztem: van egy privát, pitypangokkal teleszórt rétünk. Az utóbbi hetekben labdázókat, kocogókat, piknikezőket látok. A két íjász férfitól viszont felszaladt a szemöldököm. Hja, a karantén jót tesz a kreativitásnak.
Happy end?
Még mi is újítottunk: gyerekülést szereltünk a biciklimre. Az eladó azt mondta a férjemnek, hogy fél év alatt nem adott el ennyi biciklis kelléket, mint most. A bezártságnak hála, az emberek értékelni kezdték az apró örömöket, felfedezik városuk és községük romantikus mezőit és parkjait.
Happy end? Engem mindig örömmel tölt el, amikor a pozitív hozzáállás kerekedik felül. Sok helyen olvasom, hogy a járvány után már semmi sem lesz olyan, mint volt. Bizony, lenne mit átgondolni. A bolti eladó nem csak a karantén ideje alatt dolgozik vasárnap. Sok szülő a műszakozás miatt nem tölt elég időt a gyermekével. Pedagógiai módszereink alig változtak az eltelt évtizedekben. A labda fel lett dobva...
