Madi Ervin (22) gyermekkorában öt testvérével árván maradt, a nagymegyeri gyermekotthonban nőtt fel. A jó emberek sokat segítettek neki, mert látták szemében a fényt.
Szakácsnak tanult: ambiciózus, lelkes. Ma Hodosban él, községi lakásban a barátnőjével és újszülött kislányával, de öt testvérével – Andrea (23), László (20), József (19), Mária (15) és Tibor (14) – sem engedték el egymás kezét.
– Apukánk, anyukánk meghalt – kezdi a történetet. – Padányban éltünk, de sokat voltunk a „körinél”, a keresztanyunál is, aki szintén a faluban lakott. Anyut nagyon szerettük, de nem igazán tudott gondoskodni rólunk. Nem találta helyét a világban, és az italba menekült. Mi gyerekfejjel is tudtuk: ha iszik, az neki még rosszabb, mint nekünk. Ezért a testvéreimmel megkerestük a boros üvegeket, és kiöntöttük az alkoholt, vagy elcsentük anyu pénzét, és odaadtuk a körinek, hogy vigyázzon rá. Persze ezért mindig kikaptunk. Hatéves voltam, mikor anyu átment Magyarországra, hogy új életet kezdjen. Miután ő elment, mi egyedül maradtunk apuval.
– Hogy emlékszel ezekre a napokra?
– Nem volt rossz nekünk, csak gazdátlanok voltunk. Mindig kint játszottunk az udvaron. Igaz, nem voltak játékaink, mégsem unatkoztunk soha. Az egyik szomszéd fiúnak volt egy focilabdája, összebarátkoztunk vele, és napokig fociztunk. Mindegy volt, hogy hideg van vagy meleg, van a lábukon cipő, vagy nincs. Eleven, jókedvű gyerekek voltunk, kiszaladtunk a hóba, és hógolyóztunk. Nekünk jó volt úgy, ahogy volt, mást nem ismertünk.
Nyolcéves koromban kerültünk a nagymegyeri árvaházba. Akkor már csak ünnepekre vagy néha hétvégére mentünk haza apuval.
– Ki vitt be benneteket? Hogyan történt mindez?
– Épp nagy gyaloglásban voltunk, a köritől Alistál felé tartottunk. Egyszer csak megállt mellettünk egy nagy furgon, és beültettek bennünket. Senki nem mondta, hogy hova megyünk. Később kiderült, hogy a szomszédok bejelentést tettek, mert látták, hogy apunak nincs annyi pénze, hogy rendesen el tudjon látni hat gyereket. Akkor már két napja kerestek bennünket, de nem találtak minket otthon, mert mi épp menetben voltunk Alistál felé. Több megállót is beiktattunk, így sokáig tartott az út. Szerencsére együtt maradhattunk a testvéreimmel. Én és a nővérem voltunk a legidősebbek, próbáltunk vigyázni a kisebbekre. Pelenkáztuk a piciket, vagy járni tanítottuk őket. De minden jó volt, mert együtt voltunk!
– Anyukátok tartotta veletek a kapcsolatot?
– Nem. Nem keresett bennünket, vívta csatáját az alkohollal. Bele is halt szegény. Tavaly, amikor már nagybeteg volt, felkeresett a párja. El akartam menni érte, de sajnos, már késő volt.
– Apukád látogatott benneteket az otthonban?
– Igen, igyekezett, de 2013-ban meghalt. Nem bírta elviselni a sok rosszat, ami történt vele, és végső elkeseredésében öngyilkosságot követett el. Ezután már csak a keresztszüleimre számíthattunk.
– Hogyan teltek a mindennapok a gyermekotthonban?
– Gondoskodtak rólunk, mindig friss étel került az asztalra, segítettek a tanulásban. Tanulhattunk, játszhattunk, kimenőnk is volt. Ez bizalmi alapon működött. Engem például egyedül is kiengedtek a városba. Nagyon jó nevelőink voltak, valóban a szívüket osztották szét. Néha a karácsonyt is náluk töltöttük.
– Az évek során egyik testvéredet sem akarták örökbe fogadni?
– Mindig azt mondtuk, hogy mi szeretnénk együtt maradni. Hat gyereket meg senki nem fogad örökbe. A legkisebb öcsém és a kishúgom még az otthonban lakik, gyakran vendégül látom őket.
– Hány éves korodig voltál az árvaházban?
– Húszéves koromig. Szerettem volna kitanulni szakácsnak, az otthonból támogattak, lakást biztosítottak. Én pedig igyekeztem minden percet hasznosan eltölteni, néptáncoltam például a Csilizke táncegyüttesben – és különmunkákat vállaltam, hogy pénzt keressek. Sok saját pénzt, mert lakásra spóroltam. Építkezéseken segédkeztem, fát vágtam, kertészkedtem. A zsebpénzemből is próbáltam félretenni. Tavaly júniusban aztán megkaptam Hodos községtől ezt a szép lakást (körbemutat).
S ma már saját családom is van, egy édes kislányom. Kell ennél nagyobb boldogság? Mindig erről álmodtam. A munkámat szeretem, az árvaházban sokat tüsténkedtem a konyhában, szívesen főztem a többieknek. Szeretem látni, hogy ízlik az ételem.
– Az otthonban felnövő gyerekek közül kevesen tanulnak tovább. Téged mi ösztönzött?
– Tudtam, ha vinni akarom valamire az életben, akkor dolgozni kell érte. Tanultam például, hogy aztán jó munkahelyem legyen.
– Hogy tudtad feldolgozni azt, hogy árván maradtatok?
– Bárhogy volt is, mi boldog gyerekek voltunk. Nekünk elég volt az, amink volt. Idővel, ahogy nagyobb lettem, megértettem persze, hogy mi történt velünk. Ma inkább arra gondolok, ami előrevisz, nem a rossz dolgokra. Például hogy a két öcsém és a kishúgom is táncol, és a nővérem minden fellépésünkön ott ül. Ezért jó, ha az embernek sok testvére van (mosolyog). Nem szoktam beszélni erről senkinek. Eddig csak a közeli barátaimmal osztottam meg a történetemet. (Fotó: Dömötör Ede)
