Minden külön értesítés helyett: ismét elkezdődött egy új tanév.
A nyár az nyár. Még a tanárnak is. Szeptemberben ő se vágyik vissza a katedrára. Inkább kampányt indít a Facebookon, hogy hosszabbítsák meg a szünidőt. Aztán mégis, mikor elkezdődik, örömmel és optimizmussal felvértezve, a nemzeti jelképekkel felékesített tantermekben nekivág az újabb tanévnek.
(© Особиста)
Most is, mint előző évben, csak abban reménykedik, hátha ez könnyebb lesz, mint az előző. Igazán a gyerekekre figyelhet, és nem kell annyi más dologgal bajlódnia. Hátha nem lesz annyi ellenőrzés, felmérés, bonyodalom... Pedig lesz. Mindig több és több. Idén sem marad idő a játékra, a fejlesztő gyakorlatokra, csak a tananyag száraz átadására van (ha van) mód. Miközben ott van a rettegés a tanár lelkében: mi lesz, ha egy felmérés megállapítja, hogy hiányosság van a rendszerben... Mondjuk: a magyar gyerek nem tud szlovákul. Majd azt hiszik, hogy benne van a hiba.
A szlovákoktatás ma minden iskolaigazgató rémálma. Ettől rettegnek ma a legjobban. Ezért aztán a szlovák nyelv érdekében a többi tárgy háttérbe szorul. Persze, ez nem új keletű probléma. Mindig azokat a tantárgyakat rakták előre, amelyekből ellenőrzésekre számítottak: a matematikát, a szlovákot, a magyart és újabban gőzerővel az idegen nyelveket. (Amelyeket sok helyütt szakképesítés nélkül tanítanak, mert hát az angol szakosok nem a bokorban teremnek, mint az iskolaügyi reform feltételezi). A szlovák azonban mára vezető szerepbe került.
Az senkit sem érdekel, hogy a tornász meg a matematikus tanítja biológiára meg történelemre gyermekeinket. Ezek egyáltalán nem fontos tantárgyak, ezért csökkentett óraszámban tanítják őket...
A pénzt így az igazgatók például biológia szakos helyett a szlovák szakosokra költik. Kinek kell ma biológia meg történelem! (Természetből úgyis egyre kevesebb van, a szlovák történelemre meg elég pár óra. Ja, hogy a gyerek magyar? De hát ez kit érdekel, Szlovákiában élünk!) A mutatók meg valahogy mégsem javulnak. A pedagógus minden iskolaév kezdetén reménykedik, hogy a lehető legtöbb időt töltheti azzal, amihez igazán ért: a tanítással. De mint mindig, idén is téved. (Lassan minden tanár mellé titkárnőt is állíthatnának, mivel az évek során úgy megnőtt a papírmunka. A titkárnő feladata lehetne az írásbelik elemzése, a kimutatások, statisztikák összeállítása, iktatása.)
Merthogy ma egy tanárnak ez is a dolga! Meg az, hogy jó pszichológus, szociális munkás, speciális pedagógus, számítógépzseni és néha bankár legyen.Csupa olyan dolog, amelyekre sosem tanították – csak számon kérik tőle. Mindemellett kénytelen kreditekért harcolni. Na de, ha jól végzi a dolgát, a tanító jutalmat kap. Persze nem a fizetésről beszélek! Az már lassan büntetésszámba megy. A gyermekektől kapott szeretetre és bizalomra gondolok. A diák hálás teremtény, igazán jószívűen tudja jutalmazni a pedagógusa pozitív megnyilvánulásait.
A pedagógus számára nincs annál jobb érzés, mint mikor növendékei beavatják őt a bizalmukba, megosztják vele a számukra fontos történéseket, a kisebbek esetleg meg is ölelik a tanító nénit, és megkérik arra, hogy rajzoljon valami szépet az emlékkönyvükbe. (Ha nem lesz szép, annak is örülni fognak.)
Aztán ott a tanítónap meg az év vége. Egy-egy szál virág attól, akitől nem számítunk rá, és elolvadunk. Szipogva búcsúzunk a diákjainktól – gyermekeinktől, s néha ők is tőlünk. Ennél már csak az a nagyobb jutalom, ha a szünidőben az utcán is megismernek bennünket. Ilyenkor érezzük: megérte. Valahogy úgy, ahogy Teréz anya mondta: „Amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. A nélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.”
