Életemben először néztem végig a naplementét. Pedig, amióta megszülettem, nagyjából tízezer alkalmam lett volna gyönyörködni benne...
Hétvégén egy meglehetősen szikár hársfának támaszkodva, a telefont a zsebembe szúrva élveztem azt a látványt, amelyet egyetlenegy fotó sosem tud visszaadni. Mert amikor ilyen természeti csodában van részünk, akkor nem csupán a látványt élvezzük, hanem a hozzá tartozó érzést is. Nosza, engedjük közel magunkhoz!
Vasárnapra ébredés
Igazán csodás vasárnapra ébredtem. A levegő még hűvös volt, de a függöny rései közt besurranó fény egy kellemes nap ígéretét hordozta. Kabátba bújtam, majd egy hatalmas bögre forró teával a markomban kiültem a teraszra.
Miközben az ablakpárkányon egy poloskát falatozó, hatalmas sáskát figyeltem, vagy egy órán át azon gondolkoztam, mit fogok csinálni aznap. Végül a semmi mellett döntöttem.
Néha kell a semmittevés. Jót tesz a léleknek, főleg akkor, ha nyugtalanság és tettvágy nélkül is képesek vagyunk rá.
Az ember ül, némán bambul kifelé a fejéből, és hagyja, hogy az elméjébe tévedő mindenféle gondolat csak átutazó legyen nála, ne horgonyozzon le. Ez a legnehezebb része a semmittevésnek: útjára engedni a gondolatokat, nem pedig addig csavarni azokat, míg aztán a szorításuk futásra kényszerít bennünket... Szóval, a vasárnap a semmittevésről szólt. Először a teraszon, utána a vízparton tettem a semmit. Közben persze ettem, mert evés nélkül még a semmi sem megy.
A nap végére egy elég meredek domb tetejére tévedtem. Azt gondoltam, rajtam kívül senki se lesz ott, ám nagy volt körülöttem a nyüzsgés. Emberek piknikeztek, bringáztak, a kutyáikkal rohangáltak, az alattunk elsuhanó vonatokat lesték. Egy apró kávézóból kávé, forró csoki és teasütemény illatát hozta a szél. A levegő nevetéssel és boldogsággal telt meg. Egy arcon se láttam szomorúságot, csak felhőtlen vidámságot. Meg néha bosszúságot, amikor az ökörnyál ezüstös szálai valakinek a hajába gabalyodtak. Fotók készültek, a háttérben a naplemente ezerféle színben izzó varázslatával.
(© Behshad Arjomandi)
Amikor a fényes korong egyre lejjebb csusszant az égen, valahogy mindenki megdermedt, és az útját figyelte. Sokan – köztük én is – megpróbáltuk ezt a pillanatot telefonjainkba, fényképezőinkbe zárni, ám csakhamar rájöttünk, hogy nem holmi törékeny készülék memóriájába, hanem a sajátunkba kell elraktározni.
Egészen hihetetlen volt...
..., ahogy hirtelen elhallgatott a tömeg. Addigra már nem csak a fotózásról, de még egymásról is megfeledkezve figyeltük a napot, amíg csak el nem tűnt a homályosan derengő dombok mögött.
Az aranyozott narancssárgából rózsaszínre, majd lilára váltott, aztán szürkéskék lett, közben a levegő is lehűlt.
A pokrócok visszakerültek a csomagtartókba, a kávézóban pedig a kávéfoltos csészék, a padlóra hullott morzsák hirdették, hogy néhány perce még mindannyian egy csoda részesei voltunk. A pillanatban ÉLTÜNK! Így, nagy betűkkel.
Egyszerűen kizártuk a körülöttünk kavargó világot, s amikor vége lett, még az idegenek is egymásra mosolyogtak. Hiszen tudták, hogy ha más nem is, egyetlenegy dolog biztos, hogy holnap ismét felkel a nap, újabb lehetőségekkel megajándékozva bennünket.
