,,Öt éve egyedül élek. Nem vagyok se magányos, se elégedetlen vagy elhagyatott. Valójában nem hiányzik nekem semmi. Rengeteget kellett tanulnom, hogy a hideg zuhany után össze ne csapjanak fejem fölött a hullámok."
Ezzel kezdte vallomását olvasónk, Zsuzsa. És folytatta: „A válásom után én is keresztülvergődtem az összes stáción, már ahogy a könyvekben meg van írva: az önsajnálaton, a szorongáson, a teljes lemondáson keresztül a rezignálásig, amikor már a szemedet sincs kedved kinyitni. Gyűlöltem az egész világot. Ez teljesen normális. Aztán jön egy nap, amikor az ember megbékél a helyzetével, lenyugszik, megbocsát, hátat fordít addigi életének. Akkor egy másik élet kezdődik, de ennek meg kell tanulni a szabályait. Ha nem sikerül, baj van.”
(© Daniel Jaroszek)
Üres a lakás
A legrosszabb volt abban a lakásban maradni, ahol tíz évig éltem a férjemmel. Aztán valaki azt tanácsolta, hogy mindent rendezzek át. Sok holmit eladtam, és új bútorokat vettem. Ezekhez nem fűződtek közös emlékek. Ez a lépés szükséges volt, hogy a fejemben is változás következzen be. Érzelmi leltárt készítettem. A régi konyhabútorral a néhai főzések emlékét is kitöröltem, ráadásul a zsírpárnáimtól is megszabadultam.
Az első hónapokban a közös ágy bizonyult a legnagyobb ellenségnek. Minden este eszembe juttatta, mi történt, s hogy most egyedül fekszem benne. Rosszul aludtam, és mindig fáradt voltam. Az ágynak is mennie kellett. Vettem egy másfeles ágyat az IKEA-ban. Minden elfért rajta, amire szükségem volt: a könyveim, a tévé, a DVD, a hifitorony távirányítója, az éjszakai krémem és a levendulacsokor a vánkosom alatt, hogy jobban aludjak. Új szatén ágyhuzatokat is vettem (a férjem ki nem állhatta a szatént), három vánkosom is van az ágyban, mindegyik más színű. Úgy alszom, ahogy akarok. Igaz barátom lett az ágyam. Ettől kezdve kellemesen teltek az éjszakáim. Már „csak” a hétvégekkel volt baj. Reggel üres lakásban ébredtem, és előttem állt két üres nap.
Aztán egyszer azt mondta a barátnőm: Ismersz valakit, aki mindig pontosan olyan programot szeretne, amilyet te? Oda menni, ahová te akarsz, azt enni, azt csinálni, amit te akarsz? No látod! Végre fölfedeztem, hogy van egy kedves, megértő barátnőm: saját magam. Kezdtem hinni magamban.
Aki hallgat – győz
Egyszer-kétszer megégettem magam, ezért ma már nem mondom el senkinek, hogy egyedül élek. Mert mindjárt azt kérdeznék: És hogy állsz a szexszel? Pedig pillanatnyilag nem keresek, nem kínlódom, nem szenvedek. Akinek jó a házasélete, olyan, mint a jóllakott ember, nem hisz az éhezőnek. Akinek meg rossz a házassága, nem akar hinni. Ő attól fél, hogy sose bírná ki egyedül. Mondjam azt, hogy jó dolgom van, nem kell mindennap főznöm és beadnom a közösbe a fizetésemet? Inkább elkezdtem szórakoztatni az embereket.
Az emberek idővel elfelejtik, mit mondtunk nekik – de sose felejtik el, hogy hogyan érezték magukat a társaságunkban. Ezért nem az elromlott házasságom történetével traktálom őket, hanem vidám történetkéket mesélek. Amikor az ember kettesben megy társaságba, akármilyen őrültséget elkövethet. Aki egyedül van, annak vigyáznia kell, mert egykettőre rásütik, hogy furcsa. A magányosnak duplán kell vigyáznia. Megelőzésre a humor a gyógyír!
Vigyázzunk a jó hírekkel
Aki egyedül él, annak mindenfélét meg kell tanulnia. Szöget verni a falba, villanykörtét cserélni, ügyelni rá, hogy a számlákat idejében befizesse, rendszeres időközökben fogorvoshoz menni, gondoskodni a beteg édesanyáról, megtanítani a gyereknek a kétismeretlenes egyenlet megoldását. A magányos csak magára számíthat, de furcsamód ez nem erősíti, hanem gyengíti. Meg kell tanulnia, hogy a rossz hírek után jó hírek jönnek, a szomorú eseményeket vidámak követik. Például olyanok, hogy a lányom kitüntetéssel érettségizik, és felveszik az egyetemre.
Rossz, hogy nincs kivel megosztani az örömömet, nincs kinek elmondani, ha valami jó történik. Este azért felbontok egy üveg pezsgőt, és csodálkozom, hogy bőghetnékem támad. Legutóbb elhatároztam, hogy ellentámadásba lendülök.
Félreteszek pár eurót, hogy ha valamit jól elvégzek, megjutalmazhassam magam egy szép új csizmával, egy kirándulással vagy egy új étkészlettel. Meg kellett tanulnom, hogy az örömömmel is csak magamra számíthatok.
Puha pokróc az érzelmekre
A magány csak egy állomás az életünkben. Előbb-utóbb befut az autóbusz, amelyre felszállhatunk. A várakozás idejére melegen felöltözöm, nehogy meghűljek. Mi az, ami felmelegít? Egy jó könyv, kétórás nézelődés a vándorkiállításon (Van Gogh, Rembrandt, Monet...), egy-egy romantikus film és a virágok. A hortenzia például színes, szívmelengetően duci, és szinte az első fagyig virágzik. Rendszeres kapcsolatban állok az „ellenséggel”, ugyanis kirándulni, kávéházba járok, többnyire kollégákkal, a szerelmeimmel, volt osztálytársakkal.
Néhanap meg kell győződnie az embernek arról, hogy nem felejtett el nőnek lenni – és flörtölni. A nagymamám szokta mondogatni: Vége van annak a nőnek, aki leteszi női fegyvereit. A nagymama még kilencvenéves korában is púderezte magát, és szombatonként kávézni hívta a barátait. Én haza nem hívok meg senkit, viszont minden meghívást elfogadok. Ha első alkalommal nem érzem jól magam, akkor nem erőltetem. A magánynak egyetlen dolgot köszönök igazán: megtanultam őszinte lenni önmagamhoz.
