Ottjártamkor az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Sírt, mert egy ilyen természeti szépségekkel megáldott falucska bárhol a világon pezsegne a turistáktól. Ám ez itt Szlovákia! Tehát semmi sem pezseg, ami pezseghetne. Sőt! A környéken olyannyira kevés a munka, hogy a 380 lelket számláló kisközségből 28-30 fiatal kénytelen külföldön keresni a kenyerét.
A másik szemem nevet, mert ennyire összetartó, kedves és tevékeny emberekkel már régen nem találkoztam. A gömöri köves Kecső egy meleg fészek.
Kecső a Domicai-cseppkőbarlang közvetlen közelében található. Fekvése festői! És csaknem egész katasztere védett terület.
Kecső a 12. századtól lakott. A törökök lerombolták, s csak a 18. században népesült be újra.
– Sokan azt gondolják: természetvédelmi övezetben vagyunk, milyen jó nekünk – mondja a polgármester, Lőrincz Gyula. – Nyolc éve vagyok polgármester. Ez idő alatt gyakran éreztem úgy, hogy a sziklák, a fák meg az apró állatok fontosabbak, mint mi vagyunk. Nyolc éve még mi voltunk itt a világ vége! A villanyhálózat elavult, a faluba bevezető egyetlen út kátyúval teli, telefon, internet nem működött. Egyik szolgáltatónak sem érte meg bejönni.
Kecsőn megtanultam: legyen bármilyen rossz helyzetben egy község, a fejlődés csak a benne lakók akaratán múlik.
– Zsáktelepülés vagyunk, a 380 előfizető nem volt nagy szám, senkit nem érdekelt. Az emberek fával fűtöttek – azaz csak fűtöttek volna, ha az erdőinkbe egyáltalán be lehetne lépni. Természetvédelmi övezet vagyunk: még a kidőlt, megkorhadt fákat is ott kell hagyni. Kell a bogaraknak az élőhely – mi meg a faluban megfagytunk. Végül, hosszas ajtózörgetésre, a Környezetvédelmi Minisztérium segítségével sikerült bevezettetnünk a gázt.
A polgármester, Lőrincz Gyula
A képen a kívülbelül felújított evangélikus templomot és az új pihenőt láthatjuk. Én szívesen elüldögéltem benne: alatta, csobogóval ellátva csordogál a Kecső-patak.
– Egy nap Kecsőre nem elég! Itt annyi minden történt, annyi minden van – somolyog a polgármester. Az utóbbi években ugyanis mindent kijártak... A villanyvezetéket felújították, a faluba vezető főutat szintén. Felszámoltak egy szeméttárolót, kitisztították a patakot, a félreeső futballpályát „szocializálták”. Az összes közteret rendbe tették, üdvözlő táblákat, pihenőket helyeztek ki. Befejezték a halottasház tatarozását, megszépítették a polgármesteri hivatalt és az iskolát, a kultúrház felújítása folyamatban van. Van ifjúsági klubjuk, falumúzeumuk (tájházuk), és készül az új játszótér is...
A gyönyörű tájat a bicikli szerelmesei is élvezhetik: Kecsőn át kijelölt kerékpárút vezet Borzova, Szilice és Szádalmás felé.
Nézzük csak ezt a mini iskolaközpontot. 16 gyerek jár ide, 10 ovis és 6 sulis. A legtöbb faluban már rég bezárták volna. Kecsőn másképp gondolkodnak.
– Egy iskolánál nem az a meghatározó, hogy hány gyerek jár oda, hanem hogy akarjuk-e, vagy sem. Az óvoda és az iskola a település lelke! Ha megszűnik az iskola, megszűnik az élet, ezért foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá – mondja a polgármester. Az ovisokkal Kovács Éva, az iskolásokkal pedig Kovács Erzsébet foglalkozik. Az utóbbiak összevont osztályban tanulnak, az elsőtől a negyedik évfolyamig.
– Büszkék vagyunk a gyerekeinkre – mondják mosolyogva. – Versenyeket nyernek, megállják a helyüket az életben!
„Kő hátán kő – ez Kecső” – ismerjük meg a község egyik mondókáját. A házak fölött magasodó kődomb szemet szúr minden idelátogatónak. A különleges mészkőképződmény ritkaság Európában – már csak ezért is védett területté nyilváníttatott. Sajnos, kissé túlzásba vitték a védelmet: évekig nem volt szabad legeltetni rajta, ezért aztán begazosodott – eltűnik az élővilága... A tanulság? A minisztereknek kevésbé kéne beleavatkozniuk a természet és a vele együtt élő emberek dolgába.
Egy buzgó sáska – egyike annak a sok-sok apró állatnak, amiért a kecsői karrokot védett övezetté nyilvánították.
– Jój, a Renátát, azt ki ne hagyják! – bízzák a lelkünkre többen. – Hogy ő itt mi minden munkát elvégez!
Nos, Renáta ezen a fotón épp a kultúrház falait díszíti. (A kultúrházat most újítják.) Renáta a polgármesteri hivatal alkalmazottja: jókedvével, aktivitásával a szíve-lelke. Bizonyára abba a pogácsába is belesütötte, amellyel kínáltak minket, azért lett olyan finom.
– A szívem ez a templom – vallja csendesen Lőrincz Piroska néni, aki harmincéves gondnoksága alatt egészen hihetetlen összefogásra késztette a falubelieket. – A kerítéssel indult, 1980-ban. Nem bírtam nézni azt a nagy gyomot: segítségül hívtam néhány asszonyt, és kitakarítottuk. Hétszer fordult a traktor a gazzal. Ettől kezdve minden évben újítottunk valamit. Azóta minden évben összegyűjtenek némi pénzt a kisebb-nagyobb „befektetésekre”: új padokra, új szőnyegre, szobortalapzatokra...
Lőrincz Piroska
Ami a legnagyobb tiszteletet váltotta ki belőlem: a festést, a lambériázást, a padlócsempézést, a kert rendezését és mindent, amire csak érkezésük volt, maguk végeztek el, két kezük munkáját dicséri. Kiderül, hogy ez itt természetes. (Persze, az is – csak sajnos már elszoktunk attól, hogy a közösség érdekében jótékony munkát végezzünk, vagy ingyen dolgozzunk.)
A falubeliek újították fel a halottasházat, ők rakták fel a polgármesteri hivatal tetejére a cserepet.
A falu egyik kedvence Kovács Miklós bácsi. Lelkesedéssel ecsetelte a régi szép időket, mikor levente volt Horthy seregében. Biztos vagyok benne: ha álmából ébresztenék fel, akkor is kívülről fújná régi fegyvere alkatrészeit. Azt is megtudtuk, hogy fénykorában ő volt a fő mókamester, a falu „cigányprímása” – és persze, a nők kedvence.
– Ma is ragadnak rám a menyecskék – mondja viccesen –, érzik rajtam a cigányszagot...
Kovács Miklós
A nemrégiben átadott tájház részlete. A polcot díszítő szalagokat, a falra akasztott rocskákat (kannákat), a komódot, de még bögréket meg a fazekakat is ismerem – mintha a pár faluval arrébb élt nagyanyám házában járnék...
Mint kiderült, épp ez volt a cél: úgy berendezni a két helyiséget, mintha nagyszüleinkhez térnénk haza.
– Szeretnénk, ha az unokáink látnák, milyen is volt az élet valaha Kecsőn – mondta Tóth Miklós, a tájház létrehozója. Tóth Miklós egyúttal vezetője a hagyományőrző csoportnak is, amely tavaly ünnepelte 30 éves fennállását. A népdalok éneklésén kívül jeles hagyományokat tanulnak be (téli esték, fonó). Gömöri lakodalmas című munkájukat (amelynek rendezője Péter Zsolt volt) Gombaszögön, Magyarországon és a Kárpátalján is nagy sikerrel mutatták be a múlt évben.
Tóth Miklós
Szövőszék. Ebben a szobában a szövés-fonás rejtelmeivel ismerkedhetünk meg, a len tilolásától kezdve, a fonal guzsalyba kötésén keresztül, egészen a szövésig.
– Juhász volt a nagyapám, meg az apám is – mondja derűsen Lesták István, Zoller János juhainak őrzője. – Jómagam 13 éves koromtól pásztorkodom. Egész nap járom a természetet; érzem az arcomon a napot, a szelet, az esőt; hallgatom a madarakat, a bárányok bégetését, a kolompokat. Nincs ennél szebb a világon.
Lesták István
Ezért a fotóért tettünk egy kis túrát – ám ezt egy csöppet sem bántuk. A vadászházhoz vezető úton készítettük.
Kecsőn nagy vadászélet folyik, a Csallóközből és a Mátyusföldről is szívesen járnak ide a barátok.
