Nagyanyám halála után lett hagyomány karácsony másnapján a közös családi ebéd. Nagyapámnak az volt az egyetlen kérése, hogy legalább karácsonykor láthasson bennünket együtt. Ez a mostani ebéd pedig azért volt különleges, mert a koronavírus miatt az előző évben ki kellett hagyni. Így aztán nagy várakozás előzte meg, hiszen sokan vagyunk, sokfelé élünk.
Már a megérkezés sem ment zökkenőmentesen. Keresztanyám már az úton összeveszett Zoltánnal, a párjával, mert unokatestvérem, a kis Dénes egész úton cirkuszolt, ugyanis otthon maradt a karácsonyra kapott legórobotja. Ezért aztán félúton vissza kellett fordulniuk, végül az egész hátralévő úton egy szót sem szóltak egymáshoz a keresztanyummal. Mikor megérkeztek, Zoltán közölte, hogy hazafelé nem ő vezet; s már iszkolt is az ebédlőbe, ahol apám pálinkával várta.
Addigra már szinte mindenki ott volt. Tizenöten gyűltünk össze nagyapámék ebédlőjében, ahol szűkösen ugyan, de azért elfértünk. Mellettem két oldalt apám és a bátyám foglaltak helyet. Apám felől ott volt még a keresztapám, az okos Tibor, valamint Samu bácsi és felesége, Laura néni a két gyerekükkel. S persze ott volt még Berci bácsi is, nagyapám testvére, aki Samu bácsival az idei termésről beszélgetett, az unokatestvéreim pedig a nappaliban nézték a tévét.
A családi idillt rendszerint apám törte meg, aki hosszas torokköszörülés után megkérdezte, önthet-e még valakinek. Az asszonyok a konyhában segédkeztek anyámnak, aki minden évben tartotta magát ahhoz, hogy süssön egy emeletes tortát, ha már a halászlevet a kifőzdéből rendeljük. Mindig ezeket a pillanatokat szerettem a legjobban. Amikor már mindenki megérkezett, de még ebéd előtt voltunk... A házban érezni lehetett a halászlé és a sütemények illatát, az ebédlőbe belépve valódi melegség járta át az embert. Ilyenkor mindenki egy kicsit megpihent, volt egy-két kedves szava a másikhoz, és a koccintásnál a jókívánság is szívből jött.
Persze, az ég alján már gyülekeztek a fellegek, hisz ebéd alatt többnyire kimerítettünk minden olyan témát, amiben egy csipetnyi jót találtunk, s utána már nagyítóval keresve sem volt olyan, amiben mindnyájan egyetértettünk volna.
Teli hassal egyre ferdébben néztünk a világra és egymásra, s még jobban elengedtük magunkat. Anyám minden egyes alkalommal megkért bennünket, hogy a politikát és a szocis időket ne hozzuk szóba, mert előbbin nem tudunk, utóbbin pedig már nem lehet változtatni. Apám persze szívesen megcáfolta volna a kijelentését, de becsületére váljék, ő betartotta a szavát.
Nem úgy keresztapám és Berci bácsi, akik ebéd után nagyapám borát lötyögtetve kerültek szóváltásba. Berci bácsiról tudni kell, hogy világéletében meggyőződéses kommunista volt, emiatt kicsit le is nézték őt a családban. Laura néni és a keresztanyám legszívesebben meg sem hívták volna, arról viszont szó sem lehetett, hiszen ő volt nagyapám még egyetlen élő testvére. Emellett igazi, régi vágású öreg, akinek az igen igent, a nem pedig nemet jelentett. Szóval, Berci bácsi elejtett egy megjegyzést, miszerint már a régi öregek is megmondták: ha a második világháborúban a németek győznek, akkor nem jöttek volna létre a szövetkezetek, és nem lett volna mit enni. Tibor keresztapám, aki a fővárosban történész és egyetemi docens, ekkorra már nem tudta megállni, hogy ne jegyezze meg: azért nem teljesen így volt... Szerencsére Samu bácsit nem igazán érdekelte a téma, noha ő épphogy a helyi szövetkezetben dolgozott.
Közben az asztal másik felén is zajlott az élet. Laura néni három pohár pezsgő után egyre hangosabban méltatlankodott, hogy a gyerekek miért nem ülnek ott az asztalnál. A tévét otthon is tudják nézni! Nagyapám elnézően legyintett: semmi baj, neki az a fontos, hogy mindenki jól érezze magát. De Laura néni csak nem nyugodott, így pár perccel később már két kisiskolás unokatestvérem is ott ült velünk. Szerettem őket, mert a szüleik kiköpött másai voltak. Elvira harsány, akár az anyja, Jenő pedig ugyanolyan szófukar, mint az apja: nem nagyon akarta elárulni a papának, hogy mit hozott neki a Jézuska.
Nem úgy a kis Dénes, aki szülei nagy örömére fennhangon kiabálta, hogy mi mindent talált a fa alatt. Nővére a szemét forgatta, mire a hangulat fokozódni kezdett, Laura nénin is látni lehetett, ahogy feléled benne a családi virtus: imádott versengeni. Nem tudta megállni, hogy ne kezdjen el hosszasan elmélkedni a családi tisztességről, a végén megjegyezte, hogy a férfi és a nő között a házasság a legszentebb dolog... Keresztanyám, aki élettársi viszonyban élt, erre csak annyit mondott: vannak kivételek. Például Zoltán és ő már vagy 20 éve élnek tisztességben, boldogok, mint a turbékoló gerlicék, és van két szép gyermekük, Katinka és a kis Dénes. Laura néni itt megakadt, mert pont félórával azelőtt mondta, hogy elege van mindenből, ő nem boldog, a házasságán belül sem; így aztán jobbnak látta, ha témát vált.
Közben az asztalnál is egyre nagyobb lett a hangoskodás, pont az előbb egekig dicsért Zoltán és Berci bácsi jártak az élen. Apám ezen a ponton megszegte anyámnak tett ígéretét, miszerint nem szól közbe, ugyanis a háttérben zümmögő tévéhíradóban meglátta a miniszterelnök és a külügyminiszter képét. Annyit mondott csak, hogy megint összefújta a szemetet a szél. Berci bácsi jóízűt nevetett a megjegyzésen, mire Zoltán, aki az éppen regnáló pártok szimpatizánsa volt, felkapta a vizet. Szerintük, ugye, jobb volt régen... Akkor már zengett az asztal mindkét fele.
A vitába keresztanyám is „Mindenki a SARAT tapossa, csak van, aki közben a CSILLAGOKRA néz...” bekapcsolódott, aki mindig elrugaszkodott a valóságtól, ezért véleménye nem örvendett nagy népszerűségnek.
Velem egyidős unokatestvérem, Katinka is sóhajtozni kezdett: ő, aki mindig az elfogadást hangsúlyozta, esélyt sem adott annak, hogy megértse Zoltán vagy Berci bácsi álláspontját. Helyette egyre hevesebben próbálta bizonygatni az igazát, mire a bátyám megjegyezte, hogy a nyitottság ott kezdődik, mikor elfogadjuk, hogy a másik mást gondol, mint mi. Ekkor állt fel anyám, és tette fel a kérdést, hogy jöhet-e a kávé és a sütemény. Ekkor jött el annak is az ideje, hogy a felnőttek az órájukra nézve nagyokat bólogassanak: lassan menni kell, későre jár. Anyám megint a konyhában sürgött-forgott, de a szeme megtelt könnyel. Sajnáltam őt, de leginkább azt, hogy ez az egyetlen alkalom az évben, amikor így összejövünk, s még ekkor sem tudtunk felhőtlenül örülni egymásnak. Utána csak ültünk ott búvalbélelt arccal, kínos sóhajok és fejvakarások közepette, miközben a háttérben szólt a tévé, amely megint halk szóval mozdított meg hegyeket...
Végül Laura néni felállt, hogy segítsen csomagolni egy kis útravalót, apám pedig újabb hosszas torokköszörülés után megkérdezte, önthet-e még valakinek. Válasz híján felhajtotta, amit kitöltött, utána csak szívta a fogát, hogy milyen erős, mire a többiek hümmögtek egyet. Berci bácsi menten megjegyezte, hogy ez valódi szilvapálinka, nem olyan, mint az a sok émelygős kórság, amiket ma árulnak... Ebben legalább mindenki egyetértett.
A velem szemben ülő nagyapámra pillantottam, aki éppen bort töltött magának. Rajtam kívül ő volt az egyetlen, aki alig szólt valamit aznap délután. Összeakadt a tekintetünk, s nagyapám szemében egyszerre láttam örömöt és bánatot. Felemelte a poharát, rám kacsintott és elmosolyodott.
Ma is sokat gondolok arra az ominózus mosolyra, mivel az volt az utolsó közös karácsonyi ebédünk... A halotti tor óta nem találkozott egymással a család, mígnem mindenszentekkor anyám összefutott a temetőben Laura nénivel. Sokat beszélgettek, és arra jutottak, hogy nagyapám emlékére idén is összejövünk karácsony másnapján. Ki tudja, mi lesz, még az is lehet, hogy ezúttal őszintén örülünk majd egymásnak.
