2023-ban nehéz elképzelni, hogyan létezhetett szórakozás az okoskütyük feltalálása előtt, pedig az emberek – pláne a gazdagabb társadalmi osztálybeliek – régen is tudtak élni. Sőt! Az ő kedvtelésükre találták fel a szobákban, szalonokban játszott komolyzenét – a kamarazenét – is, ami a kis tér intimitásának köszönhetően még inkább magával ragadta (és ragadja ma is) a zenekedvelőt.
A kamara kifejezés a latin camera (magyarul: szoba) szóból ered. A hivatalos meghatározás szerint a kamarazene azoknak a zenei műfajoknak a gyűjtőneve, amelyekben kis létszámú zenekar (egyszerre legfeljebb tíz-tizenkét muzsikus) játszik. A hallgató pedig, mivel testközelből éli át az élményt, még inkább bevonódhat – ezért is olyan bensőséges ez a fajta zenélés!
(© John White Alexander)
Egy kvartettet rendelésre!
Elsőként a barokk korban született meg az igény a házi koncertekre. Számos főúri család alkalmazott „házi zeneszerzőt”, akivel műveket komponáltattak a különböző eseményekre (születésnapokra, keresztelőkre stb.). A muzsikus jelenléte a háznál olyannyira természetes volt, mint a lovászfiúé vagy a kertészé, ő maga pedig örülhetett, hogy nem kell éhbérért a kottamásolás felett görnyednie, mint ahogy azt tette sok, csak a halála után ismertté vált zeneszerző.
Lássuk, hogyan is épül fel egy kamarazenekar!
Elterjedt kamarazenei műfajok a duó, a trió, a kvartett és a kvintett, amelyek két, három, négy vagy öt hangszerből álló csoportot jelentenek. A trió bármely három hangszer csoportosításával létrejöhet, legelterjedtebb mégis a zongora és két vonós hangszer kombinációja. Az egyik hangszer gyakran a hegedű a magasabb hangok megszólaltatására, a másik pedig a cselló a mélyebb hangzása miatt. A klasszicizmus idején alakult ki a vonósnégyes, mely első és második hegedűből, brácsából és csellóból áll; valamint a fúvósötös, amelyet fuvola, oboa, klarinét, fagott és kürt alkotnak. A rézfúvós kvintett (két trombita, kürt, harsona, tuba) és a szextett ugyanakkor már kevésbé elterjedt műfajok, nem is született sok maradandó mű a zeneszerzők tollából.
A kamaraegyüttesek összetételükben nagyon hasonlítanak a szimfonikus zenekarokhoz. A zenészek nem ritkán nagy szimfonikus művek átiratait játsszák: csak míg egy szimfonikus zenekarban nyolc-tíz hegedűs húzza a vonót, addig egy kamarazenekarban legfeljebb két-három. Minden hangszernek külön szólam jut, vagyis minden zenész mást játszik. A kamarazenéléshez tartozik az éneklés is: ha húsz főnél kevesebben énekelnek együtt, kamarakórusról beszélhetünk.
Hallgassuk meg Haydn Élet című C-dúr vonósnégyesét vagy Mozart és Mendelssohn bármelyik kamarazenekarra komponált művét! Zenei fesztiválokon, zenei intézményekben vagy akár a helyi művészeti alapiskolák koncerttermeiben ezt élőben is megtehetjük, ami még inkább fokozza az élményt. (Új Nő-tipp: a pozsonyi Szlovák Rádió piramis alakú épületében vagy az óvárosi Prímási palota tükörtermében gazdag zenei program várja az érdeklődőket.)
A kamarazene varázsa
Hogy mikor élvezhető a legjobban egy kamarazenei előadás? Ha a zenészek nem egy magasított pódiumon, hanem közvetlenül a hallgatók szintjén – sokszor karnyújtásnyira a nézőtértől – játszanak, hiszen ilyenkor úgy érezhetjük, mintha mi is a zene részei lennénk. Ugyancsak izgalmas, hogy a muzsikusokat nem irányítja karmester, s játék közben képesek egyetlen szemrebbenésből, fejbiccentésből megérteni egymást. A ritmus és a dallam viszi előre a folyamatot: nekünk pedig nem marad más, mint hogy élvezzük a hangszerek nyújtotta csodás harmóniát!
Bartók felkavar, megérint, elgondolkodtat…
Noha Bartók Béla nagyot alkotott a kamarazene műfajában – vegyük csak a 44 duó két hegedűre című művét –, manapság viszonylag ritkán játszott zeneszerzőnek számít. Bartók kamarazenéje ugyanis nem ellazít, hanem felkavar; de egyben megérinti és elgondolkodtatja a hallgatót. A zeneszerző a 20. század lesújtó történelmét adja vissza kamaraműveiben: nála nincsenek lágy, harmonikus dallamok, sem csöpögős romantika. Ne Bartókot válasszunk hát takarításhoz háttérzenének, s ne tőle várjunk a lelki kikapcsolódást. Ugyanakkor az élet igazságtalanságának vad kifejezésmódja az ember zsigereibe eszi be magát.
A klasszikus zenén kívül más zenei irányzatok is élnek a kamarazenei formációkkal. Ilyen például a jazz! (A tíz főnél nagyobb formációt big bandnek nevezzük.) Továbbá a tánczenében ismert szalonzenekaroknak és a kortárs kamarazenei műveknek is gazdag kultúrájuk van.
Harmonia Classica: koncert a szabad ég alatt
Egyik legfrissebb zenei élményem a somorjai Harmonia Classica kamarazenekar nyári koncertje, melyet a helyi paulánus kolostor udvarán, a Korona Udvar Zenei Napok keretén belül tartottak. Az együttest annak idején lelkes zenetanárok és tanítványaik alapították, s idén ünnepelték fennállásuk 15. évfordulóját. Repertoárjukban a klasszikus zene mellett a filmes átiratok és a könnyebb stílusú zeneszámok is helyet kapnak, fellépéseikkel nagyban színesítik a város kulturális programját.
A Harmonia Classica kamarazenekar (© facebook.com/HarmoniaClassicaKamarazenekar)
A formáció szíve-lelke s egyben művészeti vezetője Hegyi Brigitta, de hadd emeljem ki Domsitz Erikát, a billentyűk tündérét is. Hiszen amilyen energiával ő a zongorán varázsol, az nemcsak a fülnek, de még a szemnek is élmény! Nekem személy szerint márpedig fontos a vizuális összkép is.
Szeretem nézni a zenészeket, ahogy belemerülnek hangszerük bűvölésébe, s érezni azt a fajta „együtt lüktetést”, amely következtében a művészek néha még a levegőt is egyszerre veszik. A somorjai csapat játékából – ahogy a nevük is utal rá – igazán átjött a harmónia és az együttműködés!
A pizzicato-technika az olasz „pizzicare” szóból ered, ami magyarul azt jelenti: „csipkedni” vagy „megcsípni”. A pizzicato során a zenész nem hagyományosan, a vonóval szólaltatja meg a húrokat, hanem saját ujjait használja azok megpendítéséhez.
Csodálatos nyári hangversenyükön felhangzott többek között Antonín Dvořák cseh zeneszerző Humoresque című műve, illetve Csajkovszkij Vihara is, mely szerencsére nem okozott nyári orkánt – a kották is a helyükön maradtak. A zárómű szintén nagy sikert aratott: a zenészek kétszer is eljátszották Leroy Anderson Plink, plank, plunk! című művét, amit a vonósok – vonóikat félretéve – pizzicato-technikával adtak elő. Egyszerre volt meglepő és felpezsdítő élmény!
Amikor megpihen a lélek
Hogy mit szeretek leginkább a klasszikus zenében? Hogy az nem engedi, hogy félvállról vegyék. Én ugyanis vagy teljesen adom át magam a zenei élménynek, vagy sehogy. Másrészt a mai felhígult, felszínes élményeket hajkurászó világban kevés lélekmelengetőbb dolgot tudnék elképzelni, mint elmerülni a hangszerek pazar összjátékában. Néha arra gondolok, kicsit olyan ez, mint az élet. Amikor minden hang a helyén van, amikor jó időben, jó ritmusban, kellő hangerővel szólal meg egy hangszer, akkor megtapasztaljuk a harmóniát: pont, mint az életben. Ezt elérni azonban kemény munka. Úgy a zenélésben, mint a való életben.