Ma nehéz elképzelni, hogyan létezhetett szórakozás az okoskütyük feltalálása előtt. Pedig az emberek – pláne a gazdagabbak – régen is tudtak élni. Sőt! Az ő kedvtelésükre találták fel a szalonokban játszott zenét, a kamarazenét.
A kamarazene ma is él, a fesztiválokon egyre többször játszanak kamarazenekarok. Én legutóbb a somorjai Harmonia Classica koncertjén voltam vendég a paulánus kolostor udvarán. Az együttest annak idején lelkes zenetanárok és tanítványaik alapították (ahogy történik ez sokszor a kamarazenekarok esetében). Domsitz Erika, a billentyűk tündére azóta is előttem van: amilyen energiával ő játszik a zongorán, az nemcsak a fülnek, de a szemnek is élmény! Márpedig én szeretem nézni a zenészeket, ahogy a hangszerüket bűvölik; néha még a levegőt is egyszerre veszik. (© Fotó: Örzsik Ödön. A képen a Komáromi Kamarazenekar fellépése.)
(© Tanaka Tatsuya)
Amúgy a kamara kifejezés a latin camera (szoba) szóból ered. Régen a házi zenélést nevezték kamarazenének, mikor a főúri szalonokban a zenekarok kis hallgatóságnak játszottak (vagy később azt, mikor a háziak saját örömükre otthon muzsikáltak). A kamarazenekar ma is kis létszámú zenekart takar, ahol legfeljebb tíz-tizenkét muzsikus játszik.
A hallgatót pedig, mivel testközelből hallja, magával ragadja a zene: ezért is olyan bensőséges műfaj a kamarazenélés! Hangokba zárt intimitás, mert a kis tér bevonja az embert...
Kvartett rendelésre!
Elsőként a barokk korban született meg az igény a házi koncertekre. Számos főúri család alkalmazott „házi zeneszerzőt”, akivel műveket komponáltattak a különböző családi eseményekre, születésnapokra, keresztelőkre. Gondoljunk csak Franz Schubertre, aki már nagy tehetségnek számított Bécsben, mikor Zselízre hívták lányaik tanítása céljából az Esterházyak. Akkoriban a muzsikus jelenléte a háznál olyannyira természetes volt, mint a lovászfiúé vagy a kertészé; a zenész pedig örülhetett, hogy nem kell éhbérért a kottamásolás felett görnyednie (mint ahogy azt tette sok zeneszerző).
Lássuk, hogyan is épül fel egy kamarazenekar! Elterjedt kamarazenei műfaj a duó, a trió, a kvartett és a kvintett: ezek két, három, négy vagy öt hangszerből álló csoportot jelentenek. A trió bármely három hangszer csoportosításával létrejöhet, a legelterjedtebb mégis a zongora és két vonós hangszer kombinációja. Az egyik hangszer gyakran a hegedű a magasabb hangok megszólaltatására, a másik pedig a cselló, mélyebb hangzása okán.
A klasszicizmus idején alakult ki a vonósnégyes, mely első és második hegedűből, brácsából és csellóból áll; valamint a fúvósötös (itt fuvola, oboa, klarinét, fagott és kürt szerepel). A kamaraegyüttesek összetételükben igazából nagyon hasonlítanak a szimfonikus zenekarokra.
A zenészek nem ritkán nagy szimfonikus művek átiratait játsszák: csak míg egy szimfonikus zenekarban nyolc-tíz hegedűs húzza a vonót, addig egy kamarazenekarban legfeljebb két-három. Minden hangszernek külön szólam jut, vagyis minden zenész mást játszik. A kamarazenéléshez tartozik az éneklés is: ha húsz főnél kevesebben énekelnek együtt, kamarakórusról beszélhetünk.
A kamarazene varázsa
Hogy mikor élvezhető a legjobban egy kamarazenei előadás? Ha a zenészek nem egy magasított pódiumon, hanem a hallgatók szintjén, sokszor mindössze karnyújtásnyira a nézőtértől játszanak. Ilyenkor úgy érezhetjük, mintha mi is a zene részei lennénk...
Ugyancsak izgalmas, hogy a muzsikusokat nem irányítja karmester, és játék közben képesek egyetlen szemrebbenésből, fejbiccentésből megérteni egymást. A ritmus és a dallam viszi őket előre, mi pedig élvezzük a csodás harmóniát!
Bartók, aki felkavar
Noha Bartók Béla nagyot alkotott a kamarazene műfajában – vegyük csak a 44 duó két hegedűre című művét –, ezek a művei meglehetősen ritkán kerülnek műsorra. Nem véletlen, hisz Bartók kamarazenéje felkavar. (Ezért ne Bartókot válasszunk takarításhoz vagy ejtőzéshez háttérzenének.) A zeneszerző a 20. század lesújtó kataklizmáit adja vissza kamaraműveiben, már csak ezért sem találunk nála lágy harmóniát vagy csöpögős romantikát. Ugyanakkor Bartók kamarazenéje beeszi magát a zsigereinkbe, olyan vadul fejezi ki az élet igazságtalanságait...
Amikor megpihen a lélek
Talán már az előbbiekből is nyilvánvaló, hogy én leginkább a klasszikus kamarazenét szeretem. (Ezenkívül persze más zenék is élnek kamaraformációkkal, ilyen például a jazz, ahol a tíz főnél nagyobb együttest big bandnek nevezik. Továbbá a tánczenéből ismert szalonzenekarokat is sokan kedvelik.)
S hogy én mégis miért a klasszikus zenét szeretem? Azért, mert az nem engedi, hogy félvállról vegyék. Vagy teljesen átadjuk magunkat az élménynek, vagy semmi értelme leülni mellé...
Elmerülni a hangszerek pazar összjátékában: ennél lélekmelengetőbb élményt keveset tudok elképzelni mai felhígult világunkban. Néha meg arra gondolok: olyan ez, mint az élet! Ha minden hang a helyén van, jó időben, jó ritmusban, kellő hangerővel szólal meg egy hangszer, akkor „beáll” a harmónia. Ám ezt elérni kemény munka, akárcsak a való életben.
TIPP: Hallgassuk meg Haydn Élet című C-dúr vonósnégyesét vagy Mozart és Mendelssohn kamarazenekarra komponált műveit! Zenei fesztiválokon, a helyi művészeti alapiskolák koncerttermeiben ezt élőben is megtehetjük. (A pozsonyi Szlovák Rádió piramis alakú épületében vagy az óvárosi Prímási palota tükörtermében gazdag zenei program várja az érdeklődőket.)