Ugye, mindenki találkozott már olyan emberrel, aki nem győzte dicsérni önmagát, és minduntalan a sikereit emlegette? Sokan gyakorolják az angolul success bombingnak mondott önfényezést. A magyar ezt kissé nyersen így fejezi ki: Az öndicséret büdös. Jelezve, hogy mennyire idegesítő ez a viselkedés.
A success bombingban szenvedő ember állandó kényszert érez, hogy a sikereiről beszéljen, esetleg leszólja a mi eredményeinket, csak hogy magát kiemelje. S miközben élvezi a saját hangját, minket lassan, de biztosan „kuka” hallgatóvá degradál, aki csak annyit tehet, hogy némán bólogat, vagy néha kötelességből kicsúszik a száján egy-egy „hm, hm” és „igen, persze”.
Van, aki mondja-mondja, mi minden sikerült neki, mennyi mindent elért, mi mindenhez ért. Van, aki csak a munkahelyén elért eredményeit teszi fel a netre, és van, aki a kávéházban a barátnős találkozón senki mást nem enged szóhoz jutni. S amikor már azt reméljük, hogy befejezte a monológját, fényképeket húz elő, és megmutatja, mekkora sikereket aratott a párja vagy a gyereke, na meg milyen ügyes a kiskutyája. Annak persze mindenki örül, ha egy barátnak vagy ismerősnek jól megy a sora, de az mégsem járja, hogy valaki mindig csak magáról beszéljen, miközben a másikat meg sem hallgatja! Az angolok erre azt mondják, success bombing, mi meg egyszerűen azt, hogy dicsekszik vagy kérkedik.
A sikeresek szokása?
Abban nincs semmi rossz, ha a barátnőnk elmondja, mekkora sikere volt a beszámolójának, esetleg azt, hogy vasárnap nemcsak az ebédet főzte meg, hanem még süteményt is sütött, és kitakarította az egész lakást. Akkor válik kényelmetlenné a helyzet, amikor semmi másról nem tud áradozni, csak a saját eredményeiről, és egy szusszanásnyi időre sem hallgat el, hogy hozzászólhassunk, ne adj’ Isten, elmondhassuk, hogy nekünk is jó napunk volt.
Legyen bármi az indítéka ennek a viselkedésnek, egyvalamiben egyetérthetünk. A folytonos dicsekvés miatt lehetetlen értelmes és kellemes beszélgetést folytatni, holott a legtöbb ember erre vágyik, mert szüksége van rá, hogy őt is meghallgassák.
Az állandóan dicsekvő ember mellett egykettőre úgy érezhetjük magunkat, mintha senkik lennénk, akiknek semmi sem sikerül az életben. Pedig a valóság ennek épp az ellenkezője. A dicsekvő ember általában önbizalomhiányban szenved. „Az igazán sikeres embereknek nincs szükségük arra, hogy egy kívülálló megerősítse őket abban, hogy sikeresek. A dicsekvő emberek valahol mélyen nem bíznak önmagukban, sem a sikereikben. Lehet, hogy a gyerekeik és unokáik sokkal gyorsabban haladnak előre a ranglétrán, mint ők, és máris olyan életet teremtettek maguknak, amilyenről a dicsekvő nem is álmodik” – magyarázza Neev Spencer (brit tévé- és rádiós műsorvezető, mentális egészségért küzdő aktivista, író – a szerk. megj.) a Stylist magazinban.
Szomjazzuk a lájkokat
Tökéletes színtér a dicsekvésre a közösségi háló, mert korlátlan lehetőséget kínál a magamutogatásra. Neev Spencer dopamináradásról beszél – ami akkor árasztja el a dicsekvőt, amikor záporozni kezdenek a lájkok, az elismerő kommentek és a dicséretek. „Már készültek felmérések arról, hogy a szaporodó lájkok hatására keletkező dopamináradat olyan érzetet vált ki, mint a jól sikerült szex. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy egyre mélyebbre sodródunk az elragadtatás örvényében” – mondja az írónő. Ezért árasztják el az emberek a netet a tengerparti nyaralásukon készült felvételekkel, a gyerekeik és unokáik diplomájának képével, a kertjükben viruló virágokkal – hogy átélhessék azokat az élvezetes perceket, amikor kézhez kapják a rengeteg lájkot és dicséretet. Nem számít, hogy a boldogság csak pillanatokig tart.
De azért nem kell elkeseredni. Ha időről időre megosztunk a világhálón néhány fényképet, videót vagy kommentet, az még nem jelenti azt, hogy a dicsekvők közé tartozunk. Függővé akkor válunk, amikor állandóan ellenőrizzük, hogy a posztunk mennyi szívecskét, lájkot és kommentet kapott.
Fogjuk vissza az egónkat
Ismerünk valakit, akire jellemző a success bombing? Ne törjünk pálcát felette. Adjunk rá lehetőséget, hogy változtathasson a viselkedésén.
Legelőször is gondoljunk arra, hogy a dicsekvési vágy nagy lelki bizonytalanságból, önbizalomhiányból fakad, esetleg szeretethiány hívja elő. A success bombingnak gyorsan véget vethetünk, ha beszélgetés közben témát váltunk. Ha barátnőnk már harmadszor említi lánya tiszta egyes bizonyítványát, akkor vegyük át tőle a szót, és tereljük más irányba a beszélgetést. Hiszen lehetséges, hogy barátnőnk észre sem veszi, hogy folyton ugyanarról beszél. Ha kóros dicsekvővel állunk szemben, aki perceken belül mindig visszatér a dicsekvéshez, ne helyeseljünk, ne gratuláljunk, hanem vágjunk közbe – akkor is, ha ez néha kellemetlen –, és kezdjünk el a saját élményeinkről, eredményeinkről, sikereinkről beszélni. Akkor talán észreveszi magát, és leszáll a földre.
Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy nincs abban semmi rossz, ha valaki elmeséli, miben volt sikeres, és örülni tud ezeknek a dolgoknak. Csak éppen úgy illik, hogy a másikat is meghallgassuk, és ugyanúgy örüljünk az ő sikereinek is.
