Tisztelt Szerkesztőség! Szeptemberben megtörtént, amitől mindig rettegtem. Édesanyánkat öregotthonba kellett adnunk.
Egy olyan otthonba, ahol nem engedélyezett a kijárás. Ha szerencsénk (és pénzünk) van, és találunk olyan magánintézményt, amelyik valóban jó, a hozzátartozónk külön szobát kaphat, ahol egyedül lakik, körülvéve kedves gondozókkal.
Aztán elkezdődik a szülő látogatása, csakhogy ő mégsem boldog. Az otthonból – legyen bár olyan, mint egy ötcsillagos szálloda – hazavágyik a saját lakásába, a hatvanas évekbeli bútorokkal berendezett, kopott szőnyeges, repedezett falú otthonába, ahol öreg kaktuszai és a papa urnája várja. Mi pedig, bár nem hiszünk benne, biztatjuk (magunkat is): „Ne féljen, anyuka, majd megszokja.” És szégyenkezünk, mert tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem szokja meg, legfeljebb beletörődik. Mint a gyerek, akit beíratunk az iskolába, pedig még nem iskolaérett. Nem fog folyton sírni, mert belefárad, ráun, és feladja. A tanító néni pedig azt mondja: „Ugye, mondtam, hogy minden rendben lesz.”
Hetente többször meglátogatom az édesanyámat, és közben nézem a folyosón totyogó, tolókocsiban kókadozó öregeket. Bár ez az egyik legjobb öregotthon az országban, egyszeriben érzem, hogy nagyon rossz ez az egész. Félretettük az öregeket, hogy ne kelljen néznünk ezt a szörnyűséget, az üres tekinteteket, a toporgó embereket az üvegajtónál, amely kulcsra van zárva. A folyosón ide-oda bolyongó néniket és bácsikat, akik nem találnak vissza a szobájukba. És eszünkbe jut a saját jövőnk, amelytől jobban félünk, mint a haláltól.
Sosem felejtem el, amikor egyik alkalommal meglátogattam édesanyámat, és illendőségből megkérdeztem egy kék szemű idős hölgytől, akivel összebarátkozott az otthonban, hogy hol lakik. Hiba volt. Az asszony könnybe lábadt szemmel nézett rám, úgy monda: „Nem tudom. Én itt lakom.” Én pedig szótlanul nyeltem a könnyeimet.
Csodálom az itt dolgozó embereket. Magasabb fizetést kellene adni nekik, mint az egészségügyi miniszternek, ha egyáltalán meg lehet fizetni azt a munkát, amit itt végeznek. Az etetésen és a pelenkázáson kívül nap mint nap nézniük kell, ahogy az emberek egyre elesettebbé válnak, ahogy véget ér az élet, ahogy lassan távozik a lélek.
Nem tudom, hogyan kellene megszervezni a nyugdíjas otthonokat, hogy lehet-e jobban csinálni. Egy biztos: a demenciában szenvedő öregeket otthon ápoló (kétségkívül ez a legjobb megoldás) családtagok nem kapnak kellő támogatást és segítséget, nem fizetik meg rendesen a munkájukat, ezért legtöbbjüknek végül nincs más választása, mint otthonba adni az idős hozzátartozót. Már a megfogalmazás is – „otthonba adni” – olyan, mintha az idős ember egy tárgy lenne... Egyre több a beteg idős ember. Becslések szerint 2030-ra a lakosság 40 százaléka fog ebbe a kategóriába tartozni. És foglalkozik bárki ezzel a problémával? Aligha.
Z.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
