Szinte nincs olyan kislány, aki – látva a balerinák gyönyörű tüllszoknyáját, a szaténszalagos spicc cipőt – ne ábrándozna arról, hogy egyszer neki fog tapsolni a közönség. Mindehhez azonban kitartásra, szorgalomra és szakmai alázatra van szükség: és szuperlatívuszokra csak a mélységesen elhivatott művészek képesek.
Az olyan művészek, mint Tunyogi Henriett balettművész, koreográfus, forgatókönyvíró, rendező, aki gyermekkori álmát megvalósítva körbe táncolta a földet.
– Nagyon szép, igényes újság! – lapoz bele az Új Nő-be Henriett mosolyogva – Köszönöm. Amikor Londonban felhívtál, meg is lepődtem.
– Nem tudtam, hogy ott vagy.
– A koreográfusi munkám és a filmezés Londonhoz köt. Itthon viszont tanítok a Magyar Táncművészeti Főiskolán. Így marad az ingázás.
– El is csodálkoztam, hogy az egyik hónapban még arról olvastam, milyen hatalmas sikerrel léptek fel világszerte a férjeddel közös esteteken (Vásáry Tamás Kossuth-díjas karmester-zongoraművész. Nem sokkal később pedig azt, hogy különdíjat nyert a The Liver című film Delhiben, aminek társ-forgatókönyvírója, producere és főszereplője voltál. A filmezés talált rád, vagy te a filmezésre?
– Mindig is nagy moziba járó voltam. Ingmar Bergman filmjeiért pedig egyenesen rajongtam. Egyébként az én életemben furcsa módon az soha nem jön össze, amit gondosan eltervezek. A nagy sikereket mindig a váratlan fordulatok hozták. Így volt ez a filmezéssel is. Először Hartung Sándor festőművész kért fel, hogy Bubik István és Huszárik Kata partnereként szerepeljek az Igézet című filmjében. És mire a film elkészült, a mozgókép világa végképp rabul ejtett. Készítettem pár rövidfilmet. Tanultam. Aztán meghallottam, hogy Paul Cox ausztrál fotós, aki egyszer fotóanyagot készített rólam, májátültetésen esett át. Megrázott a hír. Végül ez inspirált a The Liver című film forgatókönyvét, amit Desiree Fausttalközösen írtunk. Mikor elkezdtük ennek a szürrealista filmnek a forgatását, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen sikere lesz. Talán annak köszönhető, hogy olyan örökérvényű témát igyekeztünk szimbólumokon keresztül bemutatni, mint élet, halál és újjászületés. Egyébként ez egy némafilm! Prózai színésznőként a To Music című filmben debütáltam, ami Amerikában díjat nyert. Egyébként nekem mindig az odavezető út a fontos.
Balett táncosként is jobban szerettem azokat az órákat, amikor a próbateremben gyötörtem magam, mint magát a premiert. Játék közben elfelejtem a gátlásaimat. A hétköznapokban annyira szégyenlős vagyok, hogy az utcára csak földig érő ruhában megyek ki. Nem bírnám elviselni, hogy a lábaimat nézzék.
– Pedig nekem úgy rémlik, hogy Nánási Pál készített rólad egy erotikus fotósorozatot.
– Szigorúan kikötöttem, hogy a fotózás alatt a stúdióban rajtunk kívül legfeljebb Nánási vizslája, Pityu jöhet be.
– A spicc-cipőd végleg szekrénybe került?
– Egy táncosnak legalább napi hat-hét órát kell gyakorolnia. Nekem ez most nem fér bele az életembe.
– Az ember megnéz egy olyan filmet, mint például a Fekete hattyú – és attól kezdve egészen más szemmel nézi a balettot. Tényleg ennyire kegyetlen világ ez?
– Igen. A balettintézetben félévente voltak a rostavizsgák. Éjszakánként a diákszállón köntösünk zsinórjával kötöztük ki magunkat béka pozícióba, vagy éppen a lábainkat raktuk a fejünk fölé, hogy addig is, míg alszunk, nyúljanak az ízületeink. Hajnalban meg már keltünk: kezdődött a balettóra. Nagy volt a szigor, de jól viseltem. Otthon, Tatabányán ugyanis szertornáztam, naponta jártam edzésekre: így korán megtanultam, hogy a sikerért meg kell dolgozni. A legfájóbb az volt, hogy ebben a balettos világban nem lehet számítani barátokra! Iszonyú a versengés és a rosszindulat. Nagyon rossz érzés, hogy az ember nem bízhat meg senkiben. Kell mindig egy pici távolság. Amikor külföldön táncoltam, és beléptem a próbaterembe, rémisztő volt, hogy senki még csak nem is köszönt, rám se nézett. Órákon át tettük a dolgunkat egymás mellett és mindvégig idegenek maradtunk. Embertelen! Nehezen viseltem.
– A Magyar Állami Balett Együttes tagjaként ösztöndíjjal többek közt kijutottál a Washingtoni Kirov Akadémiára, Szentpétervárra. Tíz sikeres év után év után mégis igent mondtál a Lipcsei Operaház meghívására. Ekkor már kint is olyan húzóerő volt a neved, mint itthon
– Újra kellett építeni mindent! A hazai balett oktatás ugyanis teljes mértékben az orosz balett hagyományaira épül – míg Nyugaton az angol és a francia tánctechnika terjedt el. A kinti kollégákhoz képest nagy volt a lemaradásom. Engem ez azonban nem tántorított el, inkább motivált. Mindig is úgy gondoltam, ha nincs megmérettetés, nincs új kihívás, akkor az ember pályája megfeneklik. Én jobban féltem attól, hogy beleragadok a rutinba – mint az újrakezdéstől. Ráadásul a miénk az egyik legrövidebb művészi pálya. Itt nincs „majd egyszer”. Egy táncost nem szabad az országhatárok közé bezárni, mert az olyan, mintha levágnák a szárnyait.
– És te szárnyaltál. Évi százötven fellépésed volt, London és Yokohama közt szinte a világ összes nagyvárosában felléptél, miközben elkezdtél egyre jobban a spiritualitás felé fordulni. Miért érezted úgy, hogy szükséged van valamiféle kapaszkodóra?
– Amikor először vettem fel a spicc cipőt, szinte még gyerek voltam: de már abban a pillanatban eldőlt a sorsom. A balettáncos burokban él. Hozzászokik ahhoz az intenzív, túlfűtött állapothoz, amit a színpadon él át. A tánc ugyanis olyan, mint a drog! Egy szenvedélybetegség. Képzeld el, hogy naponta több órán át itatja át a lelkedet olyan mély muzsika, mint mondjuk Csajkovszkij, Prokofjev vagy Debussy zenéje. Érzéseket, érzelmeket vált ki belőled, eggyé válsz vele: aztán hirtelen vége. Becsukja az ember a próbaterem ajtaját, és szembetalálkozik a nagybetűs élettel. Nehéz, mert ezzel szemben a való élet színtelennek tűnik! És itt jön a kérdés: mit kezdjek vele? Mert arra, hogy van az életnek egy másik oldala is, nem készítenek fel. Mert biztosan van értéke azon túl is, hogy kifizeted a számlákat vagy feltöltöd a hűtőszekrényt...
A nagy válaszok mögött azonban nagy kérdések húzódnak meg, amelyek felkutatásába sokan belebuknak. Ekkor jön az alkohol, a cigaretta és a féktelen szórakozás. Nem azért, mert így jó, hanem mert csak így lehet elviselni.
– És egészen a Himalájáig mentél, hogy megtaláld őket. Sikerült?
– Részben. Legalábbis a bennem lévő békesség és harmónia azt bizonyítja, hogy igen. És bár eddig összesen hétszer voltam Indiában, tudom, újra el fogok menni. A koszos nagyvárosokat azonban mindig kerülöm. Rishikesh, amelynek a jógakolostorában jártam, egy csodaszép kis település a Gangesz partján. Mivel itt van az egyik legnagyobb hindu szentély, az ember bármerre megy, hallja a pici harangok csilingelését, a szerzetesek mantrázását. Egy olyan világ ez, ahol az ember meghallja a saját belső hangját. Rendszerint nagyokat sétálok, bejárom a kis falvakat. Itt értékelem csak igazán, hogy van mit ennem, van hol aludnom, hogy süt a nap, csiripelnek körülöttünk a madarak. Egyáltalán, hogy létezem. Utoljára, mikor kint voltam, tettem egy negyven napos némasági fogadalmat. Az első két hetet pedig gyakorlatilag végigaludtam: ekkor jött ki rajtam az évközben elraktározott fáradság és stressz. A közepe felé volt egy mélypont, de megérte nem feladni. Megfigyelővé – és nem részesévé váltam az életemnek. Mikor először Indiában jártam, megfogadtam, hogy soha többé nem megyek oda. Nyomor, bűz és mocsok! Például nem szoktak kezet mosni, és vécépapírt, szappant sem használnak, ezért én ajándékba mindenhová ezt viszek. A háziaknak kedvesen elmagyarázom: nálunk ugyanolyan „szent” szokás az étkezések előtti kézmosás, mint náluk az, hogy cipőben nem lehet bemenni a házba. De már fürödtem a Gangeszban is, és nem lett semmi bajom. Arra azonban figyelek, hogy mit eszem. Kiutazáskor a bőröndöm tartalmának legalább a fele tartós élelmiszer. A vizet pedig még fogmosásra sem használom. Veszélyes.
– A buddhista vallást is átvetted vagy csak mazsolázol?
– Ahogy mondod. Mazsolázok. Engem valójában az érdekel, hogy a spiritualitást miképpen lehet a mindennapjainkba úgy beilleszteni, hogy az életünk részévé váljon. Úgy gondolom, hogy a buddhizmusban, hinduizmusban, kereszténységben egy a közös: a szeretet. Ez a legfontosabb az életben.
– Pont úgy, mint egy házasságban. Egyébként a férjed puszta féltésből nem próbál meg lebeszélni ezekről az utakról?
– Van annyira bölcs, hogy meg se próbálja. Ismer, hiszen tizennégy éve vagyunk együtt. Tudja, hogy engem el kell engedni ahhoz, hogy maradjak! A Zeneakadémián találkoztunk. Ő rám nézett – és minden felvezető nélkül csak annyit mondott: mi egy nyelvet beszélünk, és elkérte a telefonszámomat. Két nappal később pedig megkérte a kezemet. Pár hónap múlva pedig összeházasodtunk Svájcban – ő ugyanis svájci állampolgár. Rajtunk kívül csak a pap, a papné és az ő négy lányuk volt jelen a szertartáson. Mivel tudtuk, hogy nem fogja mindenki megérteni, még a családnak is csak utólag jelentettük be.
– A generációs különbség nem nehezíti a mindennapok harmóniáját?
– Negyvenegy év van köztünk. Mi ezt nem érezzük. Mindent meg tudunk egymással beszélni, nincsenek titkaink. Mivel állandóan jövünk-megyünk, hiszen Tamásnak is vannak fellépései, néha hetekig nem találkozunk – de telefonon mindennap beszélünk.
– Hasonlít a természetetek?
– Ránk inkább az ellentétek vonzzák egymást mondás az igaz. Teljesen más az életritmusunk, más ételeket szeretünk, ő éjszaka szeret a Gellért-hegyen sétálni, én nappal, ő beszélgetni szeret, én hallgatni. Én a színpadon egyáltalán nem hallgatok zenét, a csendet szeretem. Viszont ha Tamás otthon van, folyamatosan gyakorol, és akkor egész nap őt hallom: ami csodálatos!
