Zselízen ma is felcsendülnek Franz Schubert dallamai az Esterházy-kastély felújított dísztermében...
Egy-két-há’, egy-két-há’ – ütötte a tanár a ritmust a gyönyörű, ébenfából faragott zongora tetején egy vékony pálcával.
A rizalit az épület homlokzatából kiugró rész
– Kisasszony, a csuklóra tessék figyelni, ne essen le, egy-két-há’, egy-két-há’, ügyeljünk a ritmusra, feszes, tánclépéses ez a menüett, ne lanyhuljunk, egy-két-há’, egy-két-há’.
Karolina minden figyelmét a billentyűkre, a tanárára s a kottára összpontosította. Bájos jelenség volt a fehér ruhás grófkisasszonyka a Bécsből hozatott nagy, sötétbarna hangszer mellett.
Nyílt az ajtó, Mária kukkantott be. „Gyere!” – szólt oda lánytestvérének, s már szaladtak is ki a tágas termeken keresztül a zöldellő fák közé.
– Kisasszony! Kisasszony! – szólt utána erélyesen a gyöngyöző homlokát kétségbeesetten törölgető Franz úr. – Még nem fejeztük be az órát. Mit mondok a kedves Mamának?!
De a lányok már messzire szaladtak, kacagva szakították le a szebbnél szebb mezei virágokat, hogy a szomorúfűz alatt koszorút fonjanak belőlük. Schubert a nyitott ablakon át hallgatta a pajkosságukat, majd a zongorához lépett, s megszelídült homlokán kiegyenesedtek a ráncok.
Egy dallam bontakozott ki az ujjai nyomán, a bal kéz is bekapcsolódott a játékba, majd sietve kottába kanyarította az apró hangfejeket. S megszületett egy dal... Egy újabb.
A zenetanár ebben a pillanatban nem gondolt hírnévre, gazdagságra, arra meg már végképp, hogy ezt a csodálatos dallamot mennyi kiváló zenész fogja megszólaltatni a világ legkiválóbb koncerttermeiben. Ő akkor, a dal születésénél volt boldog.
A kisasszonyokra sem haragudott, becsukta a szemét, s elméjét teljesen átadta az alkotás örömének. Később letisztázta a kottát a kastély melletti Baglyos ház apró szobájában, majd futárral elküldte a bécsi könyvkiadónak...
A Baglyos ház, ahol Schubert élt
Így történhetett egy kora nyári napon, az Úr 1818. esztendejében.
