Mikor megkérdezik tőlem, mivel foglalkozom, akkor kissé vonakodva válaszolok. Nem mintha szégyellném azt, hogy újságíró vagyok, épp ellenkezőleg: egy kvázi kihalófélben lévő szakmában igyekszem tisztességesen helytállni, s létrehozni valamit puszta szavakból, amivel egy kicsit segíthetek az embereknek is. Mert a szónak ereje van, az írásnak pedig hatalma.
Kevés ellentmondásosabb foglalkozást találunk az újságíróénál. A szakma felhígult, az emberek maradék figyelméért ádáz harc folyik, s a minőség már-már huszadrangúnak számít. Noha minden mesterségnek vannak olyan képviselői, akik inkább rontják, mintsem öregbítik a szakma hírnevét, az újságírókra ez hatványozottan igaz. Egy olyan korban, ahol virágzik a dezinformáció és a kattintásvadászat, bárkiből lehet újságíró. Olykor még írni sem kell tudni hozzá, hisz az indulatok felkorbácsolása fontosabb a tájékoztatásnál. Pedig felelősséggel tartozunk minden egyes szóért, legyünk akár politikusok, újságírók vagy egyszerű, hétköznapi emberek.
Ezt az írást részben a TheMorning Show című sorozat egyik jelenete hívta életre. Egy reggeli hírműsor igazgatója és vezető producere beszélgetnek, s az utóbbi amellett érvel, hogy bár a techcégek veszélyt jelentenek rájuk, azért a megbízható újságírásra mindig lesz igény. Az igazgató azonban máshogy látja a dolgot. Szerinte nincs szükség rendes hírekre és újságírókra, mivel az emberek megszokták, hogy rémes híreket kapnak. „A híripar borzasztó, de az emberiség függővé vált tőle, a világ pedig depresszióssá” – hangzik el a súlyos állítás. Éppen ezért szórakoztatásra van szükség, úgy, mint az 1929-es nagy gazdasági világválság idején, amikor az emberek táncra, jelmezekre és díszletekre vágytak. Egy álomvilágra, ahová elmenekülhettek a valóság elől.
Mintha nem is ugyanazt a filmet néznénk!
Napjainkban ott tartunk, hogy nem egy, hanem több valóság létezik. Mert 2024-ben már rég nem arról van szó, hogy a jobb- és baloldali sajtó az érem két oldalát mutatja be. Mintha ma nem is ugyanazt az egy valóságot néznénk! Teljesen más világokat ábrázolnak, amivel buborékban tartják az embereket, és csak szélesítik a közéjük ásott árkot. Nem véletlenül mondta Joseph Goebbels náci propagandaminiszter, hogy a sokat ismételt hazugságból előbb-utóbb igazság lesz. A náci Németország pedig igencsak kiterjedt propagandagépezettel rendelkezett, de a későbbi kommunista rezsimek is előszeretettel torzították a saját képükre a valóságot.
Ezért is gondolom, hogy tulajdonképpen nincs új a nap alatt. A modern propaganda a tömegsajtó megjelenésével kezdődött a 19. század végén, amikor először észlelték a média közvéleményre gyakorolt hatását. A kor két konkurens amerikai lapmágnása, Joseph Pulitzer és William Randolph Hearst például nagyban hozzájárultak az 1898-as spanyol–amerikai háború kitöréséhez. Történeteik elhitették az amerikai közvéleménnyel, hogy a spanyolok igazságtalanul üldözik a kubai népet – és hogy függetlenségük Amerikán áll vagy bukik (ezért nekik mindenképpen be kell avatkozniuk). Az első világháborúban a hadviselő felek már tudatosan alkalmazták a propagandát. Mindkét oldal a másik félnek tulajdonított kegyetlenségekkel próbálta sokkolni és maga mellé állítani a közvéleményt. A The Times napilap például azt terjesztette, hogy a németek szappant főznek a halottakból.
Fun a világ! Csak jókedv legyen, meg vegyél egy kis St. Tropez önbarnítót és Armani púdert – írja kedvenc influenszerünk! Káosz van a világban, és a ma embere (nője) menekül előle, s inkább szórakozásra vágyik. Ugyanez volt az 1929-es nagy gazdasági válság idején is.
Bizonyos újságok tehát valahol mindig is propagandacélokat szolgáltak. S bár a sajtó mára jócskán veszített közvélemény-formáló szerepéből, az írott hírfogyasztás még ma is fontos szerepet tölt be. Csak épp a nyomtatott újságok és magazinok helyett jobbára az online felületeket bújjuk, ahol valóságos éhezők viadala folyik minden másodpercnyi figyelemért. Ilyen terepviszonyok közt érdemes megvizsgálni Yuval Noah Harari izraeli történész kétségkívül igaz mondatát, miszerint a lényegtelen információkkal elárasztott világunkban a tisztánlátás hatalom. A kérdés csupán az, hogy 2024-ben mennyire van még igény tisztánlátásra – vagy épp megbízható, objektív újságírásra... Hiszen az emberek nagy része inkább a kényelmeset választja, az álhírekből megépített buborékot. Ebben a világban csak úgy hemzsegnek a mesterséges intelligenciával kigenerált deepfake felvételek és a hamis hírek. Itt aztán pillanatok alatt haragra gerjedhetünk, ha valami nekünk nem tetszőt olvasunk – hisz semminek nincs értéke vagy mértéke (vagy épp köze a való világhoz).
Az emberek felelőssége
Nem hagyhatom ki a sorból a Robert Fico elleni merényletet – sem az azt követő mételyt, amely jól mutatta, hogy valahol útközben elveszítettük az emberségünket. Mert nem látok más magyarázatot arra, hogy jól szituált, hétköznapi emberek miért fejezik ki örömüket a merénylet miatt. Vagy épp miért kívánnak hasonlót a szomszédos ország kormányfőjének. A megannyi kárörvendő komment legalább olyan ijesztő, mint a tény, hogy egy 71 éves nyugdíjas férfi pisztollyal a zsebében járkált a nyílt utcán, s felhorgadt indulatai végül tettlegességbe torkolltak. Lehet egymásra mutogatni, de az, hogy a társadalom ide jutott, mindannyiunk felelőssége. Mert odakint most tényleg szörnyek járnak. Nem muszáj szeretni a miniszterelnököt, nem kell vele egyetérteni, ámde emberek vagyunk, s minden merénylet a demokrácia elleni támadás. Akik tapsoltak a merénylőnek, gondolkodjanak el azon, hogy mégis milyen üzenetet közvetítenek... Innentől kezdve akkor bárkit lelőhetünk, mint egy kutyát, ha nézeteltérésünk támad vele?
Beszédes volt az is, hogy a kormány külön kérte a híroldalakat, hogy kapcsolják ki a hozzászólások lehetőségét a Facebookon. Mi ez, ha nem egy végtelenül szomorú szegénységi bizonyítvány a szabad véleménynyilvánítás és szólásszabadság korában? Ráadásul a rendőrség előállított jó néhány kommentelőt – ami elsőre diktatórikus intézkedésnek tűnhet, ám a valóságban nagyobb szükség van erre, mint gondolnánk. Mert igencsak skizofrén állapotok uralkodnak a közbeszédben: olyan stílusban kommunikálunk egymással írásban, amilyet élőben nem mernénk megengedni magunknak. S ne legyen kétségünk afelől sem, hogy egy olyan korban, amikor az embertelenség ilyen méreteket ölt, óriási szükség van a törvényre, a társadalmi rend talán utolsó bástyájára, amely még visszatartja az embereket az ösztönös cselekedetektől.
Az írástudók felelőssége
A nagy erő nagy felelősséggel jár. S ha elfogadjuk, hogy a szavaknak ereje van, akkor nekünk, írástudóknak különösen oda kell figyelnünk arra, amit írunk. A politikai töltetű publicisztikákban például olyannyira elvetik a sulykot, hogy szarkazmus helyett már-már dehumanizálnak. A propagandaszerűen működő sajtóorgánumok ugyancsak céltáblát kreálnak konkrét emberekből. Persze gondolhatjuk azt, hogy nincs ezzel semmi baj, hiszen sajtószabadság van. Ugyanakkor mindig lesz legalább egyvalaki, aki komolyan veszi a leírt szavakat. (Legyen szó akár a női politikusok külsejének kipécézéséről vagy akár hergelésről.) A kimondott szó előbb-utóbb eljut valakihez, aki tettre váltja a gyűlöletet.
Mert olyan világban élünk, ahol kis túlzással mindenki a pillanatot akarja uralni. Az emberek zöme megszokta, hogy mindig igaza van (hiszen az online világban könnyedén talál magának olyan valóságot, amely megerősíti az igazában). A konteók és álhírek pestis módjára terjednek. A feltűnési viszketegségben szenvedők pedig dögkeselyűként vetik rá magukat mindenre, amit az előnyükre tudnak fordítani: legyen szó üzletről, politikáról vagy csupán 15 percnyi hírnévről.
Az üresnek hangzó embertelen világ szavak mögött tehát kőkemény valóság húzódik meg. A legtöbb, amit az írástudó emberek tehetnek ezekben a káoszos időkben, hogy ki-ki elkezd a saját portáján söpörni. Példát kell mutatnunk, emberként kell kezelnünk egymást, tisztelni a másik emberi méltóságát, s a lehető legtöbb helyzetben és körülményben tudatosítani, hogy a szavaknak ereje van. Csak így lehet visszatéríteni azokat, akik a zűrzavarban irányt tévesztettek, s elsodródtak a szélsőségek felé.
