Az ember testből és lélekből áll. Ez annyit jelent, hogy test és lélek egysége vagyunk.
Miért van az, hogy két gyermek ugyanabban a családban nevelkedik, s az egyiknek boldog élete lesz, a másiknak nem? Az egyik boldog gyermekkorra emlékszik vissza, a másik tele lesz fájdalmakkal... Összeállításunkban a boldogság kék madarát próbáljuk megkeresni.
HÁZASSÁGOM A POKOL HERCEGÉVEL I. RÉSZ
Ismeritek a mondást, hogy aki túl közel hajol a tűzhöz, megégeti magát? Én a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen mély sebet tud ejteni rajtunk a vak szerelem lángja. Túl voltam már egy szerelemi próbálkozáson, ami nem alakult valami fényesen. Mindössze 23 évesen egyedül maradtam a négyéves fiammal. Ennek ellenére hittem benne, hogy az élet tartogat még számomra meglepetéseket. Szerelembe akartam esni, vártam és vágytam a nagy érzésre, amelyik (úgy hittem) egyszer mindenkinek kijár. Pórul jártam, mert türelmetlen voltam, és elfelejtettem, hogy a szív húrjai csak a nagy csendben szólalnak meg.
A szerelem nemcsak vak, néma is
Nővér voltam egy somorjai klinikán. A nagy Ő recepción dolgozott. Már az első pillanatban megakadt rajta a szemem. Valami mágneses erő vonzott hozzá, talán a kékeszöld szeme, az átható tekintete babonázott meg; vagy csupán szabadjára engedtem a fantáziámat. Nem tudom, de elhittem, hogy őriz magában valami bódulatot, ami engem boldoggá tenne. Akartam, hogy megszólítson. Sor került rá, elhívott vacsorázni.
Elmeséltem neki, hogy van egy kisfiam. Azt hittem, ez majd eltántorítja. Mégis hány férfit érdekel manapság egy szingli anyuka?! Ő ajándékokat hozott a fiamnak, s máris levett a lábamról. Szerelmes lettem, leszállt a szememre a rózsaszín köd. Siettem, mert akartam az érzést, ami évekig mostohán elkerült. Mondják, a szerelem olyan, mint a vízen tükröződő nap: be kell árnyékolnod a szemed, aztán eltakart szemmel csak azt látod meg, amit látni akarsz. Sőt, az eltúlzott szerelem méreg is lehet, de ezt akkor még nem tudtam. Egy-két randevú után már a karjaiban feküdtem elalélva. Úgy hatott rám, mint az eső a szomjazó virágra. Rossz idő volt körülöttünk, sáros, lucskos, gondom ezer, de ugye a virágok esőben nőnek a legjobban...
Holtomiglan, holtodiglan
Egyhamar teherbe estem, feleségül mentem hozzá; férj és feleség lettünk, pedig alig pár hónapja ismertük egymást. Beköltöztem hozzá a fiammal. Hármasban vártuk közös gyermekünk érkezését. Boldog voltam. Az első két év zökkenőmentesen telt, bár a szürke fellegek már ott gyülekeztek az égen. Férjem elveszítette a munkáját, egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére. Tudtam, hogy ettől ideges, biztattam, hogy ez csak átmeneti állapot, majd csak kiderül felettünk az ég.
A szerelem olyan szemüveg, amelyen keresztül néha a szörnyeteg is vonzónak tűnik. „Sok tárgyat, mi hitvány, nemtelen, naggyá, dicsővé tesz a szerelem.” (W. Shakespeare)
A szerelem erőt adott és hitet: hittem benne, hogy csakhamar munkát talál. Igazam is lett. Egyik ismerőse munkát ajánlott neki, műszakozni kezdett egy benzinkúton. S ez volt a cezúra, a választóvonal: ezután fordult rosszra az életünk. Ivott, ha fáradt volt, ivott, ha rosszkedvű volt, ivott, ha éhes volt. Bekerült egy kétes hírű társaságba, azután együtt züllöttek. Már nem volt nap, hogy ne elázva jött volna haza. Bizonygattam magamnak, hogy ez is csak egy átmeneti állomás. Istenem, mekkorát tévedtem!
Olvass tovább: Házasságom a pokol hercegével 1. rész
HÁZASSÁGOM A POKOL HERCEGÉVEL II. RÉSZ
Minden szerelem mélyén van egy illúzió vagy épp csak valami félreértés, hogy szeret bennünket a másik ember, és ezért rábízhatjuk magunkat. Enélkül nem tudnánk vakon szeretni a másikat. Mikor szerelmes vagy, azért vagy vak, mert elveszíted a veszélyérzeted.
Egy kisfiú mesél
A szüleim mindig azt hajtogatták, hogy a családon is múlik, mit hoz magával valaki a gyermekkorából; de a kisgyermek még felejt, elfelejti a rosszat, nem emlékszik a gyermekkorára. Nem tudom, valóban így van-e, de én túl sok mindenre emlékszem. Nem volt boldog gyermekkorom. Egy kisfiúnak azzal kellene törődnie, hogy a piros vagy a kék kisautójával játsszon-e. Én úgy tanultam meg számolni, hogy vajon hányszor hallom sírni az anyukámat.
Apám mindig részeg volt, folyton kiabált és ordítozott anyuval. Ilyenkor a szobámba menekültem, és úgy tettem, mintha játszanék. Anyunak lágy, rózsaszínű hangja volt, apunak varjas, fekete; így képzeltem el a károgó varjúkat. Néha egészen megrémített ez a hang, de úgy képzeltem, hogy csak véletlenül törnek össze az üvegek a lakásban: elmenekültem egy álomvilágba, mert a valóságban nem volt menekülő útvonalam. Nincsenek szép emlékeim. Nem tudom, hányszor volt eszmélő gyermekként önfeledten boldog pillanatom.
Csak a félelemre, majd a rettegésre emlékszem, amióta az eszemet tudom. Tudtam, hogy anya boldogtalan, emiatt én is az voltam, mert úgy képzeltem, én követtem el valami rosszat. Igyekeztem elkerülni aput, és nem az útjában lenni, nehogy én legyek a következő, akivel kiabálni kezd.
Csak csendben játszottam, és vártam, hogy elüljön a vihar. Anyu egyre soványabb és színehagyottabb lett. Mint amikor leszakítasz egy gyönyörű virágot, és még a kezedben elhervad. Gyönyörű barna szeméből kiveszett a fény, haja megfakult.
Apu kincse
Egy nap anyu és apu a hálószobában pihentek. Nem akartam őket zavarni, de szörnyen unatkoztam. Elhatároztam, hogy felfedezőútra indulok. Kincskeresésbe kezdtem, a kalózok elrejtett kincsét szerettem volna megtalálni. A folyosószekrényben találtam is valami rendkívülit. Egy pisztolyt. Ez ám a kincs, az elorzott apukincs! Úgy döntöttem, rendőrbácsisat fogok játszani. Kivettem a pisztolyt a szekrényből, és hadonászni kezdtem vele úgy, ahogy a tévében láttam. Egyszer csak megnyikordult a szobaajtó. Nagyon megijedtem, hogy anyu esetleg meglát, ezért gyorsan visszadugtam a szekrénybe. Szerencsére senki nem vette észre, miben ügyködöm.
Olvass tovább: Házasságom a pokol hercegével 2. rész
BELSŐ GYERMEK
Mindenkiben él egy belső gyermek, s aszerint bújik elő belőlünk, hogy milyen volt a gyermekkorunk. Képzeljük el, hogy már negyvenévesek vagyunk, de néha egy ötéves gyermek irányít bennünket. Sok helyzetben ugyanis felbukkan a belső gyermek, akit a fel nem dolgozott sérüléseink hívnak elő – s felnőtt énünk helyett ő reagál. Ahogy Palya Bea énekli: „Él bennem egy kislány, a szívem alatt némán csücsül, s ha valaki nem szól hozzá, úgy érzi, hogy megsemmisül.”
Ha már gyakorlottak vagyunk, igenis felismerhetjük, mikor van az, hogy nem a felnőtt énünk reagál egy szituációban, hanem a belső gyermek. Ilyenkor jó, ha nem azt hajtogatjuk, hogy „Úgy félek, hogy elhagynak”, hanem próbáljuk tudatosítani magunkban, hogy ez csak az árnyékgyermekünk félelme, s nem a felnőtt énünké.
Mi, emberek nagyon különbözőek vagyunk. A nehézségekkel is különbözően küzdünk meg: az egyik ember erős karakter, a másik érzékenyebb.
Az egyik gyermeket kevésbé roncsolja a durvább családi környezet, mert ellenállóbb, a másik pedig mindenre érzékeny, ezért tele lesz traumákkal.
Függ ez attól is, hogy van-e mellette olyan valaki, aki támogatást nyújt neki, megérti. Az elakadások mögött nem kell mindig bántalmazást keresni – a túlkényeztető környezet ugyanúgy okoz elakadásokat, mint a közömbös. S vannak esetek, mikor a szavak okoznak traumát: ezeket a szavakat az egyik gyermek lerázza magáról, számára bagatellnek tűnnek, a másik gyermeket pedig egy életre megsebzik, ő élete végéig szenvedni fog miattuk...
Olvass tovább: Belső gyermek