Az ünnepet ki akarjuk tágítani, azt szeretnénk, ha minden nap ünnepnap lenne. Jó ez?
Most az egyszer legyünk őszinték magunkhoz, és gondolkodjunk el, mikor örültünk úgy istenigazából valaminek legutoljára. Nos, ha az már olyan régen volt, hogy nem is emlékszünk rá, akkor baj van. Kizárt, hogy annyi időn át nem volt okunk az örömre. Sajnos van egy szomorú hírünk: már nem is vagyunk képesek rá!
Gyermekkorunk ünnepei
Gyerekkorunkban bezzeg mindig volt minek örülni! Pedig akkoriban jóval szürkébbek és unalmasabbak voltak a hétköznapok. A barátnőm ezt úgy mondja: kevesebb volt az inger. De éppen ezért mindig volt mire várni! A nagy izgatottságtól aztán éjjelente sokszor elaludni sem bírtunk. Ilyen mindenek felett álló esemény volt a karácsony, vagyis még előtte a Mikulás (akit az iskolában Télapónak hívtak). Hozzánk, persze, a Mikulás jött, és később a Jézuska, nem holmiféle Télapó. Azt meghagytuk az iskolai ünnepségekre. A Mikulásra nagyon komolyan készültünk, már jó egy héttel előtte jók voltunk, nehogy csak virgácsot kapjunk. Csizmáinkat kifényesítettünk, és december 5-én este bizony alig bírtunk elaludni, pedig már kilestük, hogy tiszta lábbelijeinkbe édesanyánk teszi bele az előző héten kisorakozott narancsot, banánt meg az édességeket.
Mégis hihetetlen öröm volt várni ezt az ünnepet. Nem kellett túl sokat aludni, és elérkezett az év legcsodálatosabb napja. Az asztalon újra az ünnepi porcelántányérok sorakoztak, és a szebbik étkészlet, amelyet máskülönben elég macerás elmosogatni, de ilyenkor ezt sem bántuk. Minden meseszépen csillogott, megszólalt a várva várt karácsonyi csengettyű, és a Mennyből az angyal meg a Csendes éj kicsit hamiskásra sikeredett dallama töltötte be a szobát. (Bezzeg mára karácsonyi gejl lett ezekből is, annyit szólnak a szupermarketek hangszóróiból.)
Ünnepek az új évben
Gyerekként nem csak a karácsonynak tudtunk olyan hihetetlenül örülni. Vegyük csak sorra az év más, örömteli napjait! Nagyon tudtunk örülni például a tavaszi szünetnek, mert olyankor egy hétre leutazhattunk a nagyiékhoz.
Örültünk a házi tésztás leveseknek, a nagyi süteményeinek, az udvaron az állatoknak meg a nagy-nagy szabadságnak, amikor végre nem kellett mindennap az iskolában ülni.
Ezután már alig vártuk, mikor lesz végre húsvéthétfő. Találgattunk, ugyan ki jön el hozzánk locsolni, meg milyen csokitojások és -nyulak várnak ránk az idén. Ez bőven kárpótolt azért a kis fejfájásért, amit az olcsó kölnivizek „illatfelhője” okozott. Este menetrendszerűen hajat mostunk, és elégedetten tértünk aludni, hiszen ismét volt minek örülni... Nem tudom, ki hogy van vele, de én ugyanilyen izgalommal vártam a május elsejéket. Szerettem a virágdíszes ablakokat, a színes papírszalagokat. A munka ünnepe már csak azzal is kivívta méltó helyét az örömteli ünnepek sorában, hogy aznap nem kellett iskolába menni... Ezután megint volt mire várni, hiszen június végén megkaptuk a bizonyítványt, és elkezdődött gyermeki életünk legboldogabb két hónapja, a nyári szünidő.
Ősszel már korántsem volt annyi ünnep, de azért akadt bőven olyan, amire érdemes volt várni. Ilyen volt például a sárkányeregetés. Minden évben gyártottam valamiféle repülőalkalmatosságot – dobozt, szörnyet, rakétát –, csak éppen hagyományos sárkány alakú sárkányt nem. Ki nem hagytam volna semmiért! Általában egy egész héten át vacakoltam a nagy „művel”: ragasztgattam, díszítgettem. Azután eljött a kipróbálás ideje, és az én repülő csodáim vagy felszálltak, vagy nem. Még most is hallom anyám hangját: „Megmondtam neked előre, hogy ez a vacak sosem fog repülni. Ennyi erővel csinálhattál volna egy rendes sárkányt!” De én nem akartam rendes sárkányt. Inkább elmentem csipkebogyót meg vadgesztenyét gyűjteni...
Azt sem olyan hűbelebalázs módjára! Már hetekkel a termések beérése előtt kinéztem a helyet, ahol majd a legtöbbet gyűjthetem. Szerettem ezeket a szép őszi napokat, és jól elvoltam a mainapság olyan divatos, lármás halloween nélkül is. Annak viszont nagyon tudtam örülni, ha anyuval elmentünk cipőt venni. Akkoriban valahogy egyáltalán nem zavart, hogy nem volt túl nagy a választék. Minden méretben volt cipő, de legfeljebb háromféle. Sebaj, így sokkal egyszerűbb volt választani! A cipővásárlás minden pillanatát alaposan kiélveztem, a próbálástól kezdve egészen addig a pillanatig, amikor a frissen vásárolt lábbeli madzaggal átkötött egyendoboza ott nem himbálódzott a markomban. Micsoda boldogság!
Ünnepet csinálhatunk bármelyik napból
Ma nincs ilyen örömünk, mert bármit, bármikor megkaphatunk. Ez annyira természetessé vált, hogy már örülni is elfelejtettünk neki. Rohanunk, semmiről sem akarunk lemondani, halmozzuk az élvezeteket. Ezért nem tudunk örülni. Miért kellene vasárnapig várni arra, hogy a családdal beüljek a cukrászdába néhány sütire meg kávéra? Hiszen ezt egész héten megtehetem. Az étteremben bármikor végigkóstolhatom az étlapon szereplő ételeket. Minek spóroljak tíz éven át a várva várt mexikói utazásra, ha kölcsönből már a jövő héten odautazhatok. Minek díszítsem fel saját kezűleg a karácsonyfámat, vagy ültessek virágokat a kiskertembe, ha bármikor megfizethetek egy lakberendezőt, aki olyan karácsonyfát varázsol a nappalimba, amilyen csak a legmenőbb magazinokban látható. Vagy egy kertészt, aki tudja, hogy melyik virág mellé melyik másik illik a legjobban.
Elveszett a boldogságunk, elvesztettük az örömet, azt a képességet, hogy valamire várjunk és vágyjunk! A pszichológusok véleménye szerint elég bonyolult helyzet elé állít minket, hogy ma már bármit megkaphatunk, bárhol és bármikor. Ennek a jólétnek megvan az előnye, de érezhetően van hátránya is. Hát nem csodálatos, hogy bármit beszerezhetünk a neten, hogy a világ másik részén készült fényképeket nézegetünk?! Vagy oda mehetünk nyaralni, ahova csak akarunk! De mindezért hatalmas árat kell fizetnünk: nem álmodunk, az életünk elszürkült, minden elérhetővé vált, és többé már semmi sem különleges.
S ettől valahogy mi sem vagyunk különlegesek, egyediek, egyetlenek – pedig a lelkünk mélyén csak erre vágyunk. A kiválasztottság érzésére, amit a boldogság jelzőtüzei táplálnak.
Ez a kiégés?
Emlékszünk még az első alkalomra? Szép volt. Talán éppen attól volt olyan, mert még volt időnk várni, és nem egy pornófilm megnézése után néhány perccel következett be a kielégülés. Vágyakoztunk, várakoztunk a megfelelő időt várva, késleltetve a vágy beteljesülését. A boldog ember pozitív energiát áraszt maga körül. Az öröm jobb teljesítményre sarkallja. Vegyük például azt, ha valaki arra spórol, hogy elutazhasson az Északi-sarkra. Igyekszik minél több pénzt keresni, s ezért egyre jobban teljesít a munkájában. Emellett adott esetben a testét is edzi, hogy kibírja a zord éghajlatot.
Ha az ember mindent készen megkap, akkor könnyen kiég. Sokan járnak pszichológusokhoz, akiknek mindenük megvan, csak éppen nem tudnak neki örülni, mert nincsenek többé céljaik. A kiégést eddig a munkahelyi túlhajszoltság miatt szokták emlegetni, de van olyan kiégés is, amit a céltalan élet örömtelensége okoz.
Hogyan kezdhetünk ismét örülni?
Két lehetőség áll előttünk: új, ismeretlen, eddig csak sejtett dolgokat fedezünk fel (az ilyenekből viszont az évek előrehaladtával egyre kevesebbet találunk), vagy megleljük az örömet a mindig ismétlődő, hétköznapi dolgok szépségében. A mai, nyughatatlan ember sokszor mindkét lehetőséget elutasítja... Aztán csodálkozik, hogy boldogtalan. Úgy dobja félre az újdonság és a rituálék örömét, mint egy molyette ruhadarabot, de semmit sem kap cserébe. A világon a legboldogabb emberek ma Afrikában élnek! Ők azok, akik az örömet elementárisan élik meg. Örülnek, ha van mit enniük, ha megérik a másnapot, és különösen akkor, ha esik az eső.
Nekünk, itt Európában jóval jobbak az életlehetőségeink, mégis a miénk az agyonstresszelt, örömre alkalmatlan emberek földje. Régen, amikor a Balaton mellől divatos reklámtáskával, vagy feliratos pólóval megérkeztünk haza: nagyon boldogok voltunk. Egy évig ilyen táskában hordtam a tornafelszerelésemet, és gyűrötten, kopottan is csodálatosan izgalmas táskának találtam. Boldogságom forrása az az érzés volt, hogy különleges vagyok. Ma az ilyen feliratos trikókat tucatjával árusítják, s ki is nyúlnak rendre az első mosás után... A legendás reklámtáskák pedig a veszélyes hulladékok sorát gyarapítják. Az természetesen jó, ha nem egy Coca-Cola-dobozgyűjtemény tesz minket különlegessé, de mégis minek örülhetünk, mire vágyhatunk, miről álmodozhatunk? Rengeteg ilyen dolog van a világon, de csak akkor szoktak előttünk megcsillanni, hogyha valami nagyon rossz történik velünk... Teszem azt, elveszítjük a munkánkat, vagy eltörjük a lábunkat. Olyankor újra megtanulunk örülni. Éppúgy, mint ahogy a kisgyermek járni tanul...
De hogy ne hívjunk magunkra semmi rosszat, az lesz a legjobb, ha most mindjárt elkezdünk örülni valaminek. Mondjuk annak, hogy jön a Mikulás, a karácsony, hogy itt van május elseje vagy a szünidő. Örüljünk annak, hogy itt vagyunk, és mindezt újra átélhetjük! S hogy ezt a cikket elolvashatjuk az Új Nő weboldalán!
K. Anikó
