Mikor örült utoljára? „Hurrá, anya, megnyertem a rajzversenyt! Juhé!” – „Jó, jó, ne üvölts! Fogd vissza magad!” Ennyi. Egy-két ilyen megjegyzés, és a gyerek örökre le van hűtve. Sose fog örülni úgy szívből, igazán.
Mikor ugrált, mikor tapsolt, fütyörészett, csapkodta a térdét örömében? Ugye, nem tudja megmondani? Egy rövid mosoly, elfojtott sóhaj, s akkor is körülnéz, hogy nem látta-e meg valaki. Ebből áll az öröme!
Az öröm nem ilyen. Diane Lane a Napsütötte Toszkána című filmben pontosan megmutatja, milyen. Egy harmincöt éves amerikai nőt játszik, akit elhagyott a férje, ráadásul alkotói válságban van. A barátnője elküldi Toszkánába – felejteni. Frances vesz ott egy házat, és a szerelem is megtalálja. Rájön, hogy nem kell elhagyottan, boldogság nélkül élnie. És mit tesz? Boldogan ugrál az ágyán, önfeledten kiáltozik, hogy igen, igen, megérinti a mellét, és azt mondja: tudtam, tudtam, hogy lesz még öröm, lesz még szex, és megcsókolja az ágyon függő Madonna-képet... Valahogy így kellene örülnünk nekünk is életünk boldog perceiben. Önfeledten, kitörő érzelmekkel, tisztán, egyszerűen. Mifelénk az a szokás, hogy titkoljuk, sőt elnyomjuk az érzelmeinket. Mintha bocsánatot kérnénk, hogy örülni merészelünk. Miért nem vagyunk képesek boldogan, harsányan örülni a sikereinknek, akár pillanatnyi boldogságunknak?
Sóvárgás vesz körül bennünket
A pszichológusok is foglalkoznak ezzel a furcsasággal. Nálunk nem divat kinyilvánítani az érzelmeket. Nem mutatták ki örömüket a nagyanyáink, anyáink, tehát mi sem. „Nézz oda, mit csinál, megbolondult, így örülni egy új cipőnek (sikerült karácsonyi kalácsnak, nyári szabadságnak…)”… Hányszor hallottuk ezeket a szörnyű mondatokat! Persze, a serdülő lányok még visonganak, ugrálnak a peronon, amikor a pasijuk megérkezik… De egy felnőtt nő! A pszichológusok szerint a serdülőkorban még nincs baj az érzelmekkel, de a pubertás elmúltával beköszönt a kétkedés, töprengés, amikor a nők egyetlen törekvése, hogy ne tűnjenek ki a tömegből, semmiben ne különbözzenek a többiektől.
Elég, ha egyszer azt mondja az anyánk vagy valamelyik irányadó rokonunk, hogy „Nyugodj már meg, nem kell mindenből ekkora hűhót csapni!”, és már le is blokkolt az örömérzetünk. És aki nem megrögzött magamutogató, bizony behúzza a farkát, mint a megvert kutya. „Valóban hülyeség dicsekedni a saját boldogságommal, fuj, ez nem illik!” – mondjuk magunkban.
A tojástrükk
Több oka is van annak, hogy miért nem nyilvánítjuk ki az örömünket, mondják a pszichológusok. A kor előrehaladtával az érzelmek hátrább húzódnak, és előtérbe kerül a ráció és az önkontroll. Szervezetünk már nem termel annyi endorfint, mint fiatalabb korunkban. A média szerepe sem elhanyagolható. A sok rossz hír, szerencsétlenség szerte a világban nyomot hagy a kedélyünkön. Például amikor az ember örül, hogy a fiát fölvették az egyetemre, meghallja a tévében, hogy milyen sok a munka nélküli diplomás fiatal. Egy ilyen hír a megrögzött optimistáknak is elrontja a kedvét.
Meg aztán: mindenhez hozzájutunk, amire vágyunk. Vegyük például a következő esetet. Minek örülünk jobban: ha saját kezűleg barkácsoljuk a madáretetőt, vagy ha bemegyünk a nagyáruházba, és készen megvesszük? Amerikában annak idején, amikor megjelentek a félkész áruk, nem volt nagy sikerük. Miért? Mert az emberekbe nagyon mélyen bele volt rögződve, hogy mindenért meg kell dolgozni, elsősorban a betevő falatért. A marketingeseket azonban nem kellett félteni, kitalálták: valami hiányozzon a készételből, például a tojás, amit a fogyasztóknak maguknak kell hozzátenni. Ilyen kis trükkel elaltatták a lelkiismeretünket, hisz meg kell dolgozni vele, hogy az étel ehető legyen, és máris eltűnik belőlünk az a kellemetlen érzés, hogy munka nélkül jutottunk hozzá az ennivalóhoz.
Csak nem fogom elkiabálni!
Az ember tapasztalatokat szerez, és azokat elraktározza az emlékezetében. A csalódásokat és a sérelmeket, kis szálkákat jó mélyen őrizgetjük magunkban. És védekezünk! Hogy inkább nem fogok örülni, mert hátha nem sikerül, vagy később kiderül, hogy nem jó. Vagy közbejön valami. Hányan vagyunk, akik félünk kimondani azt a szót, hogy „boldog vagyok”! És sok ember van, aki figyelmeztet is bennünket, hogy ilyet ne mondjunk, mert baj történik. Például az ember januártól kezdve örül a tengerparti szabadságnak, aztán indulás előtt elhagyja a barátja. Mindig van, aki felemelt mutatóujjal emlékeztet: ez azért történt, mert elkiabáltad az örömödet, hát legközelebb inkább hallgass, akkor nem fog csalódás érni.
Nemzete válogatja
Harsány örömet nemcsak a filmekben vagy a gyerekeknél látunk, hanem más nemzetek fiainál is. A repülőn például egy kanadai nő elvesztette az útlevelét, de később a táskája egyik zsebében megtalálta. Látni kellett volna, hogyan örült! Sírt, nevetett, csókolgatta az útlevelét, ugrált, táncolt. Ugyanilyen önfeledten tudnak örülni a franciák is. Véletlen? Egyáltalán nem. A szakemberek meg tudják magyarázni. Szerintük két oka van, hogy nem tudjuk kifejezésre juttatni az örömünket. Egyrészt a történelmünk: a sok vérzivatar, csalódás, török, tatár. Azután a Monarchia. A sok rossz tapasztalat, ármány, cselszövés, igazságtalanság. Ezek a szkeptikus viselkedés fő okai.
Túl sok megrázkódtatás éri nemzetünket, érzelmileg nem tudtunk megérni. Ezért panaszkodunk örökösen. Amikor új munkamódszerre kell átállnunk, mindjárt leszóljuk, anélkül, hogy ismernénk. Amikor hazajövünk a nyaralásból (jókedvűen és kipihenten), biztosan akad valaki, aki kijelenti, hogy ő is járt ott, és rettenetes hely.
A „szörnyű” és a „jó” nem ugyanaz
Meg lehet tanulni örülni? Meg. Le kell rombolni a sztereotípiákat és a beidegződéseket. Hogyan kezdjük el? Például úgy, hogy elfogadóak leszünk. Lakásunkban körülnézve nem a törött széklábat és a lepattogzott festéket vesszük észre („Már ki kellene festeni végre!”), hanem azt mondjuk: „Istenem, ez a lakás pont olyan, amilyet mindig szerettem volna!” „Ez a zöld szín milyen jól illik a hálószobába!” Ne olvassuk el a katasztrófahíreket az interneten, főleg ne nézzük meg a róluk készült videót. Ne kapcsoljuk be a tévét, zárjuk le a Facebookot. És főleg nagyon vigyázzunk azzal, mit ejtünk ki a szánkon. Ne mondjuk azt, hogy „szörnyen örülök” vagy „rettenetesen tetszik”. Hiszen minden ilyen kijelentés ellentmondás! Ezektől a szavaktól feszültek leszünk.
A magyar nyelv annyira gazdag rokon értelmű szavakban! Szép, csodálatos, nagyszerű, rendkívüli, pazar, remek, imádnivaló… ennyit kapásból is tudunk mondani. A tanulás következő szakaszában begyakorolhatjuk a következő mondatokat: „Jaj, de örülök, hogy megjött az autóbusz! De jó, a postás meghozta az ajánlott levelemet! Jé, a varrónőm egy héttel hamarabb megvarrta a szoknyámat! Istenem, a macska nem pisilt rá a rekamiéra, pedig már féltem, hiszen későn értem haza”, és még sorolhatnánk. Ezután már jöhet a kiáltozás, az ugrálás. És az öröm magától megérkezik. Érdemes kipróbálni!
B. Friderika
