Fűtől-fától függeni és (f)élni... Adalékok a szenvedélyekhez.
Hinnéd? A szerhasználat is megküzdés! Dr. Kapitány-Fövény Máté mesélte, hogy amikor új páciens érkezik hozzájuk, alaposan feltérképezik, hogy milyen megfontolásból csinálja azt, amit csinál. A szenvedélybetegek körében a megküzdéses motiváció leggyakoribb. Vagyis amikor az ember az alapproblémáját – legyen az szorongás, depresszió, trauma – úgy próbálja meg enyhíteni, hogy szerhez nyúl vagy kényszeres viselkedésbe kezd.
Eleinte tényleg azt éli meg, hogy a tünetei csillapodnak (ezt nevezzük jutalmazó vagy megerősítő szakasznak), s mámorban, eufóriában úszik. Csakhogy amint hozzászokik, kénytelen növelni a dózist (például a szerencsejáték-függő a megjátszott téteket; a videójáték-függő a játékkal töltött órák számát), és kialakul a függőség. A következő szakaszban pedig már menekülésről beszélünk: a szenvedélybeteg nem tudja maga mögött hagyni a függősége tárgyát, mert képtelen elviselni a sóvárgást és a megvonási tüneteket.
Ellentmondások között élünk. A baráti összejöveteleken tukmáljuk egymásra az alkoholt, ugyanakkor az alkoholfüggőnek hátat fordítunk. Mindent túlszexualizált reklámokkal próbálunk meg eladni, de ha valaki rácsúszik a pornóra, azt megbélyegezzük. „Akaratgyenge! Aberrált.” A drogokról nincs mit szólni, hisz a füvezést sok országban már nem is büntetik. Tőlünk a második faluban szintetikus drogokat gyártanak, most ment tönkre a szemünk előtt egy dolgos ember a gyorsítóktól... Miért jó a függés? Miért nem tud magának megálljt parancsolni az ember?
Mobiladdikciók! A hunyó?
A telefonaddikciót már babakorban alakítják ki – az anyukák. Várandós kolléganőnket azonnal figyelmeztették a kismama barátnők: még a szülés előtt szerezzen be mindenképpen egy mobiltartót, hiszen a baba megnyugszik (?) a telefontól... Ma már megszokott, hogy az étkezőasztalnál a gyerek nem vesz részt a családi együttlétben, hanem a telefont bámulja.
Nem is tudják a mai gyerekek az érzelmeiket kifejezni, nem tudnak beszélgetni, helyzeteket dekódolni. A tanító nénik pedig arra panaszkodnak, hogy még a rövid szövegeket sem tudják értelmezni...
Elhagyott. Pedig már nem eszem degeszre magam...
Nemrég egy kórosan elhízott férfival készítettünk interjút, aki rengeteget, majdnem ötven kilót fogyott – és a súlyát azóta is tartja. Felesége azonban nemrég elhagyta – a férfi még ma sem tudja, miért. A szakember válasza: sok szenvedélybeteg párja maga is függő, mégpedig társfüggő. És amikor a férj leküzdi a szenvedélyét, nemsokára a házasságnak is vége szakad, mert a társfüggő többé nem tudja a megmentő és a gondoskodó szerepében érezni magát.
Miért veszélyes?!
A füvezés legnagyobb veszélye nem is az, hogy hosszú távon kicsinálja az agyat, mert THC hatóanyaga szinte lesöpri a kulcsfontosságú fehérjéket az idegvégződésekről. Hanem hogy a fiatalt a legtevékenyebb, legimpulzívabb éveiben semmittevésre kárhoztatja. Aki rendszeresen füvezik, az lebegve megy át a napokon: él, nem megél. Aki gyakran füvezik, az elveszti érdeklődését a világ iránt, s ez a tanulásban és a munkában is érezteti káros hatását. (Tudósok javasolják is, hogy fontolóra kellene venni, milyen magas THC-tartalommal engedélyezik a kannabiszszármazékok használatát.)
Csak egy kupicával... Annyit se!
Manikűrösnél vagyok, Katika egyik régi horvátországi nyaralásukról mesél. Akkor tanulta meg: egy volt alkoholbeteget nem szabad tuszkolni. Második férje valamikor csúnyán ivott, de ő ezt csak hallomásból tudta. Ők szépen éltek, a tíz év alatt még egy tündérházikót is felhúztak. Ott, Pulában, a langy nyári estéken a tengerparti vacsorához Katika mindig rendelt magának egy koktélt. Olyan jól ellazít, mondta, s lebegett is tőle, mint a ködbe vesző horizont... „Próbáld ki te is! Csak egy pohárkával” – biztatta tiltakozó párját. Végül Palinak is kikért egy kupicával. A következő lapokat már nem Pali, hanem az addikciója írta: hazatérvén furcsán kezdett viselkedni, mígnem Katika a spájzban felfedezett egy üveg pálinkát. Leültek, a végén élete párja töredelmesen bevallotta, hogy visszaesett. Az „elvonót” már ő maga javasolta: kiköltözött a testvéréhez, aki egy Duna menti kis nyaralóban lakott. (Így volt ez sok-sok évvel ezelőtt is.) Addig biciklizett, úszott, tornázott, izzadt, míg ki nem űzte magából a szesz utáni vágyat. Majdnem belehalt, de épen jött vissza.
Ajánljuk!
Nagykeszin működik a református Reménység otthon, egy reszocializációs központ, ahol azokat fogadják, akik szeretnének valamit kezdeni az életükkel, melyben az alkohol, a drog vagy a játékgép az úr. (Orvosi ajánlásra lehet ide bekerülni.) Az intézetet, melyet egy lelkész házaspár és jogász fiuk vezet, az állam támogatja. Csak férfiakat fogadnak, magyarul és szlovákul is beszélnek. A törvény nyolc hónapot ad a felépülésre, de a Szűcs házaspár szerint néha két évbe is beletelik, mire valaki új életet tud kezdeni.
Alkoholgén?
- Rengeteg italozóval, majd orvossal készítettem a régmúltban interjút. Az orvosok először azt mondták, hogy az alkoholista ember akaratgyenge, aki elissza a gyermeke uzsonnapénzét – aztán azt, hogy az illető ember beteg, vagyis nem tehet a szenvedélyéről. És ha az apa iszik, nem ritkán felnőttként a gyereke is inni fog, ha tehetetlennek érzi magát bizonyos helyzetekben.
- A szocializmusban a rebellisebb szemléletű orvosok kijelentették, hogy a rendszer tehet arról, hogy annyi sok ember iszik. (Nem érzik jól magukat a diktatúrában.)
- Majd arról beszéltek, hogy sok embernél jelen lehet valamilyen „alkoholgén”, amely miatt nem tud a szesznek ellenállni. Az ellátásban dolgozó orvosok már árnyaltabban fogalmaztak, mondván, hogy a rossz, italozó társaság is befolyásolhatja és rossz útra terelheti az embert, nem kell hozzá „alkoholgén”.
- Később már csak szenvedélybetegről beszéltek, ezt a közvélemény úgy értékelte, hogy a felelősség terhe így lekerült az italozó válláról. Ő többé nem felelős a tetteiért. Ez idáig, interjúnk elkészültéig valahogy ennyit tudtunk.
