Elmosolyodom, ahogy visszalapozom tinikorom naplóját. A fényképről Ő néz vissza rám. Ő, akit mindenemnek hittem. Fiatal, szerelmes lányként hányszor beszéltem ehhez a féltve őrzött képhez, melyet titokban szereztem róla. Álmodoztam egy gyönyörű életről, amelyben majd mi leszünk a főszereplők. Azt hittem, életem tündérmeséjét írom a lapokra.
Akkor még nem is sejtettem, hogy a sors valóban összehoz kettőnket. Mint amikor úszol az árral, majd egy örvény hirtelen a mélybe ránt. Talán szerencsésnek mondhatom magam, hiszen teljesült az álmom: tényleg a történet főszereplőivé váltunk. Ez megadatott nekünk.
Megtestesült boldogság
Becsukom a kis rózsaszín mackós naplómat, és újra elsüllyesztem a fiókban. Egy dolgot senki nem vehet el tőlem, állapítom meg egy sóhaj közepette. Tiszta szívemből szerettem Őt – és talán túlságosan. Egy gyermekkori álomképet kergettem, egy ideált, a plátói szerelmet, ami a képzeletemben született, és ott is lett volna a helye... Több éve ismertem már őt, mire végre elhatároztam magam, hogy megszólítom. Soká tartott, míg kellőképpen összeszedtem a bátorságomat, de végül megtettem az első lépést. Egy üdvözlőlapot küldtem neki, abban reménykedve, hogy válaszol. Pillangók verdestek a gyomromban, amikor szinte azonnal visszaírt. Így indult a közös történetünk, immár a valóságban.
Mint a mesében...
Több mint húsz év távlatából úgy gondolom, a férfiak minden bizonnyal jobban megbecsülik azt a nőt, akiért megharcoltak, akiért megküzdöttek, mint azt, aki könnyen kapható. Imádják, ha bezsebelhetik férfiúi hiúságuk beteljesülését, a győzelmet. Ennek függvényében mi már eleve rosszul indítottunk, de utólag könnyen okoskodik az ember lánya. Akkoriban úsztam a boldogságban. Próbáltam minden egyes pillanatot intenzíven átélni, elraktározni emlékeim legmélyén, mert az egész olyan nagyon hihetetlennek tűnt, szürreálisan mesebelinek. Engem szeret álmaim férfija. Ugyan ki hitte volna, hogy a füzetemben teleírt oldalak egyszer megelevenednek?
Csillagainkban a hiba
A lánykérés ugyan nem sikerült épp egy filmbeli, romantikus jelenetnek, de kétségkívül egyedi volt. Mit számít a habos-babos körítés, ha én így is boldog vagyok?! Ezzel nyugtattam magam. Összeköltöztünk, és a gyermekáldásra sem kellett sokat várni. Ennél idillibb talán nem is lehetett volna. Hát nem ez minden nő álma, családot alapítani?
A mi mesénkben ez a fejezet mégis hanyatlásunk kezdetét jelentette. Itt tört össze az álmunk – vagy talán csak az enyém, mert az övé valószínűleg sosem ez volt, de még csak hasonló sem.
Egy alkalommal rajtakaptam, hogy a barátnőmmel vált üzeneteket. Azzal a lánnyal, akit a barátnőmnek tartottam, mégis tisztában voltam vele, hogy előszeretettel áhítozik foglalt férfiak figyelmére. A férjemmel teljesen különböztünk egymástól, mégis bíztam benne. Úgy gondoltam, az Ő élete, az Ő döntése, az Ő felelőssége. Ott álltam magamban, kétségek közt hánykolódva, a gyermekemmel a szívem alatt, miközben ezernyi gondolat cikázott a fejemben... A férjem és a barátnőm? Minden porcikám hevesen tiltakozott a gondolattól. Végül mégis kérdőre vontam a férfit, akit mindennél jobban szerettem, magamban imádkozva, hogy ne legyen igaz. Azt akartam, hogy legyen egy észszerű magyarázat, de a válasza úgy ért, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba. Nem ismerte be, de nem is tagadta.
A lelkem legmélyén éreztem a fájdalmat, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne engedjek a feltörekvő pánikérzésnek. Nem borulhattam ki. Nem engedhettem meg ezt magamnak a 9. hónap végén. Ha bármi történt volna a gyermekemmel, sosem bocsátottam volna meg sem magamnak, sem a férjemnek, sem a barátnőmnek. Fiatal voltam és magányos. Ma már teljesen másképp döntenék mindkettőjükkel kapcsolatban, de akkor a struccpolitikát választottam. Homokba dugtam a fejem, a lehető legmélyebbre. Úgy viselkedtem, mintha nem történt volna semmi, miközben a lelkem egy része atomjaira hullott.
A gyermekem születése aztán mérhetetlen boldogsággal töltött el. A kislányomnak életem legszebb hónapjait köszönhetem, de a sziklaszilárdnak hitt, rendíthetetlen bizalmam az édesapjában úgy dőlt össze, mint a kártyavár. A legszomorúbb, hogy mindezek dacára nem tudtam Őt nem szeretni.
A négy fal között
Röviddel ezután építkezésbe kezdtünk. Alig vártam, hogy elkészüljön a saját kis házunk, az igazi otthon, a menedék. Az építkezés azonban csak újabb próbatétel elé állította az amúgy sem biztos alapokon nyugvó kapcsolatunkat. A klasszikus felállás következett be, amiről oly sokat hallani, s amiről mindenki azt hiszi, elkerülhető. A közös idő hiánya. Az apa éjt nappallá téve dolgozik, az anya pedig a háztartásra ügyel, valamint a gyermekükkel törődik. Ismerős, nem? Ha pedig a férj nem dolgozik, akkor sincs a felesége és a gyermeke mellett, hiszen a ház, a közös otthon nem építi fel önmagát. Így volt ez nálunk is. Apukám volt a fő kőműves, Ő pedig a segédje. Én pedig mit csináltam? „Csak” otthon voltam egész nap… Vágytam rá, hogy néha együtt is legyünk mi hárman.
Ne csak mondjuk, de érezzük is, hogy egy család vagyunk, közös álmokkal és tervekkel. Ám ha volt is szabad hétvégéje, azt akkor sem velünk töltötte. Azt mondta, szüksége van a pihenésre, a kikapcsolódásra, amire a gyerekzsivaj mellet nincs alkalma. Bezzeg a tónál, a halak társaságában! Sosem elleneztem, hogy horgászni menjen, hogy kiengedje a fáradt gőzt, de utaltam rá, hogy talán több időt kellene szakítania ránk. „Ez az egy hobbim van, és te sajnálod tőlem?” – támadt nekem minduntalan, amikor a témát felhoztam. Dehogy sajnáltam, de akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy mi – a felesége és a kislánya – vajon mikor kerülünk sorra...
Egyre inkább úgy éreztem, hogy kiüresedtem, és az egyetlen boldogságommá ebben a megszürkült házasságban a kislányom volt. Egy ideig hallgattam, elfojtottam a sérelmeket, de aztán kezdett végleg betelni a pohár. Sokáig vártam, de végül nem bírtam tovább, és a szemére vetettem, hogy igen, örülnék a családi háznak, de nem mindenáron. Ha ez kettőnket eltávolít egymástól, akkor én nem ragaszkodom hozzá: egy kis lakás is megteszi, ha abban boldogok leszünk. Hogy én milyen bolond voltam!
Nem vártam meg, míg a kislányom betölti a hármat, még előtte dolgozni kezdtem. Jót tett nekem, hogy egy kicsit kiszakadhatok a négy fal közül, hogy végre más is lehetek: nemcsak háziasszony és anya, hanem dolgozó nő. Azt hittem, ha látja, hogy igyekszem, hogy én is dolgozom a megélhetésünkért, akkor majd jobban fog értékelni. Mennyire naiv voltam!
A közös otthon
Időközben befejeződött az építkezés, s végre az új házunkban nevelhettük a kislányunkat. Abban bíztam, hogy a nehezén már túl vagyunk, hogy ez a fejezet is lezárult, az új pedig már könyebb lesz, hiszen már nem kell a hétvégéken is dolgoznia. Egy ideig talán működött: a kedélyek végre csillapodni látszottak. Esténként újra közös párnára hajtottuk a fejünket, aminek hamarosan meg is lett a gyümölcse. Immár két gyermek édesanyja voltam. A heteket, akárcsak az első gyermekem születése után, most is egyedül töltöttem. Imádtam az anyaság minden egyes percét, de a második gyermekünk születésével a férjemet újra elveszítettem.
Bármennyire is szerettem volna, nem volt igazán jelen az életünkben. Csak mi voltunk hárman, míg Ő újra a horgászatba menekült. Hiába próbáltam közeledni felé, Ő egyre inkább távolodott tőlem. Hiába kérdeztem, miért nem tölt velünk több időt: csak a hálátlanságomat vágta a fejemhez. A „mindent a családért” mottója számos kérdést megfogalmazott bennem, de leginkább azt, hogy valóban ilyen-e a jó család képe. Tényleg olyannak kell lennie, mint a kirakósnak, melyben az anya állandóan próbálja a darabokat a helyükre illeszteni? Tényleg így áll össze a kerek egész?
A bukás
Nemcsak a bizalom hiányzott már, hanem a láng is, na meg a parázs, amely azt szítja. Már nem is próbáltam közeledni felé, és Ő még csak észre sem vette, sőt egyre inkább mélyítette a köztünk tátongó szakadékot. Minden nap azt éreztette velem, hogy ki vagyok szolgáltatva neki. Ha Ő nem dolgozna, arra sem lenne pénzem, hogy fogkrémet vegyek magmnak. S amikor már minden lehetséges módon megsértett, még egyszer belém rúgott: „Sírni, azt a legkönnyebb!”
Egy idő után azt is elérte, hogy nem maradt több könny a szememben, amit elsírhatnék. Sok időbe telt, de végül kiölt belőlem mindent. Amit egykor iránta éreztem, az fokozatosan, centiről centire foszlott semmivé...
Talán sokat vártam tőle, többet, mint amit adni tudott. Meglehet, hogy túlidealizáltam Őt, vagy csak nem akartam tudatosítani az igazságot. Be kellett látnom, hogy soha nem kapok tőle olyan szerelmet, amilyet megálmodtam. Már az elején rá kellett volna jönnöm, hogy olyasmiben reménykedem, amit nem kaphatok meg. Hiába a ház, hiába az otthon, ha nincs benne melegség. A férfi számára csak az anyagi biztonság létezik, mert a lelki, érzelmi biztonságot sajnos nem érti. A férfi nem az érzelmeit helyezi előtérbe. Ő a családért dolgozik, ami annyit jelent, hogy pénzt keres.
A szürke valóság
Az élet nem hasonlít a naplóban teleírt papírlapokra. Nem egy tündérmese – és mi mégis hiszünk a mesékben. Elképzeljük, hogy eljön a szőke herceg, és majd minden tökéletes lesz, amíg rá nem ébredünk, hogy a tökéletes nem létezik. Akkor aztán abbahagyjuk az álmodozást, és már csak arra vágyunk, hogy fontosak legyünk valakinek. Arra vágyunk, hogy szeressünk és szeretve legyünk, de legfőképp arra áhítozunk, hogy megbecsüljenek minket. Ott, ahol nem becsülnek meg, nem értékelnek, nincs értelme maradni. Mindig van választásunk. Akkor is, ha már nem hiszünk benne.
Cz. T.
