Csempészek

Még manapság is működik az embercsempészet? Mit élnek át ezek a lányok, és hogyan kerülnek ilyen kényes helyzetekbe?

Alina három éve él Ausztriában. Sikerült férjhez mennie egy szerb férfihoz, akinek osztrák állampolgársága van. Alina folyékonyan beszél németül, hiszen öt évig Hamburgban, a Reeperbahnon koptatta az aszfaltot (a Reeperbahn Németország legismertebb szexnegyede). Azt mondja: rosszabbat is átélt, mint a prostitúció, ugyanis itt működik a folytonos szülésre kényszerített nők feketepiaca. A sikátorok sötét házaiban bezárva élnek azok a szerencsétlenek, akiket ismeretlen férfiak teherbe ejtenek. Egyrészt azért, mert terhes utcanőkre is nagy az igény, másrészt azért, mert a gyerekeket jó pénzért el lehet adni. Egy szépen fejlett, egészséges újszülöttért állítólag százezer eurót is adnak a gyerekre vágyó párok.

Lebensborn-program a 21. században

„Én is egyike voltam ezeknek a szülőgépeknek – mondja Alina. – Három hónapra bezártak egy büdös szobába, de nem történt meg, amire vártak, nem estem teherbe.” Fogvatartói nem tudták, hogy Alina több petefészek-gyulladást átvészelt, volt pár elfuserált abortusza, és valószínű, hogy sohasem lesz gyereke. A Harmadik Birodalomban már műkö-dött egy hasonló Lebensborn-program, amelynek az volt a célja, hogy a fajtiszta német nők sok árja gyermeket szüljenek Németországnak.

Manapság a megrendelők már nem ragaszkodnak a szőke hajszínhez, sem a kék szemhez. A kerítők csak arra felügyelnek, hogy a nők a terhesség alatt ne drogozzanak. A megrendelők nem ismerik a körülményeket, nem tudják, hogy a vágyott gyermek erőszak eredménye. Nem tudják, hogy az anya a nap huszonnégy órájában átkot szór a meg sem született kicsire, sem azt, hogy a terhessége alatt is prostituáltként dolgozott. A megrendelők úgy tudják, hogy a kisgyerek anyja egy szegény kelet-európai diáklány, aki nem tudta eltartani szerelemgyerekként született kisbabáját...

Nincs más út

„Úgy tudom, hogy a nők kiválogatása a boszniai Brčkóban történt. A meztelen lányokat tízesével terelték a férfiak elé, ott meg kellett mutatniuk magukat elölről, hátulról. Amelyik szép volt, és széles volt a csípője, azt rögtön a kiválasztott csoportba sorolták. Mindenki tudta, hogy neki majd szülni kell” – meséli Alina, aki elmondja, hogy Brčkónak az embercsempészek között csak Arizona Market a neve. Innen indulnak az ukrán, moldáviai, román, bolgár és orosz lányokból álló szállítmányok.

A csempészek a lányokat átlag 800 euróért vásárolják meg, megerőszakolják és megkínozzák őket, azután Albániába vagy északabbra, a „civilizált” európai országokba szállítják őket.

Alina egy moldáviai kisvárosban nőtt fel. Nincs a világon még egy ország, ahol annyi fiatal nő kerülne az embercsempészek karmai közé, mint Moldáviában, Európa legszegényebb országában. „Nem volt rá szükség, hogy valaki drogot nyomjon az orrom alá, mentem magamtól is – mondja tárgyilagosan Alina, aki a moldáviai lakosság azon egynegyedéhez tartozik, amely külföldön reméli megtalálni a szerencséjét. A moldáviaiak többsége Oroszországba és Törökországba megy munka után. A nők az ősi mesterséget választják, a gyerekeket pedig pornográf célokra adják el. „A nagynéném toborozza a faluban a fiatal lányokat. Nem szükséges nagy rábeszélés, ragadnak rá, mint legyek a légyfogóra. Ott nincs miből élni, nagy a szegénység.”

Meddő, és megmenekült

Alina is élt az iszonyatok szobájában, egyedül. Még a többi utcalánnyal sem volt kapcsolatban. Saját bevallása szerint számolta az órákat, mikor végre kiszabadulhat, és az utcán strichelhet. „Elvittek egy lakásba, és megitattak velem valamit. Egy nagyobb szobában ébredtem fel. A falak halványkékek voltak, a mennyezetre fehér felhőket festettek. Az ágy fölött baldachin, oldalán függönyök, körös-körül a falakon mindenütt tükör és undorító porcelánangyalkák. Három hónapig nem láttam nappali fényt. Férfiak jöttek, azután elmentek. Sokan voltak, és mindenki óvszer nélkül. Mégsem estem teherbe. Akkor kiengedtek az utcára.”

Nem küldik a pénzt, tehát nincsenek

„Aki ezt túlélte, az hallgat. Menti az életét. Ismertem egy vilniusi szép szőke lányt, alig volt húszéves. Tizenhét évesen került Hamburgba, eddig három gyereket szült. Pár nappal a szülés után elvették tőle a gyerekeket. Neki szerencséje volt, mert aztán elengedték. Még Lettországba is sikerült visszamennie, de olyan buta volt, hogy visszament Hamburgba. Elment az esze, keresni kezdte a gyerekeit.” Alina a fejét csóválja. Az anyák többsége sokkal rosszabbul jár. Az embercsempészek nem szeretik a tanúkat, ezért a legtöbb lány nyomtalanul eltűnik. „Minden attól függ, milyen a csempész. A lányok sorsa az ő kezükben van, szökni lehetetlen. A lányok útlevelét elveszik. Útlevél nélkül meg nem megy a lány semmire, marad a bezárt szoba. Kibírod? Nem bírod, és kiugrasz az ablakon? Már ha egyáltalán van ablak a szobán. Lényegében mindegy: utána már egy lány sem nyomoz a börtöne után. Hány földim tűnt el? Ki tudja. Senki sem keresi őket” – legyint keserű mosollyal a fásult barna nő.

„Amikor tavaly hazamentem látogatóba, mindenki irigyelt, hogy a férjem osztrák állampolgár. Olyan voltam az otthoniak között, mint egy hercegnő. Megkérdeztem: hol van Irina, Alenuska, Iraida. Hol van Jelena, Rimma? Mindig ugyanazt a választ kaptam.

Valaki pénzt kölcsönzött nekik, vettek rajta tehenet, a tehén tébécés lett, elpusztult. Kimentek külföldre dolgozni, hogy fizetni tudják a kölcsönt. Azóta nyomuk veszett. Nem küldik a pénzt, tehát nincsenek.

Minden lány Natasa

Abban az országban, ahol Alina született, csak az embercsempészek tévednek be az elmaradott városkákba, falvakba. Ők munkát és pénzt kínálnak. „Hamburgban mindenkit csak Natasának hívnak. Amikor bezárva éltem a szobában, és jöttek a gyerekeket gyártó férfiak, engem is mindenki ezen a néven szólított. Az ember végül megszokja. Mindent meg lehet szokni. Vagy nem szokja meg, és felakasztja magát az ablakkilincsre. Egy ilyen lányt is ismertem. Romániából jött, és szünet nélkül sírt. Mindig csak a gyerekekről beszélt, és ez megbosszulta magát. Amikor megszülte a gyerekét, felakasztotta magát a pongyolája övére.”

A feketepiacra szülő nő nem ember, hanem szülőmasina. Két lábon járó anyaméh. Szül nyolc-kilenc gyereket. Néha többet. Aztán vége. Nincs neve, nincs semmije. Megbízható szervezetek adatai szerint lányok ezrei élnek így Európában. Kevésnek van olyan szerencséje, mint Alinának. „A poklon mentem keresztül. Nem úsztam az árral szemben, hallgattam, és tettem, amit parancsoltak. Megérte. Van házam, autóm, kutyám. A férjem szeret. Még nem tudja, hogy soha nem lehet gyerekem.”