A nők általában kevesebbel is beérik, mikor karrierről van szó, pedig mi is ott szavaltuk a fiúkkal, hogy „csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek”. Ki segíthet tovább, ha megakadunk az álmaink beteljesítésében? Senki más, csak egy coach.
Dr. Zolnay Judit coach szerint a nagy álmok nem luxuskivitelben, hanem határidővel érkeznek.
Mindannyian hordozunk magunkban sérüléseket és traumákat, de ez volt, van és lesz is. A női erő abban van, hogy bizonytalanságainkról bátran beszélünk. Csak ekkor fogunk változni, alakulni, hisz a nyílt beszéd azt jelenti, hogy van hitünk önmagunkban. Ha pedig nem sikerül, akkor elfogadóak leszünk azzal szemben is. Az ember sohasem kész, folytonos útkeresésben van, hát még a nő, aki az egyenlőtlenségek kora után most kezdi kitapogatni a határait. Hisz nem ő a harcos! Ő a befogadó, a lágy matéria, miáltal körbe tudja fonni a világot.
A nőknek egyre nagyobb igényük van a puhaságra, belefáradtak abba, hogy kemények legyenek, hogy megmutassák a világnak, mire képesek, mennyi súlyt bírnak el. Az üzletasszonyok is azt mondják, hiányzik nekik, hogy puha nők is lehessenek (legalább otthon). A mai nők ismét arról beszélnek, hogy a nőiességet szeretnék összeegyeztetni a munkájukkal. Összeállításunk ebben próbál segíteni.
Ha nők vagyunk, sokkal többször jelennek meg a „Mi lesz, ha...?” és a „Mit fognak szólni?” típusú korlátozó gondolatok a fejünkben. Gyakran érezzük úgy, hogy állóvízben tapicskolunk. Hogyan állítsuk a saját szolgálatunkba félelmeinket, és miképp gondolkodjunk stratégiában, ha már megvan a cél? A kérdésekről dr. Zolnay Judit (Budapest) üzleti coachcsal beszélgettünk. Judit 25 éven át dolgozott nagyvállalatoknál és nemzetközi cégeknél, majd úgy döntött: maga mögött hagyja vezérigazgatói pozícióját, s támogatói hivatásba lép.
„Eddig a frontvonalon játszottam, most a pálya másik oldaláról szeretnék segíteni” – mondja. Judit civilben háromgyermekes édesanya, jelenleg üzleti vezetőket, felső vezetőket, illetve számos ambiciózus nőt segít céljaik elérésében.
– Van az a mondás, hogy válassz olyan szakmát, amit szeretsz, és akkor soha az életben nem kell dolgoznod. Ez valóban így van?
– Mindenki, aki tudja, hogy mi szeretne lenni, szerencsés. Viszont sokan csak időközben jönnek rá – hozzáteszem: ők vannak többségben. Tanulmányaink során azért javarészt kitűnik, hogy miben szeretünk elmélyedni, és érdemes a tölcsért ez alapján szűkíteni. Ha pedig eljutunk a hivatásunkhoz, és jó helyen dolgozunk, bekerülhetünk a flow-állapotba. Vagyis észre sem vesszük az idő múlását, pedig éppen végezzük a munkánkat. Innentől kezdve már csak arra kell törekednünk, hogy ne a munkánk legyen az egyedüli örömforrásunk.
– Tételezzük fel: szeretjük a munkánkat, mégis vannak napok, amikor messzire menekülnénk tőle. Nem ellentmondás ez?
– Minden tevékenységnek lehet olyan szelete, ami kevésbé testhezálló számunkra. Kicsit olyan ez, mint amikor a fagylaltot tölcsérben kapjuk, de mi nem szeretjük a tölcsért. Eldönthetjük, mire fókuszálunk: arra, hogy mennyire finom a fagyi, esetleg hogy mennyire utáljuk a tölcsért. Szerintem próbáljunk rajta minél hamarabb túlesni. Bizonyos idő elteltével aztán jelezhetjük a felettesünknek, hogy mi kommunikációban vagyunk jók, ezért több ügyféllel szeretnénk foglalkozni, s nem Excel-táblázatokat töltögetni naphosszat.
– Kihívás új vállalkozást indítani, de kihívás lehet akár fizetésemelést is kérni... Mindkettő kockázattal jár.
– Ha a lehetőségek kecsegtetőek, nem megijedni kell, hanem kidolgozni egy hatékony stratégiát. Tételezzük fel: szeretnénk A-ból B pontba jutni, de az út tele van tócsákkal. Ezek jelentik a kockázatokat. A mi feladatunk, hogy kitaláljuk, hogyan tudjuk a tócsákat kikerülni, átugrálni, vagy miként tudunk gólyalábat ácsolni, hogy átjussunk rajtuk. Tehát a célra kell összpontosítanunk, a félelmeinket pedig feladatokká alakítanunk!
– Mintha a férfiak e téren eltökéltebbek lennének. Jól látom, hogy mi, nők többet hezitálunk?
– Ez így van. Nekem három fiam van, akiktől rengeteget tanulok. Ha feladat van, ők a 10-es készültségi skálán már 6-osnál ugranak: „Vágjunk bele!” Mi, nők megvárjuk a 10-est, 11-est. Rengeteg nő, mielőtt elvállalna egy magasabb beosztást, még a tizenharmadik tanfolyamra is bejelentkezik. Még nem vagyok méltó rá: gondolja. Ez a neveltetésünkből is fakad, hiszen teljesen különböző, hogy mit vár el a környezet egy lánytól és mit egy fiútól. A lányok körében kevesebb a verseny: a fiúk kiállnak arccal egymással szemben, és versenyeznek, míg a nők gyakran egymást megkerülve, kibeszélés útján próbálnak meg a másikon felülkerekedni. Az új generáció kicsit más: ma a fiatal nők bátrabban merik vállalni az ambícióikat.
– Vannak egyéb eltérések is, hogyan reprezentálják magukat a férfiak és a nők a munka világában?
– Legyen szó fizetésemelésről vagy egy új belépésről, az a tapasztalatom: mi, nők sokkal rosszabbul tárgyalunk. Kevésbé merjük az eredményeinket promotálni... Van egy könyv, ami ezt a témát járja körül, „A rendes lányokból miért nem lesz főnök?” a címe. Vagyis hiába ül valaki napi nyolc órát a munkahelyén, s gyártja szorgalmasan az előterjesztéseket, attól nem feltétlenül fog előrébb jutni. A döntéshozóknak legalább annyira fontos az is, hogy miképp tudja valaki magát és az eredményeit prezentálni, asszertivitás terén is még van hová fejlődnünk. Ugyanakkor hangsúlyozom: ez nem jelenti azt, hogy mi, nők bármivel is kevesebbek lennénk! Egyszerűen csak sokkal rövidebb ideje vagyunk jelen a munka világában. Nagymamám idejében még a nő otthon maradt, édesanyám már dolgozott, de nem volt vezető. Ez csupán három emberöltő! Mert mi van most? A női karrierutak szépen elindulnak...
Flow-nak (áramlat) azt az állapotot nevezzük, amikor valaki olyannyira elmerül egy tevékenységben, hogy közben elveszíti az időérzékét. Az elmélet megismerését Csíkszentmihályi Mihály magyar–amerikai pszichológus kutatta.
– Nem sokkal később jön az újabb elágazási pont: a családalapítás. Itt máig jelentős lemorzsolódás figyelhető meg, mivel a társadalom megítéli a nőt, hogy jó anyának és jó feleségnek számít-e. Ezek a stigmák akarva-akaratlanul is befolyással bírnak ránk, megeszik bennünk az ambíciót. Ebben az életfázisban sok kompromisszumot kötünk. Azoknak a nőknek, akik évekre kiesnek a munkából – bármennyire is szépítjük –, megtörik a karrierje. Hasonlítsuk csak össze, hogyan dicsérnek egy kislányt és hogyan egy kisfiút. A fiú ügyes, erős, bátor, míg a kislány bájos, tündéri, szép. És ezek a sztereotípiák még a mesékben is visszaköszönnek. A mai rajzfilmekben szerencsére már okos lányok is szerepelnek, de összességében még mindig azt értékelik inkább, ha egy nő szép – s nem azt, hogy mit tud.
– Ezek valamennyire önbizalmi kérdések is? A nők többségének nincs elég önbizalma...
– Szoktam azzal viccelődni, hogy én egy két lábon járó szemfényvesztés vagyok. Hiszen ha valaki rám néz, egy magabiztos nőt lát, pedig önmagammal kapcsolatban millió kétségem van.
– Milyen a nők pénzhez való viszonya?
– Sajnos, rosszabb, mint a férfiaké. Amikor elindulunk a rajtvonalról, a nők és a férfiak még egy vonalon állnak. Aztán elkezdődik a verseny: a férfi rohan előre, míg mi rengetegszer megállunk és időt kérünk. Nem csoda, hogy a végén már nem egy ligában játszunk... Ha a nő kihasználja a három év gyerekgondozási szabadságot, nem csupán fájóan lemarad a többiektől, de ez idő alatt önálló keresete sincs.
– S mi a teendő fordított esetben? Hogyan kommunikálhatunk jól a pénzről, ha a nő keres többet?
– Többfajta mentori tanácsot hallottam. Volt, aki azt mondta, nem célszerű megosztani a párunkkal, hogy mennyit keresünk. Volt, aki a külön kasszát javasolta azzal, hogy a döntéseket hozzuk meg együtt. Én az utóbbit tartom a leginkább járható útnak. A külön kassza azért fontos, mert a pénz mérőeszköz. Az, hogy mennyi pénzt keresünk, tükör számunkra azt illetően, hogyan kamatoztatjuk a képességeinket, illetve mennyire taksál, miként értékel bennünket a társadalom. Sajnos a kép sokszor hamis, hisz a nő rengeteg ingyen munkát végez el otthon; az üzlet világa viszont többnyire fair. Én tehát azt gondolom, hogy legyen meg a pénzügyi függetlenségünk, s ennek semmi köze ne legyen ahhoz, hogy férjhez mentünk-e vagy sem. (Vagyis akkor is legyen meg a saját „kasszánk”.) Emellett az őszinte megbeszélés híve vagyok, ha a keresetünk a párunknak egóproblémát okoz, az előbb-utóbb ki fog bukni, és akár tönkre is teheti a kapcsolatot.
A férjhez menés sokszor minden mást megelőző teljesítménynek számít a lányok megítélésében. Ilyenkor meg szoktam kérdezni tőlük: Lediplomáztatok? Láttatok világot? Tettetek le nyelvvizsgát? Mert ezek is érdemek. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy ő kiváló támogatóember, és megtalálta magát az anyaságban: az is gyönyörű feladat. Száz százalékban egyenértékű azzal, mint amikor valaki a munka világában teljesít! Viszont fontos magunkat arra is trenírozni, hogy a gyerekek csak vendégek a háznál, tehát egyszer kiröpülnek. Lényeges, hogy akkor is legyen valami, amihez nyúlhatunk.
– Melyik a hatékonyabb: ha a céljaink elérését lépésről lépésre megtervezzük, vagy ha intuitívan haladunk?
– Mindkettő jó, illetve mindenkinek más a jó. Van, aki szereti a rendszert, míg más a káoszban működik igazán jól. Én például kifejezetten szeretem a káoszt, nem érzem jól magam, ha túlságosan szabályozva vannak a dolgok.
– Mennyire jellemző probléma a nőknél a halogatás?
– Jellemző, s ez a félelmeinkre, a korlátozó hiedelmeinkre vezethető vissza: „Mi lesz, ha ez és ez történik? Mit fog szólni XY?” Tulajdonképpen ezek a gondolatok blokkolnak minket a cselekvésben. Amikor a nagyfiam hatéves lett, egy picit nagyobb lakásba költöztünk, ahol külön szobát kapott – ráadásul az emeleten. Az első éjszakák nagyon nehezek voltak: állandóan felriadt és sírt, így elmentünk egy szakemberhez. Ő megkérdezte a fiamtól, hogy mitől fél. Mire Kristóf azt mondta: „Hogy jön a bumbus!” „És hogy néz ki ez a bumbus?” A gyerek elmesélte. A hölgy azt tanácsolta, hogy próbáljuk meg papírmaséból elkészíteni ezt a szörnyet. A leírás alapján elkészítettük, és betettük a szobába estére. Mégpedig úgy, hogy sálat tekertünk a nyaka köré, és tettünk elé egy pohár vizet, hogy véletlenül se ébreszthesse fel Kristófot, ha esetleg „megszomjazik”. A gyerek tehát a kezébe vehette a félelmét, sőt: játszhatott is vele. Eltelt pár nap, onnantól fogva Kristóf átaludta az éjszakákat... Mi ugyanezt tehetjük a félelmeinkkel! Lerajzolhatjuk, megjeleníthetjük, s akár viccet is csinálhatunk belőlük. Ha már előttünk vannak, könnyebb szembenézni velük, mint amikor még ismeretlenek!
– S mi van akkor, ha falakba ütközünk? Például jelentkeztünk álmaink állására, mégsem „kellettünk”?
– Miért nem kellettünk? Ha valamiféle kompetenciahiány miatt utasítottak el bennünket, kezdjük el képezni magunkat. Ha viszont nem találunk semmilyen okot, azt kell mondanunk: „Ez nem az én helyem volt” – és mennünk kell tovább az új lehetőségek felé. Ám mindig kérjünk visszajelzéseket! Sokszor azt látom – főleg fiatal hölgyeknél –, hogy úgy élik az életüket, mintha az egy magányos túra lenne. Pedig visszajelzések mentén orientálódni a legkönnyebb! S még egy jó tanács: minden nap próbáljunk meg egy kicsivel jobbak lenni, mint az előző napon. Ez önbizalmat fog adni! A maximalizmus megnyomorít.
Az asszertivitás egy kommunikációs stílus, mely során az illető kifejezi saját igényeit és érzéseit, miközben tiszteletben tartja mások jogait és érzéseit. Az asszertív személyek képesek hatékonyan kommunikálni, valamint meg tudják védeni az érdekeiket anélkül, hogy agresszívak lennének vagy alárendelődnének.
– Fontos, hogy mindeközben a környezetünket is alakítsuk?
– Nem véletlenül mondják, hogy annak az öt embernek az átlaga vagyunk, akikkel a legtöbb időt töltjük. Annak idején a szüleim azt tanácsolták, hogy két osztály közül válasszam az erősebbik csoportot. „De hát az egy nyelvi osztály! Az egyik kisfiú külföldön élt, ő már tökéletesen beszéli a nyelvet!” – mentem haza elkeseredetten. „Nem baj. Ő majd felfele fog húzni!” – mondták. Ez a szokás annyira belém égett, hogy máig előszeretettel keresem az okos emberek társaságát. Dolgoztam egy helyen, ahol mértük a teljesítményt. Az iroda egyik sarkába mindig összesereglettek azok a kollégák, akik lemaradtak. Együtt aztán kibeszélték, mennyire nehéz a munka, hogy milyen rossz ez a világ, és kollektíven jól lehúzták egymást. A nyomorúság gyorsan talál társakat magának. Keressük azoknak a társaságát, akik őszintén beszélnek a problémáikról, de a megoldást is keresik!
– Egy ambiciózus nőnek óhatatlanul lesznek irigyei. Az ilyesmit hogyan érdemes kezelni?
– Alapmegközelítésként Gábor Zsazsát idézném: az embernek inkább irigyei legyenek, mint sajnálói! Az irigység ugyanis két dologból táplálkozik: az egyik az önbizalomhiány (Én miért nem merem?), a másik pedig a korlátozó hiedelmeink (Meg se próbáld, úgysem sikerülhet!). Az egészet pedig átszövi egy érzés, hogy mégiscsak imponál, amit elért a másik... Amikor irigységet tapasztalunk, két dolgot tehetünk: vagy közelítünk az irigyünkhöz, s megkérdezzük, miben segíthetünk, vagy úgy döntünk, hogy nincs – legalábbis nem nekünk van – dolgunk vele.
– Végezetül: ki tudna emelni egyetlen olyan kompetenciát, alkalmasságot, amit mind közül a legfontosabbnak ítél?
– Fontos tudatosítanunk: a mai világban nincs olyan, hogy biztonság. Éppen ezért azt gondolom, hogy a legfontosabb kompetencia a XXI. században, ha változásállóvá gyúrjuk magunkat! Ez azt jelenti, hogy elfogadjuk: a változás állandó része az életünknek. Olyan nincs, hogy a hullám minket nem ér: ha egyszer vízben állunk, elkerülhetetlenül vizesek leszünk. A kérdés, hogy elmerülünk-e, vagy megtanulunk szörfözni, s rápattanunk a hullámokra! Én azt javaslom: élvezzük a szörfözést, s keressünk magunk mellé olyan társakat, akik lelkesítenek! Ha pedig elmerülnénk, mindig lesznek olyanok, akik kihúznak a partra.
(Juditot az Álom Határidővel Instagram-oldalon követhetjük.)
